Lilija Sutjak: A New York Times adta közre Fejhallgatók című versed fordítását. Ezzel először jelent meg ukrán szerző a neves magazinban. Elmondanád, hogyan került sor erre?

Szerhij Zsadan: Öt kötetemet fordították le eddig az Egyesült Államokban. Ott valahogy önálló életük van, és jó páran észre is veszik őket. A Miért élünk, miért halunk című kötetem Virlana Tkacz és Wanda Phipps átültetésében bejutott a legjobb fordításban megjelenő  könyvnek járó PEN-díj döntőjébe. Az új helyesírás, amelyet John Hennessey és Ostap Kin fordított, szintén bekerült az amerikai PEN-díj döntőjébe, és elnyerte a Derek Walcott költészeti díjat. Ezzel nem dicsekedni akarok, csupán érzékeltetni, hogy az amerikai olvasók elkezdtek felfigyelni az ukrán irodalomra. Egyrészt nagyszerű, hogy megjelent a vers, másrészt azt is jelzi, hogy az ukrán írók számára még mindig jelentős esemény, mikor a költeményeik külföldön megjelennek. Ha jobban belegondolunk, ez nem válik a javunkra. Jobb lenne, ha a fordítóknak és az újságíróknak köszönhetően azt mondhatnánk: „Nézd csak, egy újabb ukrán költő jelent meg, újabb ukrán kötetet fordítottak le.”

LS: A Miért élünk, miért halunk tehát bekerült a PEN-díj várományosai közé, a New York Times Book Review könyvajánló melléklete 2019-ben az olvasói figyelmébe ajánlotta, 2020-ban pedig elnyerte az Élő Nyelvek Amerikai Egyesületének (American Association of Modern Languages) díját. Észrevettél bármi változást az írói státuszodban? Az amerikai piacon való megjelenésed újabb szerzői lehetőségekhez juttat Ukrajnában?

SzZs: Ne feledjük, hogy verseskötetekről beszélünk, nem bestsellerekről vagy zsánerirodalomról. Ezt szem előtt tartva úgy gondolom, hogy a kérdésedre adott válasznak kevesebb köze van az amerikai irodalmi piachoz, mint a helyi irodalmi környezethez, ahol a fent említett könyveket nemcsak a szláv irodalom vagy az ukrán diaszpóra kutatói olvassák és vitatják meg, hanem azok is, akik egyszerűen csak érdeklődnek a költészet iránt. Ez persze táplálja a szerző egóját, de engem inkább az amerikai irodalmi környezet működése izgat. Hálás vagyok a fordítóimnak, mert tudom, hogy a munkájuk legalább annyira fontos, mint amit én ukrán nyelven megírtam. Vagy inkább: még fontosabb. Szeretném is kifejezni elismerésemet Virlana Tkacznak, aki két évtizede rengeteget tesz az ukrán kultúra és általában Ukrajna népszerűsítéséért. Ukrán származású, és aktívan együttműködik az amerikai ukrán közösségekkel, munkájában ugyanakkor megpróbálja kiterjeszteni az ukrán kontextust és eljuttatni kultúránkat az amerikai közönséghez is. Fontos tehát, hogy a munkája nem korlátozódik a diaszpórára, amelynek tagjai persze tiszteletet érdemelnek. Virlana Wanda Phipps amerikai költővel közösen fordít, ez is mutatja, mennyire rugalmas és mindenre kiterjedő az együttműködésük – nem csupán egy anyanyelvéről fordító ukrán nő nézőpontját közvetíti.

Közben megjelent a fordítók egy új generációja: az előbb már szóba hoztam Ostap Kint, aki aktívan foglalkozik költészettel. Szeretném megemlíteni a prózafordítóimat is, Reilly Costigan-Humest és Isaac Wheelert, akikkel már három könyvet adhattam közre. Az egész egy baráti projektnek indult, később vált komollyá. Más szerzőket is fordítanak, és kiadják, népszerűsítik is ezeket a könyveket. Húsz évvel ezelőtt az Egyesült Államokban egzotikumnak számított egy ukrán mű megjelenése. Mára szinte bevett gyakorlat. Az ukrán irodalom nem a szlavisztika tanszékek könyvtáraiban gyűjti a port, hanem olvassák, és kritikai fogadtatásban is részesítik a könyveket.

LS: Ekképpen a fordítókból kulturális diplomaták lesznek…

SzZs: Nem kevésbé fontos az ő jelenlétük és tevékenységük, mint az íróké. Ott vannak a régóta fordított nyelvek irodalmai: az orosz, a cseh, a lengyel. Ha az ember ezen nyelvek egyikén ír, nagyobb valószínűséggel fogják lefordítani, hiszen több a fordító, másrészt a hagyományból fakadóan igény is van ezekre a művekre. Fontos az olyan irodalom is, mint a miénk, amely az államiság helyreállításával, a politikai helyzet megváltozásával jelent meg – hiszen ha akarjuk, ha nem, mindez összefügg a politikával. Deklaráltuk a jelenlétünket, felkerültünk az irodalmi világtérképre, és onnan már nem törölhetnek minket. Lehet panaszkodni, amiért másoknak jobbak a lehetőségeik, lehet csendben irigykedni vagy épp felsőbbrendűnek érezni magunkat, de jobb, ha csak végezzük a dolgunkat. Ha őszintén és profi módon írunk, az eredmény azonnal látható.

LS: Nemrég jelent meg A dialektika dicsérete címmel Bertolt Brecht verseinek fordításából összeállított köteted. Róla miért beszélünk manapság? Mennyire lehet ő releváns napjainkban?

SzZs: Brecht azért releváns még mindig, mert zseniális költő. Ez a fajta költészet mindenkor aktuális, kontextustól függetlenül. Bár az is számít. Brecht aktív részese volt a politikai és társadalmi folyamatoknak, többek között a „költői zsurnalisztika” volt a területe. És mivel az európai történelemnek nem túl szerencsés adottsága, hogy időről időre megismétli legellenszenvesebb megnyilvánulásait, az, amit Brecht száz évvel ezelőtt írt, sajnos ma is aktuális. Az állami politika, a radikalizmussal kapcsolatos problémák, a társadalmi rétegződés csak pár példa. Nem csupán baloldali ideológiát közvetít, bár ez is fontos, hiszen Brecht meggyőződéses kommunista volt. Az ő Bibliába illő kommunizmusfelfogása messze túlmutatott a puszta pártdogmákon. A társadalom rétegződéséről, a társadalmi igazságtalanság problémájáról, a társadalmi antagonizmusról írt. Ezekben nem volt változás az elmúlt száz évben. Brechtnek az első világháborúról szóló korai versei, antifasiszta költészete és filozófiai elmélkedései jól korrelálnak a mi valóságunkkal – gondoljunk Németországra, Ukrajnára. Ezért is vélem úgy, hogy az újságírást és a bibliai példázatok szavát nagyszerűen ötvöző Brecht üzenete ma is releváns. Bár hozzáteszem, költőként talán kevésbé ismert, mint drámaíróként.

LS: A dialektika dicsérete egy műfordítássorozat része, ugyanakkor Brecht első ukrán nyelvű versgyűjteménye. Fordításodban jelent meg korábban Pedro Lenz svájci költő Barátom, a darukezelő című kötete is. Milyen szerzőket olvashatunk majd még ebben a sorozatban? Csak német nyelvű írók lesznek?

SzZs: Bízom benne, hogy jövőre megjelenik az általam nagyra becsült Andrej Hadanovics belarusz költő verseskötete is. Ő és én régóta fordítjuk egymást, és Andrejnek jelentek is már meg munkái ukránul. De nagyon szeretném, ha a Meridian Czernowitznak ebben a sorozatában külön gyűjteményt is kiadnának tőle. Terveim között szerepel még a zseniális lengyel költő, Ryszard Krynicki kiadása is, őt is régóta fordítom. Költőként és műfordítóként is szeretem, mert Paul Celan költészetének fordítójaként is fantasztikus. Amikor saját Paul Celan-fordításaimon dolgoztam, igazodtam is hozzá, és párbeszédet folytattam vele.

A fordításomban és a Meridian Czernowitz gondozásában megjelent Paul Celan-antológiába a költő különböző köteteiből száz verset válogattunk be. Most egy második, bővített kiadást tervezünk. Lesz benne néhány kritikai szöveg Celanról és reményeim szerint sok további fordítás.

LS: A kenyérszünet című darabodban, amely az ukrajnai háborúról szól, noha a szereplők beszélnek egymással, sosem hallgatnak a másikra. Ez nem a modern társadalom metaforája? Hogyan juthat megegyezésre két szemben álló fél?

SzZs: A darab egyik fő témája a meghallgatásra, a megszólalásra, a párbeszéd kialakítására való képtelenség. 2014 óta a „párbeszéd” szónak negatív felhangjai vannak Ukrajnában. Ha valakivel párbeszédet folytatsz, azt egyesek a gyengeség jelének tekintik. Ezt érzelmi okokkal magyarázzák, ami, véleményem szerint, azzal összefüggésben, hogy tovább akarunk lépni, és meg akarjuk nyerni a háborút, rettentő végzetes, öngyilkos hozzáállás. Hogyan kerekedhetnénk felül mindenen, amivel csak szembesülünk? Ez egy összetett folyamat. Nem kizárólag az Oroszországgal folyó háborúra vagy a Krím-félszigeten, valamint a donyecki és luhanszki régiót átszelő frontvonalakra vonatkozik. Sokkal elkeserítőbb és fontosabb megérteni, hogy egymás folyamatos félreértése, a párbeszédre való képtelenség az egész társadalmunkat átszövi. Több évtizeden át fektette le ennek alapjait a politikai, társadalmi, kulturális élet, és még mindig nagyban meghatároz mindent ez a képtelenség vagy a hajlandóság hiánya, hogy meghalljuk egymást, beszélgetést kezdeményezzünk egy adott közösségen belül vagy társadalmilag – még olyanok között is, akik nem egymás ellenfelei, hanem egyszerűen csak meghatározott nézeteket valló emberek.

LS: Az elmúlt években felerősödtek a vallási témák a költészetedben, például a Hajók listájában vagy legutóbb a Repülési zsoltárban. Mennyire aktuális számodra a hit kérdése?

SzZs: Véleményem szerint ezek a versek nem annyira a vallásosságról, mint inkább a Bibliáról szólnak. Ezekben a Biblia, az Ó- és az Újszövetség metatextusként szerepel, amely metaforáival kitölti a fogalmi figurális terünket. Nem kell templomba járóknak lennünk ahhoz, hogy ismerjük a kereszténység képeit, szimbólumait és értékrendjét. Szóval inkább kulturális háttérként írnám le. De elvileg szólva nagyon is izgat a téma, az egyház működése a mai társadalomban, illetve az ebben az intézményben végbemenő átalakulások. A hit fogalma így nálam nem annyira egy hívő szemszögéből mutatkozik, aki adott felekezet tagjaként rendszeresen jár templomba, hanem egy agnosztikuséból, aki a társadalom lélegzetvételét figyeli.

Az elmúlt évben érdekes beszélgetéseket folytattam különböző keresztény felekezetek – például az ortodox egyház – képviselőivel. A mai közösségek, egyházi vezetők igyekeznek alkalmazkodni a világ változásaihoz. Változnak a mindennapi körülményeink: az információs, a társadalmi kommunikáció, a napi ritmusunkat meghatározó dolgok. Az egyház kénytelen reagálni ezekre, másként sokat veszíthet.

A különböző – nem csak keresztény – felekezeteket tisztelő, agnosztikus meggyőződésű emberként úgy vélem, hogy az egyház jelenléte egy olyan társadalomban, mint a mi poszttotalitárius berendezkedésünk, ami továbbra sem képes megbirkózni a szabadsággal és a szubjektivitással, nagyon fontos. Ez olyan társadalmi tényező, ami korlátoz, egyúttal segít bizonyos koordináták közé helyezkedni. Nem az egyházi dogmák betartásáról vagy a templomba járásról beszélek, hanem az egyházi etikáról – ami az egyes felekezeteknél és vallásoknál az erkölcsi előírások szintjén meghatározott. Példának okáért vegyük a Tízparancsolatot, aminek pontjait ugyan nem tudjuk felsorolni, de a lényegüket ismerjük, és még emlékszünk is néhányra. A „ne ölj” és „ne lopj” általános erkölcsi normák, a legtöbben ezek szerint élünk, függetlenül attól, hogy járunk-e templomba vagy sem. Ezek azok a dolgok, amelyeket egy intellektuális közegben hajlamosak vagyunk ironikusan és szkeptikusan szemlélni, de a való életben pontosan ezek védenek meg attól, hogy elveszítsük az emberségünket.

LS: Egyik interjúdban Okszana Zabuzskót idézted, aki azt mondta, hogy nem írhatsz magadról egész életedben. Kiről ír Szerhij Zsadan?

SzZs: Természetesen minden, amit leírunk, valamilyen módon összefüggésben van saját személyes tapasztalatainkkal. Egy könyv akkor is a szerzője világban való jelenlétét tükrözi, ha nem ő a főszereplője. Az álomvilágok is az alkotó előzetes elképzeléseit tükrözik. Ezért egyértelmű, hogy az idézett szavakban játékosság rejlik: azt mondjuk, hogy nem magunkról írunk, mégis ezt tesszük.

Első prózagyűjteményem, a Big Mac deklaratívan önéletrajzi jellegű volt, ezt akkoriban így fogalmazta meg nekem Okszana Zabuzsko. Bölcs meglátás volt. Az ő intése és a prózát illető felfogásom fejlődése is oda vezetett, hogy már nem érdekel, hogy a saját magukról író szerzőkről olvassak. Elfogadom, hogy sok szerző nem ért egyet ezzel, de én személy szerint inkább arra koncentrálok, ami a világban történik körülöttem.

LS: Amellett, hogy számos irodalmi eseményen és koncerten vettél részt, létrehoztad a Szerhij Zsadan Jótékonysági Alapítványt is. Az alapítvány idén harmadszor rendezte meg az „Olvass és írj!” versenyt a donbaszi gyerekeknek. Mi változott meg a háborút átélő iskolások gondolkodásában az elmúlt három évben? Hogyan érintették őket a harcok?

SzZs: Sajnos nem minden gyerek szerez tudomást a versenyről. Idén több, mint 500 pályázat érkezett be, de statisztikailag ez nagyon kevés. Igyekszünk megtalálni a könyvek, az irodalom és a kreatív alkotás iránt érdeklődő gyerekeket. Azokban az iskolákban, ahol a tanárok és a vezetőség odafigyel, észreveszik a lehetőséget, és minden erejükkel bátorítják őket. Ezek a gyerekek aztán megszeretik az írást, a rajzot, az éneklést, a táncot. Nem mindenkit érdekelnek a könyvek és a kultúra, ez nyilvánvaló. Most keveset olvasnak – még kevesebbet, mint korábban. Ez nemcsak az ország keleti részére vonatkozik, hanem Ukrajna egészére, és általában a világra is. Panaszkodhatunk, vagy megpróbálhatunk tenni valamit a helyzet javítása érdekében. Mi ez utóbbit tűztük ki célul.

Azok a gyerekek, akik átélték a bombázásokat, egy életre traumatizálódtak. Érzékenyebbek bizonyos dolgokra, és olyan problémákkal kell együtt élniük, amelyek hálaistennek a Közép- vagy Nyugat-Ukrajnában élők számára ismeretlenek. Ezeknek a gyerekeknek a kérdéseire előbb-utóbb választ kell adni. A háborús helyzet megváltoztatja a „normális” fogalmát: az észlelést, a viselkedést, a fogalomalkotást. Ezt próbáltam feltárni Az árvaház című regényemben: hogy az abnormális körülmények közé keveredett emberek abnormálisan kezdenek viselkedni. Mert csak így élhetnek túl. Hiszen mindent meg lehet szokni. Hogy ágyúzás közben az emberek továbbra is adnak-vesznek, kertészkednek, és gyereket nevelnek, először megdöbbentő, aztán rájövünk, hogy saját magukat védik. A félelem öl. Megfoszt az identitástól és az önállóságtól.

Sokat beszélgetünk azokkal a gyerekekkel, akik átélték a harcokat. Bár a lakóhelyükön a helyzet normalizálódott, a háború megtapasztalása velük marad a beléjük ivódott félelem formájában. Minden éles hang a közvetlen veszély érzetét kelti, és reakciót vált ki bennük. A katonaság és a civilek is poszttraumásstressz-szindrómában szenvednek. Utóbbiakról sokan megfeledkeznek, pedig a helyzetük éppolyan fájdalmas, és figyelni kellene rá.

*

Az interjút az 1749 és az Apofenie Magazine közötti együttműködés keretében közöljük.