"Nap mint nap inspirálnak a harkiviak" (Beszélgetés Julija Iljuhával)
Fotó: facebook.com
"Nap mint nap inspirálnak a harkiviak" (Beszélgetés Julija Iljuhával)

Lilija Sutjak bő egy évvel ezelőtt készített interjút az akkor Harkivban maradt Julija Iljuhával a háborús mindennapok mellett többek között arról, hogyan lehet beszélni a gyerekeknek a harcokról, valamint hogy várhatóan hogyan fog fejlődni a háború után az ukrán irodalom. Ezt az interjút közöljük most a fordító, Bárász Péter kiegészítő kérdéseivel, és a szerző friss válaszaival együtt. 

Julija Iljuha ukrán írónő, újságíró, hat felnőtt- és gyermekkönyv szerzője, a Szó megkoronázása Nemzetközi Irodalmi Versenyen második díjat nyert a Keleti szindróma című regényével. Oroszország teljes körű ukrajnai inváziója óta is Harkivban maradt, amit pedig az orosz hadsereg rendszeresen tűz alá vesz. A szerző férje az ukrán fegyveres erőknél szolgál, fia pedig kisgyermekkora óta segít az önkéntes munkában.

Idén tavasszal Julija Iljuhának három új könyve kellett volna megjelenjen, de a háború miatt mindegyiket elhalasztották. Lilija Sutjak kérdezte az írónőt szülővárosa helyzetéről, arról, mennyire változott meg az önkéntes, illetve az írói tevékenysége, miért egészen más Harkiv a megszállók számára, mint amilyennek elképzelték, van-e most szükség művészi textusokra, és hogyan fog fejlődni a modern ukrán irodalom a háború után.

Lilija Sutjak: Te a teljeskörű invázió kezdete óta is Harkivban maradtál. Miért döntöttél így?

Julija Iljuha: Mostanában Harkiv és a helység között ingázom, ahova a fiamat menekítettem ki (a várostól nem messze), és legalábbis az elkövetkező hónapban nem tervezem, hogy elutaznék bárhová, mert úgy érzem, itt hasznos lehetek – segíthetek valamiben, át tudok adni valamit, és talán magam is rátalálhatok valamire. A férjem és barátai a területvédelemhez vonultak be, de most már a fegyveres erőknél szolgálnak. Kötelezőnek éreztem, hogy megint önkéntes munkát végezzek, pedig nem is akartam. 2014-től csináltam ezt, amikor elkezdődött a háború. Orvos barátnőmmel kezdtünk bele az elsősegélydobozok összeállításába, több mint félezer darabot készítettünk el. 2017-ben hagytuk ezt abba, mert akkor a katonaság nem hívott bennünket többé, nem kértek több segítséget. Akkor már nem volt olyan nagy szükség a tevékenységünkre. Most viszont épp az ellenkezője igaz. Talán  még egy kis önzés is van abban, hogy ezt csinálom: legalább valami hasznos dologgal foglalkozom, és nem csak a telefon képernyőjén görgetem a híreket egész nap.

LS: Hogyan változott az írók szerepe a háború alatt? Te tudsz ilyen helyzetben írni?

JI: Ez alatt az egész időszak alatt két verset tudtam megírni, pontosabban ennyit kínlódtam ki magamból. Egyetlen sor szépprózát sem írtam. Még csak ahhoz sem volt kedvem, hogy felnyissam a számítógépemet és elkezdjek dolgozni. Minden szavam, minden ötletem elveszett, semmi motivációm sincs, hogy nekiüljek írni. Ugyanakkor a teljes körű orosz invázió alatt riportokat készítettem a külföldi médiának Harkivról, a városunkban, illetve általában az országban dúló háborúról, valamint arról, hogy mi is történik most minden ukránnal. Azt hiszem, ez az irodalmi alkotók új szerepe – nem szépirodalmat írni, hanem egy kicsit bloggerré, újságíró-riporterré válni, hogy bemutassuk, hogyan élnek most az ukrán városok és mi is történik bennük. Szépirodalmi textusokra szerintem most nincs szükség. A háború alatt az író feladata az, hogy riportokat írjon, élőben tudósítson arról, mi történik Ukrajnában, szétbombázott városaiban.

LS: Több gyerekkönyvet íerál, emellett édesanya is vagy. Hogyan beszélsz a fiaddal a háborúról, és szerinted hogyan magyarázzuk el a gyerekeknek, hogy mi folyik most a hazánkban?

JI: A fiam szájából már jóval a teljeskörű orosz invázió előtt is elhangzott nem egyszer, hogy gyűlöli az oroszokat és oroszországot. Most a barátai is hasonló gondolatokat fogalmaznak meg. Észrevettem, hogy az online órák után, amikor magán chat megy náluk a Zoomon, gyakran írnak tréfás versikéket putyinról, különböző mondásokat, mémeket idéznek az „orosz hadihajóról”, vagy arról, hogy kicsoda putyin, és jókat nevetnek. Kilenc éves gyerekekről van szó. Állandó témájuk a háború, még azoknak is, akik elmentek Ukrajnából. A gyerekek megosztják egymással, hogy kinek a házát érte találat, mit bombáztak le, és azt kérdezik, hogy nem dőlt-e romba az iskola. Rá kellett döbbennem, hogy a „háborús gyerekek” kifejezés már nem idős nénikre vonatkozik, mint régen, hanem a mi gyerekeinkre. Részben elveszett a gyermekkoruk, elszakadtak az otthonuktól és az iskolai oktatástól.  Gyermekeink idegen városokban, országokban élnek, idegen nyelvű iskolákban tanulnak. Szerintem ez komoly stressz számukra.

Nem mondhatom, hogy különösen sokat magyarázok a fiamnak a háborúról. Még a teljes körű orosz invázió kezdete előtt elsősegélydobozokat állított össze velünk együtt. Emlékszik, hogyan repültek a helikopterek Harkiv felett, és hogy a sebesülteket kórházba szállították. Tudja, hogy ki az ellenségünk, hogy az apja most a hadseregben van, és hogy megvéd bennünket, Harkivot, Ukrajnát.

LS: Harkivhoz köti az ember az ukrán irodalom egy jelentős részét, például a „kivégzett reneszánsz” képviselőit, de ez a város emellett az orosz kultúra ívébe is belekerült, amelyik eközben beárnyékolta az ukránt. Változik-e most valami a kulturális és irodalmi örökség megítélésében?

JI: A megszállók számára kiderült, hogy Harkiv egyáltalán nem olyan város, mint ahogy elképzelték. Az oroszok hagyományosan testvérvárosnak, partnervárosnak tekintették. A háború új szakasza előtt Harkivot és Belgorodot kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok kötötték össze, sőt családi kapcsolatok is, mert sok harkivi lakosnak voltak ott rokonai. Ezért a megszállók Harkivot „orosz városnak” tartották, vagy ahogy Ukrajnában mondták: „Harkiv – pufajkás[1] város”. Most ez átalakul. Aki a teljeskörű orosz invázió előtt semleges volt vagy testvérnépnek tekintette az oroszokat, most másképpen kezd beszélni. Ez jól látható a hétköznapi embereknél. Amikor azoknak a srácoknak veszünk valamit, akik a fronton vannak, többnyire a piacokra megyünk vásárolni. Járjuk ezeket a helyeket és beszélgetünk az árusokkal. Ha megmondjuk, hogy ezt a hadsereg számára szerezzük be, azonnal nagy kedvezményt kapunk. És az emberek elmondják a saját történeteiket. Egy férfi például elmesélte, hogy nappal kereskedik, este pedig önkénteskedik, egy másik pedig, akinél szögeket vásároltunk, megjegyezte: „Van egy puskám, hozzá 50 töltényem, meg egy stafford kutyám. Ha úgy alakul, legalább néhányat leterítek közülük.”

Szerintem Harkiv már levetkőzte az orosz hatást és mentalitást. És ez nem csak a kultúrára vonatkozik. Azután, ami a városunkban történt, most már senki sem mondhatja Harkivra, hogy pufajkás város. Az ukrán kultúra különböző képviselői élnek itt a városban, akik nem keveset tesznek Ukrajna győzelméért. Köztük például Szerhij Zsadan.

LS: Hogyan változtak az emberek Harkivban és általában Kelet-Ukrajnában?

JI: Lehet, kegyetlenül hangzik, de véleményem szerint a legtöbb embernél így van ez: amíg találat nem éri a házukat, autójukat, személyes tulajdonukat, addig nem értik meg, hogy ez a háború a túlélésért folyik, és hogy csak két lehetőség van – vagy ők ölnek meg bennünket, vagy mi őket. Ha megadjuk magunkat, elpusztítanak. Ha ők győznek, akkor is elpusztítanak minket. Ha aláírunk egy békeszerződést az oroszokkal, akkor is minket pusztítanak el. Pontosan látni, hogy ez népirtás, megsemmisítő háború. Mariupol, Borogyanka, Bucsa után ez világos… Nemrég a poltavai televízióval otthonomba mentünk Harkiv Szaltivka nevű alvó városrészébe, hogy ott vegyenek fel egy interjút velem. Golyóálló mellényben voltam. Ez valami szürrealitás. El tudtam volna képzelni akár két és fél hónappal ezelőtt, hogy Szaltivkaszerte golyóálló mellényben fogok járni, és hogy futva fogom elérni a legközelebbi kerítést, hogy a tövébe bújjak?

LS: Manapság egész Ukrajnában nagy tempóban rombolják le az orosz írók emlékműveit, nevezik át az utcákat, és szabadulnak meg általában mindentől, ami kapcsolatban áll az orosz történelemmel. Mit gondolsz, miért nem történt meg ez korábban?

JI: Ez megint csak az orosz befolyás és az orosz mentalitás jármából való szabadulás. Az ukránok immár felismerik, hogy ők mások, az oroszok pedig éppen ellenkezőleg, nem értik ezt. Azt hiszem, az volt a legnagyobb hibájuk, amikor a betolakodók azt hitték, hogy mi ugyanolyanok vagyunk, mint ők. Nem tudom, hogy az oroszok még mindig testvéri népnek tartják-e az ukránokat. De, amikor idejöttek, őszintén hitték, hogy egyformák vagyunk. A háború azt mutatja, hogy ez nem így van. Különbözőek vagyunk a mentalitásunkban. Az orosz emlékművek lerombolása, ez a „távolabb Moszkvától!” irányzat – mint ahogy a múlt században is – ennek ékes példája. Most, amikor egész Ukrajnát „telerepülik”, az emberek végre kezdik ezt világosan megérteni.

LS: Te író vagy és újságíró, mint ilyen, gyakran kommunikálsz külföldiekkel. Mit mondanak az ukrajnai háborúról, hogyan hat rájuk?

JI: Amikor a külföldi médiának írtam cikkeket, azt tapasztaltam, hogy külföldi újságírók gyakran nem is értik, mi történik hazánkban (folyamatos ágyúzás, leégett házak, amiket 2-3 találat ért, és ezután kigyulladtak). Valamikor március elején találta el egy orosz rakéta a fegyveres erők megyei parancsnokságát, előtte pedig Harkiv Pavlove Pole lakónegyedét lőtték, az első áldozatoknak egy részét akkor és ott találták meg. Pontosan ekkor fordult hozzám egy lengyel újságíró azzal a kéréssel, hogy írjak egy cikket a harkivi kultúráról, mire azt válaszoltam, hogy jelenleg nincs semmilyen kultúra a városban. Itt minálunk nonstop pokol van. Akkor jöttem rá, hogy ha még az újságírók is így beszélnek, akkor Európában a hétköznapi emberekben nem tudatosulhat, hogy nálunk valós háború van, nem pedig egy film néhány kockája az, amit látunk. Ezek igazi robbanások, valódi vér, és ténylegesen emberek halnak meg.

A külföldieknek gyakran olyan elképzeléseik vannak, mintha Remarque regényeiben élnénk. Valahol háború dúl, de az emberek színházba járnak, kávézókba, calvadost isznak, és a Szajna partján sétálnak. Nálunk ilyen nincs. Az én környékemen, ahol Harkivban lakom, minden bevásárlóközpontot lebombáztak. Kávét csak azon kevés helyen kapni, ami működik – a rakparton áll néhány speciális furgon, ott. A kávéházak és éttermek 99%-a zárva tart. Ez nem Remarque regénye, ahol a háború szörnyű, de gyönyörűen van ábrázolva. Ez egy olyan háború, ahol közvetlenül a hátad mögött következnek be a robbanások, ahol égnek a házak, ahol egy bomba az otthonodba is berepülhet. Azt a házat is eltalálta több repesz, ahol én lakom, az erkélyemen az ablakok betörtek. A tizenegy emeletes ház egy lépcsőházának lakásaiban összesen tíz ember maradt.

LS: Tudok róla, hogy a teljeskörű invázió előtt új könyveid kellett, hogy megjelenjenek. Mi lett ezeknek a sorsa? Mit gondolsz, azok a könyvek, amiket még az invázió előtt írtak meg, relevánsak lesznek a háború után?

JI: A gyerekkönyvek mindig aktuálisak lesznek. Hiszen a háború nem feltétlenül jelenik meg bennük. Ezek a szövegek örök témákra és cselekményekre épülnek. A gyerekeknek mindig szükségük van olvasnivalóra. A felnőttek számára írt könyvekkel már más a helyzet. Azok, amelyeket a háború új szakasza előtt írtak – már elavultak. Ez történt az én kiadatlan regényemmel is, amely egy lányról szól, aki a Terrorellenes Műveleti[2] területen él és onnan utazik a békés Harkivba – abba, amilyen a város előző életében volt. Nem tudom, mihez kezdjek ezzel a könyvvel – dolgozzam át vagy egyszerűen felejtsem el. Azt hiszem, egy ilyen regény egész egyszerűen elvesztette aktualitását.

Idén tavasszal összesen három könyvem kellett kijöjjön a nyomdából – kettőt gyerekeknek írtam és egyet tizenéveseknek. Remélem, hogy ezek közül legalább egy megjelenik – elektronikus formában. Azt, hogy mihez kezdjek a regénnyel, még nem döntöttem el. Talán át kéne írni valahogy.

LS: Szerinted merre fog a háború után fejlődni az ukrán irodalom?

JI: A győzelem után törvényszerű lesz egy újabb ugrásszerű fejlődés a háborús prózairodalomban, jóval nagyobb mértékű, mint 2014-ben volt, amikor is elég sok író vonult be harcolni. Ráadásul hétköznapi emberek is írtak, olyanok, akik részt vettek a harci cselekményekben, aztán hazatértek és elkezdték publikálni az emlékeiket. Akkoriban mindenki az ukrán Remarque vagy Hemingway megjelenését várta. De még a kritikusok is egyetértettek abban, hogy ilyen még nincs minálunk. Elképzelhető, hogy a győzelem utáni időszak mégis megszüli ezt a szerzőt.

LS: Mi az, amibe „bele tudsz kapaszkodni” ezekben a nehéz időkben?

JI: Inspiráló, amilyennek Harkivot és lakóit most látom. Mert őszintén szólva, amikor elkezdődött a háború új szakasza, féltem. A „Harkiv – pufajkás város” és az „orosz város” sztereotípiája énbennem is élt. Emlékezzünk csak vissza az invázió kezdetétől számított első két hétre, amikor minden nyugati elemző azt jósolta, hogy Kijev három napon belül el fog esni, Ukrajnát pedig egy hét alatt elfoglalják… Eleinte minden nagyon ijesztő volt, hiszen senki sem tudta, hogy mi következik. Most már biztos vagyok a győzelmünkben. Bár ez az áldozatok kérdése, amit hoznunk kell, és az áré, amit fizetni fogunk érte. Nagyon jó érzés, hogy Harkiv ennyire ukránbarátnak bizonyult, és hogy egyértelműen kimutatta az álláspontját. A megszállók úgy gondolták, hogy itt virággal fogadják majd őket, hogy mindenki csak az ő jövetelükre vár. Pedig a valóságban, ami virág itt kijut nekik – csupa temetési koszorú.

*

Mivel Harkivban az interjú óta eltelt időben a helyzet megváltozott, ki szerettük volna egészíteni néhány kérdéssel az interjút. 

Az alábbiakban fordítónk, Bárász Péter kiegészítő kérdései, és a szerző válaszai olvashatók. 

Bárász Péter: Sok idő telt el az Ön fenti, Lilija Sutjaknak adott interjúja óta. Kérem, mondja el, mi változott az elmúlt hónapokban – objektíve, vagy esetleg az Ön saját, a helyzettel és a jövővel kapcsolatos nézeteit illetően?

JI: Az interjú óta több mint egy év telt el. A férjem már nincs a katonaságnál, egészségi állapota miatt leszerelték. Harkivban az élet immár sokkal biztonságosabb, nagyon sokan vissza is tértek. Az egyetlen dolog, ami változatlan – a Győzelembe vetett hit, valamint annak tudatosítása, hogy oroszország – örök ellenségünk.

BP: Ön most, ha jól tudom, már nem Harkivban él, hanem Ausztriában. Mennyire változtatta meg az életét ez a költözés? Könnyebb vagy nehezebb írni, ha az Önt személyesen fenyegető katonai veszély immár a háta mögött maradt, viszont a hazájától messze kell írnia?

JI: A fiammal ideiglenesen Grazban lakunk. Hálás vagyok az itteni meghívásért és a lehetőségért, hogy írhatok. Itt fejeztem be az első verseskötetemet, valamint egy kisprózagyűjteményt „Feleségeim” cím alatt, ami az asszonyi sorsokról szól háborús időkben. A külföldön töltött első néhány hónap alatt nem tudtam írni, de a szavak fokozatosan visszajöttek, és ebbe a két könyvbe beleírtam mindent, amit tavaly tavasszal Harkivban átéltem. Azt tervezzük, hogy augusztusban Ukrajnába megyünk, mert bárhol lehetsz e világon, Haza csak egy van.

BP: Hogyan látja az ukrán irodalmi nyelv sorsát a háború után? Milyen változások várnak az ukránok szókincsére?

JI: Ukrán irodalom volt, van és lesz. Külföldön nagyon meg szoktak lepődni, amikor arról beszélek, hogy Harkivban még tavaly is dolgoztak kiadók, és új könyveket nyomtattak. – Ez hihetetlen! – mondják. Ahogyan az is hihetetlen, hogy az ukránok továbbra is könyveket vásárolnak és olvasnak.

A szókincsünk már megváltozott. Háború, orosz ágyúzás, légiriadók, rakéták, áramszünet – tízéves gyerekek beszélnek minderről nap mint nap. Szeretném, ha másról beszélgetnének, de február 24-e után minden visszafordíthatatlanul megváltozott. A gyerekeink pontosan tudják, hogy oroszország ellenség. Nagyon szeretném hinni, hogy ezt a háborút nem öröklik meg.

*

Jegyzetek:

[1] A posztszovjet szóhasználatban ez a kifejezés azokat jelöli, akik támogatják Oroszország hivatalos politikáját.

[2] Az orosz agresszió ellen az ukrán fegyveres testületek által 2014. és 2018. között, elsősorban a két szakadár – Donyecki és Luhanszki – „Népköztársaság” területének irányában vívott hadműveletek megnevezése.

*

Az interjút az 1749 és az Apofenie Magazine közötti együttműködés keretében közöljük. 

A cikk szerzőjéről
Lilija Sutjak

Ukrán újságíró, kritikus, kommunikációs menedzser és egyetemi tanár. 

A fordítóról
Bárász Péter (1950)

1975 óta Belaruszban élő informatikus, szakfordító, tolmács, műfordító, matematikus. Eddig négy könyve jelent meg. 

Kapcsolódó
„Minket már nem radírozhatnak le az irodalom világtérképéről” (Beszélgetés Szerhij Zsadannal)
„Állandó mozgásban van ez a költészet” (Beszélgetés Vonnák Diánával)
Nagy Tamás (1996) | 2023.02.24.
Ljuba Jakimcsuk versei
"Ukrajnában ma új jelentések születnek" (beszélgetés Ljuba Jakimcsukkal)
Ljuba Jakimcsuk: Ima
Julija Iljuha: Feleségeim (részlet)
Julija Iljuha: Feleségeim (részlet, 2.)
"Erről a szörnyűségről a világ minden nyelvén beszélnünk kell" (Beszélgetés Hrisztya Vengrinyukkal)