"Erről a szörnyűségről a világ minden nyelvén beszélnünk kell" (Beszélgetés Hrisztya Vengrinyukkal)
Fotó: Facebook
"Erről a szörnyűségről a világ minden nyelvén beszélnünk kell" (Beszélgetés Hrisztya Vengrinyukkal)

Hrisztya Vengrinyuk költő, író, irodalomtörténész és festő. Az ukrajnai Csernovicban él, ahol az ország egyik vezető gyermekkönyvkiadója, a Chorni Vivtsi főszerkesztője. Egy regény, egy novelláskötet és egy verseskötet szerzője, valamint több antológiában is szerepelt. 2022. február 24., vagyis a teljes körű orosz invázió kezdete óta önkéntesként vesz részt az ukrán hadsereg és a menekültek helyi megsegítésében.

Kate Tsurkannal többek között arról beszélgetett, mennyire fontos, hogy az ukrán gyerekek háborús időkben hozzáférjenek a könyvekhez, miért kell a háborúról írni, és miért nem lehet a háborút megnyerni vele, no meg hogy miért szükséges már fiatal korban az orosz propaganda ellen küzdeni Ukrajnában.

1749: Hogyan változott az olvasáshoz és az íráshoz való viszonyod a teljes körű invázió kezdete óta? Találtál némi vigaszt az irodalomban, vagy inkább csalódtál abban, hogy milyen kevéssé képes hűen szólni a háborúról?

Hrisztya Vengrinyuk: Rám és a többi ukránra is igaz, hogy a háború első hónapjában egyetlen sor szépirodalmat sem olvastunk – csak híreket, elemzéseket és előrejelzéseket. Ez valószínűleg még sokáig így maradt volna, de pontosan egy hónappal a háború kitörése után megszületett a lányom, és mindig arról álmodtam, hogy születésétől kezdve meséket fogok olvasni neki. Visszatértem tehát az olvasáshoz, de eleinte csak a gyermekirodalomhoz. A kedvenc könyveimből meséltem neki, manók, kedves kis állatok kalandjairól, aztán fokozatosan magam is újra olvasni kezdtem.

Különös, hogy az elmúlt másfél évben minden könyv, amit választottam, a háborúról szólt, még ha az ismertetőkben ez nem is szerepel kifejezetten. Nemrég úgy döntöttem, hogy kikapcsolódásképpen olvasok egy kis fantasy-t, hogy egy időre elfeledkezhessek a valóságról, de még ott is ugyanazzal az agresszív típusú háborúval találkoztam, mint amit az oroszok folytatnak a földünkön. Úgy tűnik, olyan életszakaszon megyek keresztül, amikor a könyvek találnak meg engem, nem pedig fordítva. Biztos vagyok benne, hogy ez nem csak véletlen egybeesés, hanem van valami oka.

Persze, szeretnék az olvasásban megnyugvásra lelni, elmenekülni a valóság elől, de mivel számomra ez nem adatik meg, alázattal elfogadom, hogy továbbra is a háborús Ukrajnában, és a háborúról szóló szövegekben élek.

1749: Néhány hete voltam az egyik felolvasásodon Csernovicban. A legtöbb szöveged Oroszország Ukrajna elleni háborújáról szól, egy nő mégis felkiáltott: "Nem akarok a háborúról hallani! Verseket olvassatok!" Mit szóltál ehhez? Lehetséges elfelejteni a háborút, akár csak egy rövid időre is?

HV: Ó, élénken emlékszem arra a pillanatra. Válaszképp bevallottam a nőnek, hogy magam sem voltam biztos benne, hogy egyáltalán meg kell-e írnom a verseimet, hiszen azok is csak a háborúról szólnak. Valójában nem is olvastam mást, csak a háborúval kapcsolatos szövegeket. Nemrég megpróbáltam folytatni egy korábban elkezdett regényemet, amikor váratlanul azon kaptam magam, hogy ennek a cselekménye is a háború irányába tart. Mert erről a szörnyűségről a világ minden nyelvén beszélnünk kell, és olyan hangosan, üvöltve, hogy még azok is meghallják, akik úgy döntöttek, hogy inkább befogják a fülüket, és becsukják szemüket. Mindannyiunknak így kell tennie, a maga módján. Íróként fegyvereink a szavak. Biztosan tudom, hogy írótársaim sem tudnak másról írni, mint a háborúról... Az egyetlen kivétel a gyermekirodalom. A gyerekek szenvednek legtöbbet a háborútól, ezért megérdemlik, hogy vidám, gondtalan történeteket olvassanak. Ezért foglalkozom most is aktívan gyerekkönyvek kiadásával.

1749: Az irodalomtörténetben szülővárosunk, Csernovic kiemelt fontosságú hely - mindenekelőtt Paul Celan szülőhelye. A város a Holokauszt idején azonban kimondhatatlan erőszaknak is tanúja volt. Milyen érzés volt látnod, hogy ennyi menekült ukrán keresett menedéket a városban, miközben tudható, hogy nincsenek teljesen biztonságban az orosz rakétáktól és az iráni Shahed drónoktól?

HV: Valahányszor végigsétálok a Szent Mária téren Csernovic történelmi városrészében, eszembe jut, mennyi fájdalomnak és szenvedésnek volt helyszíne, amikor itt volt a zsidó gettó. Most azonban zsong az élettől – itt görkoriznak a gyerekek, a felnőttek a közeli kávézókba járnak, a téren ünnepnapokon vásárokat tartanak. Pontosan ezeken a helyeken járt a fiatal és oly tehetséges Paul Celan, akinek a szüleit koncentrációs táborban ölték meg. Csernovicban még mindig nincsenek rakétakráterek, mint más városokban, ahol egyébként gyorsan be is foltozzák a lyukakat, mert élni akarnak tovább, hiszen muszáj az életnek diadalmaskodnia. És mi az, ami mindenen keresztül kitart? Az irodalom! Ezért olyan fontos, amit Celan írt, és amit most írunk, az ugyanilyen fontos.

1749: Egy gyerekkönyvkiadót vezetsz. Bizonyára meghatározó volt számodra, hogy az elmúlt évben sem adtad fel az ukrán gyerekeknek szóló könyvek kiadását, a háború okozta fokozott gazdasági nehézségek és az általános bizonytalanság ellenére sem. Mennyire olvasnak manapság az ukrán gyerekek? Mit olvasnak?

HV: A mi gyermekeink a háború gyermekei, és ennek felismerése rendkívül fájdalmas. Ők szenvedtek és szenvednek a legtöbbet: védtelenek és rettegnek az orosz rakétacsapásoktól, sok társukat megölték, megerőszakolták, megcsonkították, sokan elárvultak, sokakat elraboltak, még többen kényszerültek családjukkal együtt idegen helyeken menedéket lelni. Akiket erőszakkal Oroszországba hurcoltak, azok semmi ukránhoz nem jutnak hozzá. Kimondhatatlanul félelmetes még leírni is, de ez az átkozott valóság, amelyben az elmúlt másfél évben élünk.

Ezért döntöttünk úgy a kiadói partneremmel együtt a háború első napjaiban, hogy a körülöttünk zajló események ellenére továbbra sem hagyunk fel a gyerekirodalommal. És gondoskodunk róla, hogy a gyerekek hozzáférjenek a könyveinkhez! Ingyen szállítunk külföldre, és számos kötetet viszünk be a könyvesboltok mellett könyvtárakba is, így a kevésbé tehetős szülők vásárlás helyett kikölcsönözhetik ezeket a címeket a könyvtárból.

Nem hagyjuk abba, tovább készülnek a kedves, vidám mesék, a lexikonok, az ismeretterjesztő kötetek, és most készülünk kiadni az első, háborúról szóló könyvünket. Összességében lelkesítő üzenete lesz.

1749: Te is részt vettél egy gyermekeknek szóló antológia kiadásában, amely Ukrajna hőseiről szól, többek között a 19. századi nemzeti költőről, Tarasz Sevcsenkóról, aki élete egy részét orosz jobbágyként élte, és a 20. századi Vaszil Sztuszról, aki 1985-ben éhségsztrájk közben halt meg egy szovjet kényszermunkatáborban. Mennyire lényeges, hogy az ukrán gyerekek megismerjék őket?

HV: Milyen fontos kérdés, köszönöm szépen. Igen, nehéz volt Sztuszról, Sevcsenkóról, továbbá Frankóról is írni, mert az életük összefonódott velük. {Szerk: az oroszokkal.} A legnehezebb arra választ adni a gyerekeknek, hogy hogyan létezhet ekkora gonoszság, és miért nem tudtuk évszázadok óta kiirtani. A nagy Tarasz Sevcsenko mindezt a borzalmat is, amiben benne élünk, előre látta. Vaszil Sztusz belehalt a küzdelembe. Igen, kifejezetten fontos, hogy az igazságról beszéljünk a gyerekeknek, hogy ne csak azt tudják, hogy Sztusz börtönben halt meg, hanem hogy megértsék, hogy a szovjet rezsim gyilkolta meg. Mert ha elodázzuk az igazmondó pillanatokat, a gyerekek védelmére hivatkozva, akkor a végén még elhiszik, hogy a Vörös Hadseregben csak hősök voltak. Tehát azzal, hogy megtagadjuk tőlük a teljes igazságot, kitesszük gyerekeinket annak a veszélynek, hogy a propaganda megtéveszti őket. Ezért igen, ebben a kicsiknek szóló, ukrán hősökről szóló antológiában elmondjuk a teljes történetet - talán egyszerűsített formában, de mégiscsak az igazságot mutatjuk be.

1749: Arra gondoltam, hogy beszélhetnél a háborús önkéntes munkádról és más írók, például Szerhij Zsadan és Andrij Ljubka munkájáról. Kijelenthetjük, hogy az ukrán írók aktívan részt vesznek a háborús erőfeszítésekben?

HV: Amikor a teljes körű invázió elkezdődött, rögtön feltettem magamnak a kérdést, tudok-e tenni valamit, bármit a győzelem sürgetésére? Ha nem lettem volna kilenc hónapos terhes, valószínűleg mehettem volna a frontra ápolónőként, mert van némi orvosi tudásom, és nem félek a vértől... Bár tisztában vagyok vele, milyen embert próbáló munka. 2014-től önkéntesként gyűjtöttem a katonáink javára, majd támadt egy ötletem, hogyan lehetne az addigiakat nagyobb léptékben folytatni. Elindítottam egy jótékonysági alapítványt, hogy mindezen tevékenységeket hivatalossá tegyem.

Az írók harcosokká és önkéntesekké léptek elő, mert az írás és az igazság kimondása ugyan döntő fontosságú a világunk szempontjából, de nem fogja megmenteni a katonáink életét. Egy új hőkamera vagy drón azonban talán igen.

1749: Ha jól tudom, erősen kötődsz a Balkánhoz, nevezetesen Bulgáriához. Mit tapasztaltál, hogyan reagált a bolgár közvélemény Oroszország Ukrajna elleni háborújára? Mi a helyzet a bolgár irodalmi közösséggel?

HV: A férjem bolgár. Az elmúlt öt évben nagyjából ugyanannyi időt töltöttünk Szófiában és Csernovicban, így lehetőségem volt megismerni a Bulgáriában zajló pozitív és negatív folyamatokat egyaránt. Oroszország hazug propagandát terjeszt ott, különösen a kelet-ukrajnai háborúval kapcsolatban. Elhíresztelték, hogy gyerekeket öltünk meg a donbászi régióban, és hogy Odesszában élve elégettek embereket, köztük két bolgárt. Bulgáriában sok orosz csatorna, orosz kulturális központ, és rengeteg oroszbarát ember van. Ugyanakkor számos értelmiségi él ott, akik nem dőlnek be a propagandának, és nem csak szavakkal, hanem tettekkel is támogatja Ukrajnát. Ide tartoznak a kulturális szférából származó emberek is. Manol Peykov, a Janet 45 Kiadó főszerkesztője például a kezdetektől fogva önkéntesként állt ki Ukrajna mellett. Generátorokat, orvosi ellátmányt, forgóajtókat, lőszert és még sok mást küldött.

Bulgária elnöke, Rumen Radev az oroszok bábja. Az új parlament és a tudatos bolgár közvélemény olyan nyomást gyakorol rá, hogy úgy tűnik, lassan végre lejár az ideje. Bulgária hamarosan igazi demokratikus európai országgá válhat.

1749: Sok külföldi nem érti, hogy Ukrajnában miért változtatják meg az utcaneveket és miért döntik le az orosz vonatkozású szobrokat. Nemrég például a Vörös Hadsereg szobrát vették le Csernovicban. Sokan felteszik a kérdést: "Mi köze van Tolsztojnak Putyinhoz?"Szerinted miért olyan fontosak ezek a változások?

HV: Az orosz befolyás olyan, akár egy rákos daganat Ukrajna testén, totálisan fel kell számolnunk, kezdve a nyelvvel és befejezve mindennel, ami orosz. Mi szükségünk van egy Tolsztojról elnevezett utcára? Mit jelent ő számunkra? Mit tett Ukrajnáért? Hogyan létezhetnek továbbra is a szovjet titkosrendőrség tagjairól elnevezett utcák az országunkban, miközben jól tudjuk, milyen szörnyűségeket követtek el az ukránok ellen? Igen, sajnos, történelmileg kötődünk némiképp Oroszországhoz, de ez jelenleg szégyen, nem büszkeség forrása. Oroszország évszázadok óta tönkretesz, megaláz és gyilkol minket, de úgy hiszem, ez a háború végre lemoshatja rólunk az orosz befolyás utolsó nyomait is.

1749: Számos ukránból fordított könyv jelenik meg a háborúról. Ez kétségkívül fontos. Mégis, nem tartasz tőle, hogy a külföldiek Ukrajnáról csak a fájdalomra és a szenvedésre asszociálnak majd?

HV: Sajnos történelmileg is a fájdalommal és a küzdelemmel társítjuk magunkat, de ezek vagyunk mi. Régebben ukrán irodalmat tanítottam, és a diákjaim gyakran mondták, hogy az csak a jobbágyságról, a háborúkról és a harcokról szól. De hogyan is lehetne másképp, ha az igazságot tükrözi? Amíg nem győzzük le a szörnyeteget, az irodalmunk sem szólhat másról. Nézzünk csak vissza: ki ölt minket háromszáz éven át? Mindig az oroszok, különféle alakokban és formákban. Nagyon szeretném, ha másmilyen lehetne az irodalmunk, de nem látom, hogy a közeljövőben a háborún kívül másról is írhatnánk. Túl régóta tart már, és sokáig fog még folytatódni...

1749: Írtál egy könyvet Natalena Koroleva spanyol-cseh írónőről, aki ukránnak vallotta magát, ünneplik is az ukrán irodalom fontos résztvevőjeként. Te Ukrajnában születettél és nőttél fel, számodra mit jelent az ukrán identitás?

HV: Gyakran felteszem magamnak a kérdést, hogy nagy szerencse vagy nagy bánat, hogy Ukrajnában születtem. Kihívás, igazi kihívás Ukrajnát úgy szeretni, mint édesanyát, és közben folyton azt látni, milyen kegyetlenül bánnak vele. Natalena Koroleva kívülálló volt, száműzött. Azt hiszem, azért szerette annyira Ukrajnát, és azért érezte úgy, hogy az identitása összefonódott vele, mert épp olyannak látta magát, mint amilyen ez a meggyötört ország. Ukránul gondolkodott, ékesszólóbban írt, mint sok ukrán, szenvedett Ukrajnáért, harcolt is érte. Oroszország őt is megnyomorította: a szovjet rendszer okozta férje halálát.

Ahhoz, hogy megértsük Ukrajnát és azonosulni tudjunk vele, olyan megkínzott és tiszta szívvel kell bírnunk, mint amilyen az övé.

*

Az interjút az 1749 és az Apofenie Magazine közötti együttműködés keretében közöljük. 

Névjegy
Hrisztya Vengrinyuk (1987)

Ukrán író, költő, irodalomtörténész, festő.

A cikk szerzőjéről
Kate Tsurkan

Amerikai író, szerkesztő, műfordító. Jelenleg Ukrajnában él. Írásai eddig többek között a következő folyóiratokban jelentek meg: The New Yorker, Vanity Fair, Harpers, The Washington Post, The Guardian, The Los Angeles Review of Books.

A fordítóról
Fenyvesi Orsolya (1986)

Ír, szerkeszt, fordít, olvas. Legutóbbi kötete:  A látvány/Kommentárok meg nem írt versekhez (Scolar, 2018).

Kapcsolódó
"Nap mint nap inspirálnak a harkiviak" (Beszélgetés Julija Iljuhával)
„Minket már nem radírozhatnak le az irodalom világtérképéről” (Beszélgetés Szerhij Zsadannal)
"Ukrajnában ma új jelentések születnek" (beszélgetés Ljuba Jakimcsukkal)
Hrisztya Vengrinyuk: Szám és Kereszt