A ma is Harkivban élő, lassan ötvenéves Szerhij Zsadan 

nem 2022 februárjában, de még csak nem is 2014-ben kezdett a háború fenyegetettségében, illetve a háborúban élni kénytelen emberek, állatok és növények kiszolgáltatottságáról írni, hanem sokkal hamarabb.

Legalábbis ezt hangsúlyozz a kötet válogatója és fordítója, Vonnák Diana, amikor az 1995-ben indult, azóta tizenhárom kötet jegyző életművet reprezentáló magyar versgyűjtemény elejére olyan verseket helyezett, mint az ukrán művészeti elit sztálini üldöztetésének és szinte teljes likvidálásának emléket állító Az ukrán időmértékes verselés vége, az ukrán szabadságvágyat és annak szomorú visszhangtalanságát megéneklő Harkiv Hotel vagy a Donbas Independent, amely a szovjet időkben elnyomott ukrán nemzeti érzéséről és a szovjet-kommunista ukrán művészek meghasonulásáról gondolkodik el. Vagyis 

Zsadan már indulásakor, egyetemistaként is azon gondolkozott, mit kezdhet az általa is bonyolult társadalomnak nevezett Ukrajna a végre visszanyert függetlenségével,

és hogyan védheti azt meg a status quót újra és újra megkérdőjelező Oroszországgal szemben. Afféle modern, hazafias versek ezek, amikben bőven van önirónia is, például rögtön a címadó szövegben: „harkiv vidéki város csupa sárgabarack és késelés”. Nem illúziókat kerget tehát, nem rózsaszín ködben látja a közvetlen szülőföldjét és a hazáját, nem gondolja se hibátlannak, se tündérvölgynek – csak egy sokat szenvedett, és végre nyugalmat, fejlődési lehetőséget és persze szabadságot érdemlő országnak.

Ezek a korai versek is nagyobb formátumú, legalább negyven-ötven soros szabadversek, de még nehézkesek, zsúfoltak, néhol kifejezetten patetikusak, túlterheltek, azaz nem érződik belőlük, miért olyan jelentős költő Szerhij Zsadan. Vélhetően azért kerültek be ezek mégis a szöveg a magyar válogatásba, hogy jelezzék az életmű imént említett egységét, azt, hogy 

már a kilencvenes éve másik felében is szó esett a versiben a „megszálló rezsim előnyeiről”, az orosz olajbiznisz, a maffiamentalitás és az ezeket kísérő törvénytelenségek, sőt gyilkosságok hétköznapi valóságáról

(Lukoil), az ukrán mindennapokban jelenlévő értelmetlen halálról és azt kísérő közönyről, az egymásra figyelés teljes hiányáról és az emiatt diszfunkcionális társadalomról (Szeretni téged mindhalálig). Itt még néha-néha humoros megoldások is helyet kapnak az alapvetően melankolikus versekben, például a Harminc nap alkohol nélkül címűben. De 

már ekkor is erősebb az aggodalom ezért a törékeny társadalomért, az elvándorló fiatalokért, erősebb a düh és a csalódottság a korrupt politika kártékonysága miatt, mint viccelődésre, a felszabadultságra és a reménykedésre való hajlam.

A háború ekkor még csak nagyon absztrakt módon van jelen, de valami olyasmiként, ami biztosan el fog következni, aminek lépten-nyomon látni az előkészületeit. Az Ezreddobokban egyenesen olyan emberekről olvasunk, akik alig várják a „nagy újraelosztást”, és akik „készek harcolni határokért, / feldúlni az irodákat / és autómosókat” – akik tehát készek az állítólagos nagy célokért tönkretenni a civilek egész generációinak életét.

Az első ciklus záróverse, a 2010-es Kövek az egész kötet kiemelkedő darabja. Az akkori ukrán politika elleni kifakadás ez, annak a nagyszerű kifejezése, hogy egy város (és egy ország) lakói akkor is megőrzik szokásaikat és értékrendjüket, akkor is ragaszkodni fognak identitásukhoz, ha minden oldalról, pénzügyi eszközökkel, médiával, agymosással, erőszakkal próbálják azt a hatalom egymást váltó birtokosai megváltoztatni. A tizennégy oldalas szabadvers nagy és szerteágazó képet rajzol a városról, ami „mintha lövészárok lenne, ahol csak meghalni lehet”, a parkokról és az utcákról, ahonnan végérvényesen eltűnnek az emberek, illetve a „minden egek legfeketébbje” alatt élni próbáló maradókról. Ebben a versben tűnik fel először az az ökológiainak is nevezhető nézőpont, ami aztán a 2014 után született versekben, vagyis a háborús versekben már nem hiányozhat: 

a biztonságos és méltó élet feltételeket nélkülöző városokban és környékükön az élővilág is pusztul,

és a pusztulás a virágoktól a madarakig, a hangyáktól a fákig mindent érint. A madár, nem túl eredeti módon, egyébként is a szabadság és könnyedség szimbóluma ebben a költészetben, de az, hogy a madarak menekülni kénytelenek és sosem térnek majd vissza, hogy a félelem miatt állandóan zárva tartott ablakok miatt sosem repülhetnek be a lakásokba, hogy a sötét égen szinte nem is látszanak, kreatív újrahasznosítása ennek a régi költői képnek. Az pedig, hogy az egyik legújabb, 2021-es Madár című vers a kötet egyetlen rímes verse (és vélhetően az életmű egészében is ritka darab), azt is jelenti, hogy a szabadversekben voltaképp az alkotói szabadságot is megélő költő esik a formai szabályok kalitkájába, ami aztán további allegorikus megfejtéseket is kínál.

A kötet második ciklusa a 2014 utáni versekből ad válogatást, a harmadik pedig a 2022 februárja óta született néhány szövegből. A középső ciklus a leginkább figyelemre méltó. A Luhanszkból származó, tehát a donbaszi fronton lassan tíz éve meglévő feszültséget szó szerint testközelből átélő szerző nyelve ekkortól letisztul, dísztelenné válik, még inkább elkomorodik és a próza felé indul el. Persze nehéz a fordításból megítélni, hogy a költőiségből mennyi veszett el az átültetés során, de Vonnák Diana kiváló író, jó stiliszta, és ebben a kötetben is számtalanszor megvillan a költői nyelv iránti érzékenysége – ezért joggal feltételezhető, hogy a beszédmód kötetbeli változása leköveti az eredetiét. Márpedig ez egy nagyon kifejező poétikai döntés volt Zsadan részéről, hiszen tükröződik benne az a hite is, hogy pontosan és tisztán látja a körülötte lévő világot, az orosz-ukrán konfliktus mozgatórugóit és a háború hatását Európára, Ukrajnára, Harkivra és környékére, de persze saját privát életére is, és minderről van jól megragadható és ezekkel a direkt, dísztelen, prózába hajló mondatokkal jól és sokaknak átadható mondandója.

Különösen azok a szövegek emlékezetesek, ahol az egyes ember veszteségeit és szorongásait tudja megmutatni. Megpróbálom egy újabb hosszúvers, a Már három éve a háborúról beszélünk kiemelésével érzékeltetni költészet céljait és a célok eléréshez szükséges eszközeit. 

A tízoldalnyi, elnyújtott, de dalszerűen megkomponált, érzelmileg is hullámzó, átgondoltan tagolt szöveg mindennek az alapja.

Figyelmet és időt követel az olvasótól, de nem támaszt újabb akadályokat, nincsenek például nehezen dekódolható kulturális utalások a szövegben, nem túl bonyolultak az egyes mondatok, és nem bonyolultak a képek sem. A nyitómondat a vers egészének hangulatát és tematikáját meghatározza, egyben pedig be is határolja: „Egy ismerősöm csatlakozott egy önkéntes alakulathoz.” Kifejezetten száraz, dikciójában is inkább prózai közlés ez, ami azonban előre sejteti a megidézett ismerős tragédiáját vagy hősiességét (mint majd látjuk, a kettő nem zárja ki egymást), de jelzi a beszélő érintettségét is ebben az előre sejthető eseményben. Hiszen mindenki érintett és sérül, még az is, aki csak olvas ezekről a drámákról, hát még az, akinek az ismerősei, rokonai, közeli hozzátartozói mennek harcolni, védeni a hazát. Már ebben a mondatban ott a feloldhatatlan dilemma: a háború megölhet vagy megnyomoríthat – elmehetünk-e mi magunk, családunkat hátrahagyva harcolni, vagy elengedhetünk-e bárkit oda? Ez a költészet tudja, hogy nincs más választás, mint menni, védeni a szülőföldet és a mögöttünk lévő, rettegő családot és a barátokat, ahogy a családnak sincs más választása, mint elengedni a harcolni tudókat. A versben az ismerős ugyan hazatér, de megtörve, befordulva, gyógyíthatatlan lelki betegként, végtelenül megszomorodva.

Nagyon jól megérthető a versből az emberek közötti kapcsolatok átalakulása, sőt torzulása is. Talán ebben a legerősebb ez a kötet. A halál és a gyász ugyan felkavaró, de erről már van elképzelésünk, akármennyire is elnagyolt az, valószínűleg értjük is, még ha érzelmileg nem is tudunk teljesen bevonódni, még ha nem is tudunk eléggé szolidárisak lenni. 

A túlélők, az otthonmaradottak, a gyászólók és a félelemben élők érzéseit és rutinjait azonban sokkal nehezebb elképzelni és átélni

– ezek a versek hozzásegítenek ehhez. Szó van például arról, a Már három éve a háborúról...-ban, hogy mennyire megritkulnak a beszélgetések és mennyire beszűkülnek a témák ilyenkor: „politikáról nem beszélnek, / hogy össze ne vesszenek, / az egyházról nem beszélnek, / hogy össze ne vesszenek, / istenről sem beszélnek, / hogy össze ne vesszenek”. Mindenki feszült, érzékeny, robbanékony tehát. Nem beszélnek, de valójában, ahogy a cím mondja, már három éve csakis a háborúról beszélgetnek, és már mindig is ezt fogják tenni. Ahogy később a versben is: „Szóba hozzák a szomszédot. / A szomszédot lehet. / Meghalt a szomszéd. / Sajnálják.” Szinte halljuk a semmitmondó sajnálkozást, mintha nem mernék átadni magukat az érzelmeiknek, vagy már annyira belefásultak volna a halálhírekbe, az iszonyatos veszteségekbe, hogy közönyösen veszik tudomásul az újabbat. Nem könnyű versben a közönyt és a fásultságot, az érzelmi kiüresedést, vagyis az életre szóló, soha fel nem oldható traumatizáltságot ábrázolni, pláne a jelenben – tehát nem emlékként, hanem most születő tapasztalatként.

Szerhij Zsadannak ez sikerült, és ehhez bizonyára hozzásegítette költői öntudata, sőt küldetéstudata is. A modern és pláne a posztmodern irodalom nem szereti váteszeket, a küldetéses, saját költői szerepüket exponáló szerzőket és szövegeiket, és én se szívesen olvasom azokat a verseket, amelyekben a „költő” szó nem ironikusan, idézőjelben szerepel – de ezúttal megértő és elfogadó vagyok. Mert könnyű belátni, hogy ezúttal a versnek és megszületése tényének önmagában súlya, jelentősége van. Valakinek ugyanis össze kell majd számolni a halottakat, az összedőlt házakat, az elpusztult állatokat, az elszennyezett erdőket és mezőket, és neki vagy valaki másnak meg kell írnia, el kell mondania, milyen borzalmak történtek már eddig is ebben a háborúban, mennyit szenvedett és szenved még az ukrán nép, mi történt Bucsában, Harkivban és Harkiv mellett. 

Addig, amíg kérdezzük, amíg odafigyelünk, és amíg ők maguk is el nem felejtik.

Szerhij Zsadan: Harkiv Hotel. Fordította Vonnák Diana. Budapest, Jelenkor, 2023. 148 oldal, 2699 forint