1749: A kubai Guillermo Cabrera Infante neve bizonyára nem cseng ismerősen a magyar olvasó számára, pedig ő is Gabriel García Márquezzel, Carlos Fuentesszel, Julio Cortázarral, és Alejo Carpentierrel nagyjából egyidőben élt és alkotott. 1929-ben született egy kubai kisvárosban, később Havannába költözött, végül Londonba emigrált, ott hunyt el 2005-ben. Egyesek úgy tartják, hogy műveiben mindig is Kubáról írt, mások (vagy épp ugyanazok) James Joyce-hoz hasonlítják. Te ezt hogyan látod? Hogyan pozicionálható Cabrera Infante a spanyol nyelvű irodalmakban és a világirodalomban?
KM: Amikor egyetemista voltam, nemigen tanultunk Cabrera Infantéról, ha megemlítették, finoman utaltak rá, hogy „másodvonalbeli szerző” – ám ez egészen biztosan nem igaz. Az azonban kétségtelen, hogy nem nagyon hasonlít az úgynevezett „mágikus realistákra”, a latin-amerikai újregény térnyerése óta pedig Magyarországon és külföldön is a García Márquez-féle irodalmat gondoljuk jellegzetesen latin-amerikainak. Cabrera Infante jobban kapcsolódik az angolszász hagyományhoz (és ezen belül a Laurence Sterne- vagy James Joyce-féle irányhoz), hisz életének felét Londonban töltötte. Nyelvileg is rendhagyó, mert olyan szerzőről van szó, akinél gyakran nem az a lényeg, hogy miről mesél, hanem az, hogy hogyan. Hogy nem cseng ismerősnek a magyar olvasó számára, szerintem alapvetően két dologgal magyarázható: részint borzasztó összetett nyelvileg, érteni sem könnyű a rengeteg szójátékot, nemhogy lefordítani; másrészt abban az időszakban, amikor a legjelentősebb művei születtek, ő épp Londonból bírált egy olyan politikai rendszert, amelynek itt Magyarországon a barátai voltunk. Ha belegondolunk, hogy a nála jóval szelídebb Julio Cortázar is csak erősen cenzúrázva jelenhetett meg hazánkban ekkortájt, nem csodálkozhatunk, hogy Cabrera Infante olyan sokáig szinte teljesen észrevétlen maradt, pedig meggyőződésem, hogy a latin-amerikai irodalom egyik legizgalmasabb, legszínesebb alakja.
1749: Mielőtt a regényről és a fordításról beszélnénk, fontos megemlíteni, hogy – Virgilio Piñera mellett – Cabrera Infante az egyik olyan szerző, akit a később Spanyolországban önálló kötetként is megjelenő disszertációdban elemezel. Legutóbbi könyvedben, a Párduc márványlaponban [melyről itt olvasható kritikánk – a szerk.] is említed, ott Banksy önmegsemmisítő képével hasonlítod össze a kubai szerző elégetésre ítélt könyvoldalát. Mindkét esetben a vizualitást, a konceptualitást emeled ki Cabrera Infante műveinek fő jellemzőjeként, de olyat is mondasz róla, hogy „barokkos”. Hogyan jellemeznéd a kubai szerző stílusát? Milyen irányzatba sorolható? Besorolható egyáltalán?
KM: Mindig besorolunk, mert anélkül nem tudnánk beszélni semmiről. Első ránézésre az általad kiemelt két állítás talán ellentmondónak tűnhet, de valójában nem az. Cabrera Infante elégetésre ítélt oldala az Exorcismos de esti(l)o című kötetben található, amely 1976-ban jelent meg, és csakugyan a konceptuális művészethez áll a legközelebb. Londonban, ahol Infante élt, ekkoriban nagyon erős volt a konceptuális irány, nem csoda hát, hogy egy amúgy is roppant kísérletező kedvű íróra hatott. Ugyanakkor – sok más latin-amerikai szerzőhöz hasonlóan – neki is a felsorolás, az ismétlés az egyik legkedveltebb retorikai eszköze, legyen szó akár stiláris, akár motivikus ismétlésről. Roberto Bolaño például úgy ismétel, hogy közben nem nyúl az intenzitáshoz, és éppen ezzel a monotóniával éri el a kívánt hatást, mutatja meg a fásultságot vagy épp a kegyetlenséget; Infante azonban úgy ismétel, ahogy a barokk zeneszerzők: fog egy motívumot (ötletet, szót, hangalakot, akármit), aztán megtükrözi, felgyorsítja, lelassítja, variálja – egyszóval jellegzetesen barokk eszközkészlettel használja a nyelvet, amelyen ír.
1749: Azt hiszem, egy olyan regény fordítása, mint a Trükkös tigristrió (eredetileg Tres tristes tigres) még akkor is nehézségekkel jár, ha jól ismered a szerzőt, kutatóként is foglalkozol vele és megérted, hogy mit miért tesz, mi milyen célt szolgál a szövegben. Kezdjük a címmel: egy nyelvtörőről van szó, ami ráadásul alliterál. Megnéztem Scholz László spanyol-amerikai irodalomtörténetét, ő korábban Tragikus tigris-triónak fordította a címet, de gondolom, Neked is sok változat az eszedbe jutott. Elárulod, hogy mik voltak ezek? Miért esett végül a „trükkösre” a választás? Mennyire kaptál ebben szabad kezet a kiadótól?
KM: A címadás volt a legnehezebb a fordítás során, a legutolsó pillanatig variáltunk, hogy mi legyen a magyar címe a kötetnek. Scholz László irodalomtörténetének én voltam a szerkesztője, ott a pontos fordításra törekedtünk, és a Tres tristes tigres szó szerint azt jelenti, hogy "három szomorú tigris". Azt azonban az elejétől fogva láttam, hogy ezek a tigrisek nem szomorúak, pláne nem tragikusak, az eredetiben azért szerepel ez az összetétel, mert ez egy spanyol nyelvtörő szövege. Kezdetben felmerült bennem, hogy a spanyol nyelvtörő megfelelője egy magyar nyelvtörő lehetne, mondjuk fekete bikapata vagy valami efféle, hiszen fekete férfiak kalandoznak a könyv lapjain a kubai éjszakában. Ezt azonban hamar elvetettem, mert nem akartam, hogy ilyen szorosan kötődjön a magyar nyelvhez egy olyan regény, amely bevallottan „kubaiul” van. Gyártottam tehát egy nyelvtörőt a TR hangzókkal (ez a regényben is szerepel), és ebből, valamint az egyik mulató, a Tropicana nevéből csináltam az első címvariációkat. Volt egy pillanat, amikor a kiadó azt javasolta, engedjük el a nyelvtörőt, és ismerjük el, hogy nem vagyunk indoeurópai nyelv, legyen tehát a cím az, hogy „Három szomorú tigris”. Ezzel csak az a gond, hogy ha egy könyv ennyire a tükröződésekről és a nyelvi játékokról szól, nem lehet olyan címe, amelyben nem jelenik meg ez a nyelvi játékosság. Ekkor arra gondoltam, hogy anagrammákat gyártok a "három szomorú tigris"-re, a címlapot pedig egy tükör két oldalára oszthatnánk, így a szó szerinti cím alatt tükröződne egy másik, ami ugyanaz, és mégis más: benne van a szójáték, benne van valamiféle gondolkodás a nyelvről, a szimmetria... De elismerem, hogy egy dupla című kötetet sokkal nehezebb emlegetni, katalogizálni, szóval talán többet veszítettünk volna vele, mint amennyit nyerünk. A mostani cím kollektív döntés eredménye, azt hiszem, egy szerkesztőségi értekezleten született, és úgy gondolok rá, ahogy Cabrera Infante a szövegvariációkra: ez is egy lehetőség, és a kötet szellemiségéhez talán az illene a legjobban, ha folyamatosan változna, ha lenne neki legalább tíz különféle magyar fordítása, ugyanennyi különböző címmel. Boldog lennék, ha a közönség annyira szeretné majd ezt a könyvet, hogy ez reális vágy legyen a picike magyar könyvpiacon.
1749: A cím után vessük bele magunkat a szövegbe. Cabrera Infante azzal indít, hogy kijelenti, a könyvet nem spanyol, hanem „kubai” nyelven írta, ahogy erre már Te is utaltál. Aztán gyorsan hozzáteszi, hogy a legjobb az lenne, ha nem magunkban, hanem hangosan olvasnánk a szöveget. Ha belelapozunk az eredetibe, valóban rengeteg kubai, mi több, havannai szlengkifejezést fedezünk fel, ami igen karakteres couleur locale-t ad a regénynek. Emellett – olykor a vizualitáson alapuló – szójátékok is szerepelnek a szövegben, nem beszélve más, köztük itthon is ismert kubai szerzők stílusparódiájáról és a kétnyelvűségről (hangsúlyos szerepet kap az angol). Rengeteg olyan szövegelem van, ami nemhogy a fordítót, de az olvasót is kihívás elé állítja, hiszen a regény fókuszában – karakteres cselekmény híján – gyakorlatilag maga a nyelv áll. Neked mi okozta a legnagyobb nehézséget? Mi segített, mire támaszkodtál a szójátékok fordítása során? Mit kezdtél a kétértelműségen alapuló szóviccekkel és a paronomáziával?
KM: A legfőbb nehézség az volt, hogy elhiggyem, én ezt végig tudom csinálni. Régesrég várom azt a spanyolul (kubaiul) jól tudó Szentkuthy Miklóst vagy Romhányi Józsefet, aki nekiáll, és előállítja magyarul a kedvenc könyveimet. Aztán 2017-ben Sárközy Bence írt egy sms-t, hogy ő bizony azt álmodta, lefordíttatja a tigriseket, volna-e hozzá kedvem. Félig viccből visszaírtam, hogy én meg azt álmodtam, le tudom fordítani – szóval stílszerűen egy könnyen kínálkozó szófordulat, egy nyelvi játék húzott bele a fordításba, és mire föleszméltem, ott volt a szerződésem, és ki kellett találnom valamit. Hónapokig csak kínlódtam a gondolattal, nem mertem újraolvasni a könyvet, Bustrófedon nyelvtörői csúfondárosan öltögették rám a nyelvüket a könyv közepén, a stílszerűen „Fejtörőnek” nevezett részben. Szóval én is törtem a fejem. Aztán valami átkattant, onnantól mindenről nyelvi poénok jutottak eszembe, és elkezdtem hihetetlenül élvezni az egészet.
Ami a stílusparódiákat illeti, ott az volt a fő nehézség, hogy a legtöbb kifigurázott szerző Cabrera Infantéhoz hasonlóan nem ismert Magyarországon. Itt többféle lehetőség kínálkozott: volt, hogy ugyanannak a szerzőnek egy másik, kicsit ismertebb (de legalább lefordított) szövegéhez nyúltam, máskor igyekeztem a stílust hozni, hogy a szöveg önmagában legyen szórakoztató, és nem foglalkoztam vele, hogy magyarul hiányzik mögüle a referencia, vagy csak utalásszerű aknákat helyeztem el: azt hiszem, a stílusparódiák kicsit viccesebbek lesznek azoknak, akik jól ismerik a térség irodalmát, de próbáltam figyelni arra, hogy enélkül is szórakoztatóak legyenek. Anežka Charvátová, a Trükkös tigristrió cseh fordítója egyszer azt mondta, ő cseh gyerekverseket, közismert szövegeket keresett a stílusparódiákhoz, hogy mindenki értse; én másik utat választottam, igyekeztem olyan kubai nyelvet előállítani, ami a lehető legkevésbé kötődik a magyar hagyományhoz. Fordítás közben sokszor használtam a regény angol fordítását is, de ez végül inkább elrettentő példaként szolgált: az angol fordító (Suzanne Jill Levine, aki egyébként személyesen ismerte Cabrera Infantét, és ezért szívből irigylem) sokszor jókora részeket toldott a szövegbe, talán azért, hogy az amerikai olvasó könnyebben megértse, talán mert elragadta egy-egy kínálkozó szóvicc, miközben a nehezebb részeket nemes egyszerűséggel meghagyta spanyolul. Én ebben a tekintetben valószínűleg ortodoxabb fordító vagyok, jóllehet tudom, hogy Cabrera Infante szövege kedvez a fordítói szabadságnak. Ezt a határvonalat kellett folyamatosan mérlegelnem: hogy meddig számít fordításnak a szövegem, és honnantól írom a saját, önkényes poénjaimat. Úgy érzem, jobbára sikerült a határon belül maradnom.
1749: Nagyon érdekes a fordításról beszélgetni egy olyan regény kapcsán, amelyben a fordítás motívuma ennyire hangsúlyosan megjelenik. Ahogy már említetted, szöveg során egy-egy téma verzióival találkozhatunk, van itt paródia (újraírás) és kétnyelvűség is; ezek mind felvetik a fordítás szükségességét, lehetőségeit, olykor lehetetlenségét. A Cabrera Infante műveivel foglalkozó kutatók, például Claudia Hammerschmidt gyakran kitérnek arra is, hogy a Trükkös tigristrió valójában egyfajta perpetuum mobile, egy folyamatosan mozgó és változó írás, amelyben a szerző elveszti a szöveg fölött gyakorolt hatalmát. Hasonlót állít Ricardo Baixeras Borrell is, amikor a regényt folyamatos ismétlések, értelmezések, javítások, változatok egymásutániságaként írja le, majd hozzáteszi, hogy ezzel – a fordítás kontextusában – valójában az „eredeti” kérdőjeleződik meg. Márpedig a fordítónak támaszkodnia kell valamire, nem csúszhat ki a kezéből a kontroll, sőt a forrásszövegen kívül – ha már a paródiáról beszéltünk –, további szövegeket is mélyrehatóan kell ismernie. Te hogyan élted meg ezt fordítóként? Mi adhat fogózkodót egy olyan szövegben, ahol nincs cselekmény, nincs történetszál, „csupán” nyelvi humor?
KM: Jó hasonlat ez a perpetuum mobile, tényleg így működik a regény. Ha elhisszük, hogy az eredeti egy megmásíthatatlan szöveg, akkor a fordító elveszett, és eleve kudarcra van ítélve. Ugyanakkor maga Cabrera Infante mondja egy interjúban, hogy nem bánja a sajtóhibákat, a tévedéseket, sőt az első kiadás cenzorának vaskos ollónyomát is benne hagyja a szöveg későbbi kiadásaiban, talán mert úgy tekint a szövegére, ahogy a szóbeli szövegekről gondolkodik az ember, valahogy úgy, ahogy anekdotát mesélünk: mindig lehet egy jobb, egy ütősebb változat, nem az a végleges, ami le van írva, hanem az a temérdek lehetőség, amit a szöveg (a sztori) még magában rejt. Ha nem így volna, biztosan feladom a fordítást már a legelején; így azonban leginkább arra figyeltem, hogy ne vigyen el nagyon a nyelv, próbáltam közel maradni az eredeti arányaihoz akkor is, amikor nagy volt a kísértés, hogy további nyelvi poénokkal töltsem meg a teret. De ez mégsem az én könyvem...
Abból azonban, amit Cabrera Infante a fordításról (meg persze az írásról) gondol, az is következik, hogy már most ezer másik változat kering a fejemben, ahogyan még meg lehetett volna csinálni ezt a könyvet, és ez, amit az olvasó most a kezében tart, csak az egyik lehetséges ezek közül. Szóval azt hiszem, magyarul is perpetuum mobile, és egy szép képzavarral most az olvasó oldalán pattog tovább.
(Fotó: Tillai Tamás/Jelenkor Kiadó)
