1749: Bret Easton Ellis több, mint egy évtized után jelentkezett új regénnyel. Korábban szabályosan eseményszámba ment egy-egy szövegének, a Nullánál is kevesebbnek vagy az Amerikai psychónak, a megjelenése. Mi a helyzet A szilánkokkal?

SL: Azt nem tudom megítélni, hogy A szilánkok részesült-e akkora hájpban a megjelenése előtt, mint a korábbi könyvei, valószínűleg nem. Viszont ahhoz, hogy a könyvet megelőző várakozást kontúrtalanabbul érzékelem, az is hozzájárul, hogy ha nincs mellé valami extra, mint a tizenévesen írt Nullánál is kevesebb csodagyerek-keretezése, vagy az Amerikai psycho visszadobása körüli botrány, akkor csak a sokadik kiemelt cím a hírfolyamomban, ami pörög egy-két hétig, aztán vagy megjegyzem, vagy nem: ebben nem állt sem jobban, sem rosszabbul, mint mondjuk Atwood vagy Franzen új könyvei.

1749: Mennyire tartod fontos könyvnek, akár az amerikai irodalom, akár a szerző életművének kontextusában? Miért kell odafigyelni rá?

SL: Az életművön belül szerintem

A szilánkoknak az volt a tétje, hogy Ellis szerzőként vissza tud-e mászni a gödörből,

 ahová a Holdpark után került: a 2010-es Királyi hálószobák durva kritikai bukás volt, a forgatókönyvírói és filmes próbálkozásai vagy besültek, mielőtt elkészültek volna, vagy minimum felemás lett a végeredmény, mint a Vétkek völgye esetében. A Fehér című esszékötetet leginkább pótcselekvésnek tartottam – sőt, utólag visszanézve inkább lábjegyzetnek vagy resztlinek A szilánkokhoz –, ehhez képest A szilánkokat szintetizáló szövegnek gondolom. Előveszi az eddigi életmű mániáit, többek között a nyolcvanas évekbeli Los Angeles korrajzát, az autofikcióval és a megbízhatatlan elbeszélővel való játékot, a magánélet és a tömegkultúra műfajaiből (jelen esetben a gimis románcokból, illetve a korabeli slasher- és sorozatgyilkos-filmekből) ismert struktúrák egymásba csúsztatását, és sikerül őket újszerű elrendezésben felmutatnia. Megcsinál egy összetett, mondhatni pályaösszegző írói projektet, ami vállalásában és megformáltságában is jelentős művészi teljesítmény: ha valamiért figyelmet érdemel, akkor ezért.

1749: Az a szintetizáló hajlam, a műfaji és az autofikciós kódoknak a tömegkulturális utalásokkal történő keverése és a velük való játék végig jelen van Ellis utóbbi szövegeiben, eltérő hangsúlyokkal és – tegyük hozzá – sikerességgel. Utóbbiban ráadásul közmegegyezés sincs. Én a Királyi hálószobákat tartom a leginkább értékelhetőnek ebből az időszakból, míg mások a Holdparkra tennék a voksukat.

SL: Én azok közé tartozom, akik a Holdparkra voksolnak, és szerintem A szilánkok ahhoz áll a legközelebb az eddigi életműből. Amiben többnek vagy jobbnak gondolom, hogy a Holdparkot nekem nagyon eluralta a szatíra, az (ön)paródia és a műfajparódia; szórakoztató könyv, de annyira izgalmas dolgokat nem csinált a parodizált előképekhez, például Stephen King Ragyogásához vagy a Halálos árnyékhoz képest. Ebből a szatirikus/parodisztikus élből adódik, hogy ugyanúgy, mint az Amerikai psychóban vagy a Glamorámában, a Holdparkban mindenki karikatúra: ezzel szemben A szilánkokban hiába alapul az elbeszélő baráti társasága a tinifilmek sematikus figuráin, sikerül olyan árnyaltsággal bemutatnia a köztük kialakult párkapcsolati viszonyokat, a karakterek érzelemvilágát, amivel szét is feszíti ezeket a sémákat, és így a karikatúrán is túllép. Egyszerű példával: Debbie, a regénybeli elbeszélő barátnőjének karakteríve, családi háttere, az ebből fakadó döntései és konfliktusai ahhoz képest meglehetősen komplexek, sőt, tragikusak, hogy onnan indulunk az első oldalakon, hogy ő a tinifilmekből ismert „butácska gazdag bombázó”. Ellenben a Holdparkból egyetlen női mellékszereplőre sem emlékszem, pedig ott is volt egy feleség, meg egy diáklány szerető. Vagyis amiben ezen a vonalon többnek gondolom A szilánkokat, hogy a gazdagabb jellemábrázolás gazdagabb írói eszköztárat jelent, és ezzel előrelépést a karikatúrákhoz képest. Ebből fakad, hogy

A szilánkok Ellishez képest szokatlanul érzelmes könyv

 (a szónak nem a szentimentális értelmében), ami izgalmas feszültséget eredményez azzal, ahogy fetisizálja a korai munkáit idéző „fásultságot”.

A másik része ahhoz kapcsolódik, amit a tömegkultúrából ismert struktúrák használatával kapcsolatban már említettem. Ez alatt nem egyszerűen a tömegkulturális utalásokat értem, ahogy te fogalmaztál, azt bárki meg tudja csinálni, hogy teliszórja a szövegét márkanevekkel meg dalcímekkel. A struktúrák alatt itt a műfaji elbeszélő szerkezetre gondolok – arra, hogyan épül fel dramaturgiailag egy tinifilm, vagy egy sorozatgyilkos-thriller –, és hogy ezt a szerkezetet Ellis A szilánkokban hogyan használja, illetve hogyan használja ki vagy játssza ki az ehhez kapcsolódó olvasói elvárásokat. Az Amerikai psycho dramaturgiája a fokozódó brutalitásra épült, az információadagolásnak nem volt különösebb jelentősége, a Holdpark szintén egy fokozás-narratíva, ahol az elbeszélő egyre inkább szétcsúszik, és ezzel párhuzamosan szaporodnak a paranormális események vagy hallucinációk. A szilánkokban jelen van ez a típusú feszültségkeltés, de ehhez jön egy rejtélymegoldós krimiszerkezet, az ezzel járó információadagolási trükkökkel és red herringekkel –

a Holdpark sorozatgyilkosos vagy kísértetházas sztoriként szerintem nem nagy szám, ezzel szemben A szilánkok egy remekül felépített krimi/thriller.

 Ezt az építményt korrodálja az autofikciós keretezés: azt eleve tudom, hogy az „igazi” Ellis nem mond igazat (vagyis ez egy ál-önéletrajz), de néhány fejezet után gyanús lesz, hogy a regénybeli Ellis sem megbízható.

1749: Hogyan látod Ellis pályaívét és ennek végén A szilánkokat? Miben más vagy több ez az utolsó regény szerinted? Mitől válik “a pályát összegző” szöveggé?

SL: Én ezt a kettősséget tartom a könyv legnagyobb bravúrjának, hogy miközben a keretezéssel fel is számolja a használt műfaji struktúrát, a regény maradéktalanul olvasható műfaji elvárások mentén is – míg ha mondjuk az Amerikai psychót belezős horrorként akarom olvasni, át kell pörgetnem a felét, hiába használja azt a műfaji eszköztárat is. Közben pedig, hasonlóan az Amerikai psychóhoz, ha belemegyek a megbízhatatlan elbeszélő által felkínált játékba, és elkezdem találgatni, hogy mi lehet a regény világán belül igaz, és mi kitaláció vagy túlzás, akkor az egész szétfoszlik; maximum abban lehetek biztos, hogy a főhős a Buckley Gimnáziumba járt. 

Ez az önmegsemmisítő szerkezet engem kilóra megvett;

erre gondolok, amikor azt mondom, hogy ezt a könyvet egy komplexebb vállalásnak tartom az eddigieknél, a narratíva és a szereplőábrázolás szintjén mindenképp, még ha egyes alkatrészei ott is vannak a korábbi életműben.

1749: Abban feltétlenül egyet kell értsek, hogy szerkezetét tekintve ez az egyik legösszetettebb Ellis-szöveg, és ennek kapcsán meg kell talán említenünk a játékot is az idővel. Mert az elbeszélői nézőpont(ok) egyik sajátos ellentmondása, hogy hangsúlyosan az „itt és most”-ból próbál elmesélni a nyolcvanas évek elején játszódó, jellegüket tekintve a korábbi Ellis-szövegekből ismerős történeteket. Mindezt úgy, hogy van valamiféle távolságtartás, majdhogynem apologetika a világ és a szereplők ábrázolásával kapcsolatban. „Fiatalok voltunk”, hangosan szólt a zene, és mint az Amerikai psychónak a Talking Headstől kölcsönzött mottójában: „és az senkit sem érdekel[t], hogy minden darabokra hullik”. Te mit gondolsz a szövegnek ezekről a mentegetőző passzusairól? Lehet-e az explicit, transzgresszív tartalmat így záró- vagy idézőjelezni? Vagy ez is csak a szerzői játék része? Merthogy közben A szilánkok egyáltalán nem vesz vissza a szexualitás és az erőszak ábrázolásából.

SL: Érdekes, hogy neked így jöttek át ezek a kiszólások, pláne, hogy az egész regény egy önmosdató monológ, szóval lehetne az apologetika felől adni egy olvasatot az egésznek, de én az ilyen „nem sejtettük, hogy mindennek vége lesz” típusú megjegyzéseket egyszerű feszültségkeltő eszközöknek olvastam, amelyekben a szerző jó előre megszellőzteti, hogy itt még cifrább dolgok jönnek, és ezzel máris felkeltette az olvasói kíváncsiságomat. Abban egyetértek, hogy a visszaemlékezéses forma miatt megjelentek a korábbiakhoz képest más regiszterek is, de ezek közül a nosztalgiát és a melankóliát érzem a leghangsúlyosabbnak – amivel kicsit megint az érzelmek megjelenésénél vagyunk, amit korábban említettem. Emiatt ha többletjelentést kell keresni a baljóslatú „minden szétesik majd” jellegű megjegyzésekben, akkor abból az irányból közelítenék, ahogy ezek előrevetítik az érzelmek felszámolásának kudarcát, és minden a felszínre tör, amit a szereplők a fásult szerepjátékuk alatt rejtegettek. Innen nézve 

a kudarcos kúlságot és az ironikus távolságtartás beomlását már tudom kötni akár valamiféle önkritikaként is a korábbi életműhöz.

De még ebben sem érzek morális megfontolásokat vagy perspektívát: elvégre egy olyan figura „vallomását” olvassuk, aki valószínűleg hazudik, és még ezen belül is egyszer tűnt fel bármiféle bűntudat halovány árnyéka – amikor arról beszél, hogy a barátnője jobbat érdemelt volna.

Nem hiszem, hogy egy szerzőnek bocsánatot kellene kérnie a durva szex- és erőszakábrázolás miatt, és mivel Ellis a Fehérben lényegében azonosítja a művészetet a szubverzióval, fel sem merült bennem, hogy A szilánkok egyes megjegyzéseinek lehet egy ilyen „hamut szórok a fejemre” kontextusa. 

De ha már előkerült az erőszak: őszintén szólva pont ez a rétege a szövegnek annyira nem győzött meg,

a sorozatgyilkos installációi messze nem váltották ki belőlem azt a zsigeri hatást, mint az Amerikai psycho patkányos jelenete, vagy az első robbantásos merénylet leírása a Glamorámában. Ezeket a grand guignol-betéteket tíz évvel a Hannibal tévésorozat után nem éreztem különösebben izgalmasnak, inkább fárasztott a maga parodisztikus túltoltságában, hogy a sorozatgyilkos akkor pontosan mit ragasztott hova. Ellis szépen lecsapja azt a labdát is, hogy párhuzamot von a gyilkos installációi és az emlékezés/alkotás/rejtélymegoldás folyamata között – lásd a visszatérő „módosítások”, „kollázs” és „újraalkotás” kulcsszavakat –, de ez az analógia azóta a sorozatgyilkos-narratívák egyik közhelye, hogy De Quincey „A gyilkosság mint a szépművészetek egyike” című esszéjét elkezdték ráolvasni a témára. Viszont a hétköznapi, nem perverz műalkotásként tálalt erőszakra épülő jeleneteket, például az elbeszélő cselekményszálát a Terry Schaffer nevű producerrel szerintem gyönyörűen felépítette, ezek sokkal jobban működnek, mint a trancsírozós nagy attrakciók. Utóbbiakban egy idő után egyetlen dolog kezdett foglalkoztatni: mi van itt az állatokkal, miért van ilyen kiemelt szerepük a regényben, és a szereplőknek miért ilyen ambivalens velük a viszonya?

1749: Én sem a morális megfontolást éreztem hangsúlyosnak, hanem éppen időbeli eltávolítását, például az elbeszélő Reaganre tett, ismétlődő negatív utalásai vagy a kiváltságos társadalmi pozíció folyamatos bagatellizálása révén (szemben például a történetbéli Ryan privilégiumoktól való idegenkedésével). És ha az erőszak ábrázolása közhelyszerűnek is tűnhet, a szexualitás jelentősége – részben a szereplők kora és a korszak miatt – éppen hogy felerősödik a szövegben, miközben itt is megjelenik az utólagos, ha tetszik: történeti nézőpont, még ha említés szintjén is (például Terry és az elbeszélő viszonya kapcsán).

SL: Igen, így már jobban értem, mit értesz távolság és távlati nézőpont alatt, és azzal is egyetértek, hogy A szilánkokban jelen vannak olyan társadalomkritikai olvasatokat behívó jelölők, amik a korábbi szövegekből hiányoztak. Az említetteken kívül ide sorolnám még a háttérben folyton ott sündörgő mexikói bejárónőt, vagy a luxusstrand rasszista házirendjének emlegetését: szerintem ezek hozzájárulnak a hitelesebb korrajzhoz, árnyalják a miliőt, de ezen kívül Ellisnek nincs sok mondanivalója róluk – bár nem is vagyok benne biztos, hogy kellene, hogy legyen. Ugyanígy inkább a narratívában betöltött funkciója felől nézem Ryan alakját – alapvetően megint egy tinifilmekből ismerős archetípus, a kicsit szegényebb srác, aki a félig-meddig kívülálló státusza miatt jobban rálát a mikroközösség dolgaira –, akiben inkább azt tartom érdekesnek, ahogyan a társadalmi helyzete és az ezzel kapcsolatos frusztrációi beleíródnak az érzelmi/közösségi viszonyaiba: nagyon szép a végigszexelt hétvégéről szóló jelenet, aminek a végén úgy issza a fotelban a sört és nézi a meccset, mint a többiekéhez képest „proli” apja. 

A társadalom és a kisebbségek ábrázolásában szerintem a homoszexuális közösség megjelenítése kap igazi mélységet, akiknek tizenévesen a rejtőzködés határozza meg az életét,

és különböző stratégiákat láthatunk a főhőstől és a szeretőitől is arra, hogyan birkóznak meg ezzel: ráadásul közben elég sötét árnyékot vet rájuk a már említett Terry alakja, aki belement egy élethazugságba, homoszexuális férfiként az akkori társadalmi normáknak megfelelő heteró házasságban él, és így vegetál emberi roncsként és szexuális ragadozóként. Azt nem tudom, mennyit szexeltek a tizenévesek az AIDS-járvány előtti Los Angelesben, de az expliciten ábrázolt, sokszor az érzelmek helyett a hatalomról, privilégiumokról és kényszerpályákról szóló szexet, és a szülőről gyerekre öröklődő vergődést a maszatos és toxikus kapcsolatokban inkább az általános emberi állapot jellemzőjeként olvastam, mintsem a korrajz hozzávalójaként. Miközben persze azt sem zárhatjuk ki, hogy ez a rengeteg, pornófilmbe illő csatakos dugás – ugyanúgy, mint az Amerikai psychóban – csak az elbeszélő vágyfantáziája, aki a szabadidejében nézett VHS-pornókból meríti hozzájuk az ihletet.

1749: Szerintem egészen nyilvánvaló, hogy nem a Nullánál is kevesebb vagy Az informátorok szerzőjének keresetlennek tűnő beszédével van dolgunk, és az Amerikai psycho, a Holdpark és a Királyi hálószobák nyelvezetén is túlmutat az, ahogy A szilánkok megszólal. Hogyan látod, merre tart Ellis nyelve? Hogyan szembesültél ezzel a fordítás során? A magyart olvasva teljesen világos, akár az általad korábban emlegetett, szinte terminológiaként megjelenő kifejezések („módosítások”, „kollázs”, „újraalkotás”, de ide sorolnám a „birodalmat” is) egész sora csipkézi a szöveget, miközben a korábbitól teljesen eltérő szintaktikai tempókkal és gondolatritmusokkal szembesülhetünk mondat- és bekezdésszinten is.

SL: Azt hiszem, 

a minimalista indulás után Ellis narratíva és nyelvezet szintjén is az egyre barokkosabb konstrukciók felé tart,

a narratíva szempontjából a Glamorámát érzem egy folytathatatlan tetőpontnak – annál nagyobb tablót már minek csinálni? –, ami után a fókusz áttevődött a nyelvi komplexitásra. A Fehér és A szilánkok stílusát érzem leginkább rokoníthatónak, mindkettőre jellemző egy heves lendületű tudatfolyamba oltott kényszeres körülményesség, és a fordításnál ennek átadását éreztem a legnagyobb feladatnak. A Fehérnél még zavart, hogy minek ilyen egyszerű gondolatokat ilyen bonyolult, féloldalas mondatokban megfogalmazni, A szilánkokban már látom a funkciót, amit ez betölt az elbeszélő tudatállapotának ábrázolásában. Főleg azzal sakkoztam sokat, hogy mennyit tarthatok meg az eredeti szerkezetek redundanciáiból – amit az angol sokkal jobban elbír a magyarnál – és a kacifántos körülményességből, hogy közben ugyanúgy átjöjjön a neurotikus svung, ne csak egy túlbonyolított, rossz magyar mondat legyen a végeredmény: ez gyakorlatban azt jelenti, hogy ha az eredeti mondatszerkezet egy az egyben nem volt átültethető, ide-oda rakosgattam a tagmondatokat, hogy ezt a szerkezetet elbírja-e még a magyar, vagy már nagyon döcög. A másik, amivel sokat babráltam, a rengeteg kígyózó mellérendelő szerkezet: angolban fel sem tűnik, ha egy mondatban van húsz and és as, de a magyar tempóját megöli, ha telipakolom „és”-ekkel és „miközben”-ekkel – főleg az utóbbi a veszélyes, mert az egyszótagos as-hez képest sokkal jobban belassítja a mondatot, és belerondít Ellis lázas felsorolásaiba. Aztán persze Turi Márton szerkesztővel átmentünk az egészen, aki a stiláris finomhangoláson kívül még annak is utánajárt, hogy 

melyik korabeli Mercedes-modellnek volt lehajtható teteje, és melyiknek nem.

Ehhez képest a visszatérő kulcsszavakon – a „birodalom” már megvolt a Fehérből – kellett agyalnom ugyan, hogy minden jelentésrétegük rezonáljon magyarul is, de ha egyszer meglettek, onnantól pipa az egész könyvben. Ezek közül talán a numb és a numbness volt a legfogósabb, ami sokszor előkerül, az Ellis-recepciónak a coollal párban az egyik kulcsfogalma, rengetegszer lecseréltem a „fásultságot” valami szinonimára (érzelemmentesség, zsibbadtság stb.), hátha jobban elkapja és minden felbukkanásakor működik, hogy aztán több kör után végül visszatértem ehhez a szóhoz. A visszatérő, de magyarul laposan hangzó jelzők és határozószók okoztak még némi gondot, amiket Ellis agyonhasznál, és nem mindig tudtam eldönteni, hogy művészi céllal, vagy sima slendriánságból: ilyen például a vague és a vaguely, amik szerepelnek nagyjából hatvanszor a könyvben, és általában csomagban, közel egymáshoz, hogy zavaró legyen – néha kínomban megnéztem, hogy a korábbi fordítók, Bart István és M. Nagy Miklós ezt hogyan kezelték, tulajdonítottak-e akkora jelentőséget egy töltelékszónak, mint én.

1749: A magyar szöveget olvasva ezeknek a fordítói dilemmáknak egy része tetten is érhető; most hirtelen az az érzés köszön vissza, hogy voltak mondatok, melyek pontosvesszőért kiáltottak volna, miközben éreztem, hogy a használata szinte a fordítói megfutamodás, sőt egyenesen a gyávaság bizonyítéka lenne.

SL: A pontosvessző az központozási atombomba; csak végszükség esetén vetem be, vagy ha az eredeti is azt használ. Valami Stockholm-szindrómás viszony még azokkal a fordításaimmal is kialakul, amik egyébként nem mozgatnak meg igazán, de A szilánkokért őszintén tudtam lelkesedni. Amikor elkészültem a nyersfordítással – ilyenkor a szöveg még használhatatlan hunglishül van, több körben szoktam a végleges formára hozni –, rögtön belevetettem magam a Reddit-fórumokba, ahol a podcast- és a könyvváltozat különbségein spekuláltak a rajongók. Nagyjából ebben az időszakban jöttek ki az első kritikák az angol változatról, amiket szintén folyamatosan olvastam, pedig ilyen utánkövetést végképp nem szoktam csinálni, néztem, hogy az értelmezéseik mennyire vágnak egybe az én olvasataimmal, és milyen passzusokat emelnek ki a szöveg tételmondataiként, amik esetleg nekem fel sem tűntek.

1749: A fordítás általában hatalmas invesztíciót, hosszútávfutást kíván meg készítőjétől, melynek során a fordító óhatatlanul is intim viszonyba kerül a szöveggel. Te hogy vagy Ellisszel, A szilánkokkal?

SL: Ilyen markáns szövegeknél 

előfordult, hogy hat rám a gravitációjuk,

és elkezd az foglalkoztatni, hogy a stilisztikai és írástechnikai eszköztárukból mit tudok beépíteni a saját írói praxisomba: az imitációs játék a fordítással véget ér, innentől inkább az mozgat, hogy a tanultakból mit vagyok képes a saját képemre formálni. Ez néha egészen tudattalan folyamat – például A szilánkok fordítása közben a saját kéziratomban is megnyúltak a mondatok, erőteljesebb lett a gondolatritmus, míg mondjuk McCann Apeirogonja után a tárgyilagos tőmondatok szaporodtak fel nálam is, ezeket a kilengéseket majd utómunkával kell rendbe szednem –, máskor elvezet egy tudatosabb szerzői projekthez. A horrorba oltott, pszichopatológiás felnövéstörténet – Banks A darázsgyárától Ketchum A szomszéd lányáig – amúgy is kedvelt műfajom, és A szilánkok után kicsit megint izgatni kezdett, hogy mit tudnék kihozni a formából, ezen még így hónapokkal a könyv leadása után is ötletelek. Aztán ha befejeztem az aktuális kéziratomat, meglátom, hogy múló fellobbanás volt, vagy érdemes nekiülni.