Bret Easton Ellis: Fehér (részlet)
Fotó: breteastonellis.com
Bret Easton Ellis: Fehér (részlet)

Kilenc évvel legutóbbi regényét követően a magyar olvasóközönség számára eddig prózaíróként ismert Bret Easton Ellis egy esszékötettel jelentkezett.  A Fehér nyolc vállaltan provokatív, önéletrajzi anekdotákkal teli értekezésen keresztül térképezi fel a mai Amerika társadalmát és politikai-kulturális életét átható szélsőséges tendenciákat, például a szólásszabadságot és a művészi alkotást korlátozó politikai korrektség uralmát.

„A társadalom egy kimondatlan egyezséggel találja meg
a középutat az elviselhetetlenül szigorú erkölcsök szélsőségei,
másfelől pedig az anarchiával fenyegető engedékenység között,
miszerint szemet huny afelett, ha rugalmasan kezeljük a legszigorúbb
erkölcsi szabályokat, feltéve, ha ezt csendben és diszkréten tesszük.
A képmutatás a kenőanyag, amely biztosítja a társadalom elfogadható működését.”

Janet Malcolm: The Journalist and the Murderer

Valamikor az elmúlt években – nem tudom meghatározni, pontosan mikor – homályos, de szinte elsöprő erejű és irracionális bosszúság kezdett el gyötörni, előfordult, hogy akár napjában tucatnyiszor. Ez a bosszúság látszólagos apróságok felett támadt, amelyek annyira kívül estek szokásos érdeklődési körömön, hogy meglepett, milyen nehezen tudtam leküzdeni magamban mindazt az undort és frusztrációt, amelyet mások ostobasága keltett bennem: felnőtteké, ismerősöké és ismeretleneké a közösségi médiában, akik kitették elhamarkodott véleményeiket, ítéleteiket és agyatlan rögeszméiket, amelyekhez mindig megingathatatlan meggyőződés társult a saját igazukról. Mintha minden bejegyzésből, kommentből és tweetből egyfajta toxikus hozzáállás áradt volna, függetlenül attól, hogy tényleg megvolt-e benne. Ez újféle harag volt, olyasmi, amit korábban nem tapasztaltam – és összefonódott a szorongással, a hatalmi nyomással, amelyet akkor éreztem, ha felmentem az internetre, a benyomással, hogy valamiféleképpen hibázni fogok ahelyett, hogy egyszerűen véleményt mondanék, viccelnék vagy kritizálnék valakit vagy valamit. Ez a felfogás – hogy egy vélemény lehet önmagában rossz – tíz évvel korábban elképzelhetetlen lett volna, de napjaink felhergelt, polarizált társadalmában már embereket tiltanak le a véleményük miatt, kikövetik őket, mert valamilyen szempontból nem tekintik őket helyénvalónak. A rettegők azonnal belelátták valaki egész emberi mivoltát egyetlen pimasz, sértő tweetbe és felháborodtak; embereket támadtak és töröltek a barátaik közül, amiért nem a „megfelelő” jelöltet támogatták, nem „megfelelő” véleményük volt, vagy egyszerűen nem „megfelelő” gondolatokat képviseltek. Mintha többé senki sem lett volna képes különbséget tenni egy hús-vér személy és egy fekete-zafírkék kijelzőre sebtében begépelt szavak között. Az általában vett kultúra látszólag bátorította a párbeszédet, de a közösségi média kelepcévé vált, amely valójában csapdába akarja ejteni az egyént. Gyakran az váltott ki bennem stresszt, hogy a többiek folyton dühösek valami miatt, és olyan vélemények miatt toporzékoltak, amelyekben én hittem, amelyeket kedveltem vagy egyszerűen ártalmatlannak véltem. Ellenérzéseim ezzel az egésszel szemben arra sarkalltak, hogy szembenézzek önmagam lealacsonyított fantáziaképével – egy színésszel, valakivel, akiről nem gondoltam volna, hogy létezik –, vagyis folyamatosan emlékeztessem magamat a hiányosságaimra. De ami még rosszabb, hogy ez a harag olyan szintű függőséget okozhatott, hogy egyszerűen feladtam, és csak ültem kimerülten, szótlanul – a stressz belém fojtotta a szót. Ám végső soron a gépezet pont ezt akarta: hallgatást és behódolást.

Valamikor 2013 első heteiben merült fel bennem az ötlet, hogy elkezdek írni egy új regényt. Épp az I-10-es úton rostokoltam a Hollywoodba tartó forgalomban, miután Palm Springsben töltöttem egy hetet egy barátnőmmel, akivel a nyolcvanas években együtt jártam egyetemre, és aki most kezdte elveszíteni az eszét. (Ebben az időszakban többször a szemem láttára omlott össze Azure Court-i otthonában, majd a tervezettnél korábban bevonult Deepak Chopra, a New Age író-guru San Diegó-i spirituális retreatjébe. Igen, tudom, hogy ez milyen rosszul hangzik.) Palm Springsben váratlanul szorongáshullámok bénítottak meg, órákat töltöttem az ágyban a telefonomat bámulva – homályos, de óriási rádöbbenésekkel a halandóságról, melyeket a barátom esendősége indított be és táplált –, miközben abszurd módon az utolsó eszement köröket futottam egy tévésorozat nyitóepizódjával, amit a CW csatornának írtam. A rettegésrohamok, a gyártó cégtől érkező végeérhetetlen telefonhívások meg az átírások közepette évek óta nem tapasztalt intenzitással hasított belém a gondolat, hogy 2009-ben befejezett regényem talán tényleg az utolsó lesz, és már sosem fogok újat írni. Nem tudom megmondani, miért pont ekkor tolakodott előtérbe ez a sejtelem. A prózaírás utáni vágy ugyan éveken át haloványan lüktetett bennem, de nem abba az irányba hajtott, amit immár a regény hamis enklávéjának láttam. Sőt, akkorra már több mint egy évtizede próbáltam eltolni magamtól a „regény” ideáját, mint az a két legutóbb megjelent könyvemből is nyilvánvaló: az egyik egy horrorregénybe csomagolt emlékirat-paródia, a másik pedig egy sűrű önéletrajzi noir, amelyet egy életközépi válság idején szenvedtem ki magamból, és annak az első három, értelmetlen filmes munkákkal teli évnek a története, amelyet két New Yorkban leélt évtized után ismét Los Angelesben töltöttem.

Az elmúlt öt évben nem vonzott a regényírás, és meggyőztem magam, hogy nem szeretném, ha gúzsba kötne egy forma, ami már nem érdekel. (Miközben persze készséggel gúzsba kötöttem magam egy soha el nem készülő százoldalas forgatókönyv és egy soha le nem forgatott ötfelvonásos sorozatpilot

szabványaival.) Mindennek határozottan hangot is adtam az ebben az időszakban készült interjúimban, az utolsó regényem világ körüli turnéján, sajtófogadásokon Spanyolországban, Koppenhágában, Melbourne-ben. De kint a sivatagban ez az érzés elpárolgott, és a telefonos egyeztetések meg a Xanaxszal és tequilával tompított félelem közepette, miközben a házat körülvevő hegyek sötétbe borultak a késő délutáni téli égbolt alatt, elkezdett formát ölteni egy regény első bekezdése. Egy képpel kezdődött a csontfehér Emser Tile-reklámtábláról, amely egy háztetőn magasodik a Santa Monica Boulevard és a Holloway Drive kereszteződésénél: a kilátás egy lopott kocsi szélvédője mögül, egy brutális baleset, egy kibontakozó rejtély, valami a múltról, az utolsó évről a középiskolában, célozgatások egy öngyilkosságnak álcázott gyilkosságra, és valaki, aki másnak adja ki magát, egy színész.

*

Sosem erőltettem a regényírást, amiről az ügynököm, a kiadóim és az olvasóim úgy vélhetik, hogy általában véve ez velem a baj íróként és márkanévként, jelesül, hogy öt, hét vagy akár nyolc év is eltelik a könyveim között egy olyan korban, amikor a legtöbben még mindig azt várják egy intézményesült regényírótól, hogy óraműpontossággal minden második évben kiadjon valamit. Ez várta tőlem a kiadóm a nyolcvanas években, amikor az első regényem sikert aratott, és még ma is emlékszem a döbbenetre, amikor ezen igényüket közölték velem. Elvégre sosem dolgoztam így, ami nyilván nem azt jelentette, hogy nem írtam – csak azt, hogy úgy dolgoztam, ahogy az nekem a legjobban bevált. Írás közben nem gondoltam senki másra: nem érdekeltek az olvasóközönség várakozásai, és sosem izgatott különösebben, mire számít tőlem az ügynököm, a szerkesztőm vagy a kiadóm. Megegyeztem a kiadóval, hogy a határidők (ha voltak egyáltalán) legyenek rugalmasak (így is lett), és viszonzásul vállaltam, hogy népszerűsítem a könyveket, amennyire csak szeretnék. És sosem engedtem a kísértésnek, hogy azt adjam a közönségnek, amit szerintem vártak tőlem: én voltam a közönség, azért írtam, hogy boldoggá tegyem magam és megszabaduljak a fájdalomtól. A könyvek megjelenése között ritkán adtam interjúkat, mert az alkotófolyamat egy része még mindig rejtély volt az olvasók előtt, egyfajta titkos varázzsal, amely fokozta a könyvek érkezése körüli izgalmat, akár jól fogadták végül, akár nem.

De a regények ma már nem ragadják meg ilyen szinten a nagyközönséget. Szomorúan vettem észre a „nagy amerikai szépirodalmi regények” iránti lelkesedés általános hiányát az azt megelőző őszön, hogy a barátommal találkoztam Palm Springsben, de arra is rájöttem, hogy nincs miért aggódni. Ez van, mint ahogy napjainkra a „nagy amerikai stúdiófilm” vagy a „nagy amerikai zenekar” is egy kisebb, szűkebb körű elgondolás lett. Mindent lefokoztak az érzéki túltelítettség és az elvileg szabad választást biztosító technológia velejárói, röviden, a művészet demokratizálódása. Elkezdtem azt érezni, hogy nekem is át kell küzdenem magam ezen az átálláson – elhagyni az analóg világot, amelyben régebben írtam és megjelentem, és átvinni a regényeimet a digitális világba, amelyben most élünk (podcasteléssel, egy websorozat létrehozásával, aktivitással a közösségi médiában), habár sosem gondoltam, hogy a kettő kölcsönösen megfeleltethető egymásnak. Miután a sivatagban töltöttem egy hetet a barátommal, akit harminc éve ismertem, miután láttam, hogy beleőrül az életébe, miközben én szakadatlanul újraírtam egy sci-fi-sorozat bevezető epizódját, amiből aztán nem lett semmi, valami végre elpattant bennem, és 2013 januárjának utolsó hetében elkezdtem jegyzeteket készíteni egy regényhez. De abból sem lett semmi.

*

A kötet a Helikon Kiadónál jelenik meg Sepsi László fordításában.

Az esszé szerzőjéről
Bret Easton Ellis (1964)

Amerikai író. Legutóbbi kötete magyarul: Fehér (Helikon, 2022)

A fordítóról
Sepsi László (1985)

Író, szerkesztő, műfordító. Legutóbbi kötete: Termőtestek (Jelenkor, 2021).

Kapcsolódó
Diszkomfortzóna (Bret Easton Ellis: Fehér)