Ahogyan A szilánkok fordítója, Sepsi László egy interjúban megjegyezte,

Bret Easton Ellis legutóbbi regényének azt volt a tétje, hogy a szerző képes lesz-e visszakerülni a jegyzett kortárs amerikai regényírók közé.

Hosszabb mediális – forgatókönyvírói és kulturális megmondóemberi, illetve esszéírói – kitérőt követően sikerül-e bizonyítania, hogy még mindig jól sáfárkodik a karrierjét a nyolcvanas évek elején látványosan beindító tehetségével, és hogy legutóbbi két regényének meglehetősen vegyes fogadtatása után képes-e olyan érvényes és jelentős szöveget írni, mint amilyennek a kilencvenes évek elején az Amerikai psycho bizonyult. A rövid válasz az, hogy nem. A hosszú változat kifejtése némi kulturális és poétikai kitérőt igényel.

A nyolcvanas évek elejének pezsgő, szenzációra kihegyezett kulturális piaca megkönnyítette az új tehetségek megjelenését az irodalmi életben is, és Ellis elbeszélői hangjának újszerűsége biztosította számára a sikerhez szükséges figyelmet, melyet aztán az Amerikai psycho és a körülötte kialakult botrány kulturális jelentőséggel is felruházott – éppen a regényből teljességgel hiányzó morális keretek és állásfoglalás miatt. A kritikai közhely szerint 

a bűnhődés nélküli bűn regényének

kikiáltott főművet követő szövegeknek a kritikai és a közönség körében aratott kudarcai ismertek, s bár én merőben másképp látom ezeknek az elbeszéléseknek az irodalmi értékét, tagadhatatlan, hogy Ellisre ráférne már a siker. Az informátorok novellái sajátos humoruk, iróniájuk és játékosságuk mellett bepillantást engedtek a szerző műhelytitkaiba, ám mindenki – így a kiadó is – regényt várt. A Glamoráma végre kimozdította Ellist az Egyesült Államok területéről („amerikai” szerzőnél ennek a perspektívának a felfedezése mindig jelentős karrierállomás), és a nemzetközi kontextus mellett a globalizáció és a digitalizáció kérdéseit is sikerült játékba hoznia, de nem mindenki figyelmét sikerült végig életben tartania. A Királyi hálószobák számot vetett a vizuális kultúra kisajátító gesztusaival, de ezt a szándékot javarészt elfedi az elbeszélés struktúrája: Julien csíkos öltönyben kékre szurkált holtteste ugyan rávetül a regény előzményéből, a Nullánál is kevesebb című regényből készült film kezdőképére, az amerikai zászlóra, s Ellis ezzel megpróbálja kimenteni szereplőjét Hollywood karmaiból (az adott jogi keretben a filmjogokkal együtt a szereplő alakja is a stúdió birtokába kerül), az olvasóközönség java része azonban nem törődik az ilyesféle szerkezeti finomságokkal. A Holdpark műfaji-autofikciós kísérlete pedig megpróbált a siker személyes következményeivel fikciós keretben elszámolni, de a műfaji kódok és a belterjes irodalmi kapcsolatok egymásra montírozása itt sem sokat adott hozzá az olvasás élményéhez.

Bármit is gondoljunk ugyanakkor ezeknek az irodalmi próbálkozásoknak a sikeréről és az élvezeti értékéről, tagadhatatlan, hogy

Ellis prózája a felszíni szenvtelenség ellenére is gondolkodni próbál,

 s a gondolatkísérletek elsősorban az irodalmi szöveg formájában érhetők tetten. Ellis pályaívének egyik tragikus vonatkozása éppen az, hogy a kortárs amerikai irodalom olvasói – és kritikusainak egy része – egyre kevésbé fogékony erre a formai tudatosságra, különösen, ha az a be(nem)fogadó számára kellemetlen tartalmak hordozója.

Nem meglepő hát, hogy A szilánkok változást, tulajdonképpen újítást jelez Ellis pályáján, több szempontból is. Ugyan Ellis sokadjára is visszatér ifjúkorának sikertémájához, a fiatal felnőttek egy privilegizált rétegének erőszakkal és szexualitással telített világához a nyolcvanas évek fordulóján, ám egyrészt újragondolja azt a keretet, melyben ez egy utólagos nézőpont beidézésével megjeleníthető, másrészt olyan a mondatszinten is tetten érhető stiláris változtatásokat eszközöl saját elbeszélői hangjában, melynek nyomai ugyan fellelhetők korábbi szövegeiben, de itt az elbeszélői főszólamba kerülnek.

A szilánkok talán legfeltűnőbb sajátossága az, hogy Ellis „minimalizmusa” már múlté,

 s ez nem csak azt jelenti, hogy retorikailag és grammatikailag összetett, sodró lendületű mondatokban tárul elénk a történetvilág, hanem azt is, hogy jól látható törekvés mutatkozik arra, hogy ezt a világot és szereplőit az olvasó ne redukáltnak lássa – akár mert idomultak a fiktív univerzum ábrázolásának nyelvi sivárságához (Nullánál is kevesebb), akár mert énjük az őket ért, közelebbről nem feltétlenül részletezett hatások következtében érzéstelenítődött és kiüresedett (Amerikai psycho). Nem,

A szilánkok élénk szöveg, szereplői élni akarnak,

 s a visszatekintő elbeszélő testébe szilánkokként fúródó emlékek is újra aktivizálódnak – igaz, ezzel tovább bonyolítva a regény elbeszélői beágyazottságát a korábbi Ellis-szövegekéhez képest. Az Ellisnél immár szokásos tömegkulturális utalásokban, műfaji kódokban és sémákban gazdag világból egyénileg kiváló szereplőket a kései emlékezés és a hirtelen fellépő nyugtalanság és bűntudat emeli a szöveg felszínére, s regénybéli megformálásuk is inkább az izgalom, mint az enerváltság jegyeit viseli magán. Olyannyira így van ez, hogy A szilánkok szereplői még a megbízhatatlan emlékezés szűrőjén keresztül is vérbő alakok, kapcsolataik történetének alakulását pornográfián edzett kamaszkori fantáziaként is értelmezhető, hangsúlyosan ismétlődő és lédúsan részletesre rajzolt szexjelenetek jelzik.

S miközben a regény magját az alkotja, hogy Ellis farkat kiállt, az elbeszélést egy őszintétlen, visszatekintő elbeszélő szólamával keretezi, akinek jelenléte afféle kései coming out-sztorivá avatja A szilánkokat (Ellis biszexualitása közismert tény, ahogyan az is, hogy ennek nem hajlandó identitáspolitikai értelemben jelentést tulajdonítani). Ezzel az utólagossággal hozhatók kapcsolatba a regénynek a szexuális szabadosság (de nem szabadság), a privilegizált társadalmi helyzet, az etnikai és a faji előítéletek korabeli diskurzusai vonatkozó reflexiói, melyek – s ez fontos különbség az utólagosság nézőpontját az ábrázolt világba beleíró kortárs amerikai elbeszélésekhez képest – anélkül jelölik ki az elbeszélés idejének történeti korszakából adódó határokat, hogy a jelen utólagos szempontjait érvényesítenék az ábrázolás módjában. Ellis tömegkultúrán és pornón edzett, magukra hagyott tinédzserei látszólag úgy kavarnak egymással keresztül-kasul, ahogyan azt (részben Ellis korabeli szövegei alapján) csak el tudjuk képzelni, miközben persze 

képtelenek kötődésüket az erőszak, a pénz és a szexualitás nyelvén kívül máshogy kifejezni.

Mindeközben persze a regényből – ismét csak a formára fordított figyelem révén – felsejlik ennek a világnak a kriminalitása: a thriller/krimi folytatásos logikájából következően zárlat van, befejezés nincs, csak a szerző azonosítható bűnelkövetőként, és kénytelen együtt élni ezzel a meglehetősen hamiskás színben játszó bűntudattal (lásd még: a cselekmény mint metafora, mondaná a Vladimir figyelmes elbeszélője).

A szilánkok írója jól láthatóan szembesül saját regényírói dilemmáival: hogy eddig megjelent elbeszéléseinek hangvétele nem folytatható; hogy újabb téma híján a régi a megváltozott kontextusban új nyelvet és elbeszélői attitűdöt, újabb keretet kíván, s hogy mindezeknek a létrehozatalakor a korábbi szövegek erős esztétikai és az adott közegben politikai értelmezést nyerő ajánlatai miatt a szerző többszörösen is gúzsba kötve táncol. Nem írhatja ugyanazt (miközben a történet unásig ismerős kell legyen), nem írhat ugyanúgy (nyelve vele együtt változott, mi több öregedett, s közben a befogadás közege is átalakult), így kénytelen egy újabb elegyet mindebből előállítani. S bár abban a szöveg magyar fordítójának, Sepsi Lászlónak minden bizonnyal igaza van, hogy 

talán a leginkább összetett Ellis-szöveggel van dolgunk,

ez az összetettség nem sokban járul hozzá a szöveg élvezetéhez. És nem csupán a szöveg önismétlései (szó szerinti és figurális önkielégítéseinek magas száma) miatt, hiszen a túlzás is lehet és Ellisnél már volt is esztétikai program, hanem mert végig 

olyan érzésünk lehet, hogy ezt az egészet – még ha részleteiben is – mintha láttuk volna már.

S aki, mint jómagam, párhuzamosan öregedett Ellis prózájának alakulástörténetével, megmosolyogtatónak és álságosnak tarthatja a megbánáshoz az erekciók erdején, neurózisok kórtörténetein, gyilkosságok sorozatán és szánalmas popslágereken át vezető, megnyugvásra nem lelő elbeszélést. Mondhatnánk: nem ennek áll a zászló – és ezt Ellis is beláthatná.

Bret Easton Ellis: A szilánkok. Fordította Sepsi László. Budapest, Helikon, 2023. 588 oldal, 6999 forint