A színműíró Julia May Jonas első regénye 

a campusregények többségétől eltérően nem kimondottan vicces könyv.

Bár a keserű irónia mindvégig jellemzi, az összkép inkább tragikus. Elbeszélő főhőse, az ötvenes évei végén járó irodalomprofesszor, aki a férje által vezetett vidéki egyetemi angol tanszéken oktat, érzékeny és érzéki képet fest a vágyairól, melyek továbbra is irányítják, annak ellenére, hogy a környezete egyre inkább valamiféle lemondást vár el tőle. A férje ellen folyó nemidiszkrimináció-ellenes vizsgálat – amely a harminc évvel korábbi, hallgatókkal folytatott viszonyait taglalja – és felnőtt lánya zűrös magánéletének körülményei mellé érkezik Vladimir, a fiatal adjunktus, aki a vágy ellenállhatatlan tárgyaként a kétségbeesésig fokozza „az akarat és a szerzés” késői fellobbanását. A prológus baljós félmondata – „[a]lszik a karosszékben, bal karján (amit nem kötöztem le) csillognak a szőrszálak” (10) – előre sejteti az örvényt, amely végül mindannyiukat beszippantja, majd kiveti magából anélkül, hogy bármi is megváltozna.

Az említett tragédia azonban nem ebben áll.

A Vladimir elsősorban nem a címadó férfiról és a hozzá kapcsolódó vágyról szól, és még csak nem is a #metoo-ról,

 bár mindkettő fontos katalizátora az elbeszélésnek és az elbeszélő önmegértésének. 

A regény mindenekelőtt azzal foglalkozik, hogy miért vagyunk menthetetlenek, hogy miért keresünk rejtett értelmet a legőszintébb emberi megnyilvánulások mögött is.

 A békakirályfi című Grimm-mese a hűséges szolgáról és a szívét összeszorító vaspántokról, ami többször is előkerül a történetben, talán nem is a szolga gazdájához való kötődéséről szól, hanem „homoerotikus motívum, […] vagy inkább pedagógiai példa az elnyomásra.” (197) Az ehhez hasonló kóros túlértelmezések nem csupán a szakmai ártalom jelei a narrátor esetében, hanem egy általánosabb tünetegyüttesé is: a tartózkodás amerikai és európai fokozatkülönbségeitől „a művészet erkölcsösségéhez való populista ragaszkodás[on]” (18) át a fiatalok menthetetlen sodródásáig az önbecsülés teljes hiánya felé.

John, a férj egykori hódításai, habár konszenzuális viszonyok voltak, szükségképpen más megítélés alá esnek ma, amikor a fiatal nők „mintha elvesztették volna minden cselekvőképességüket szerelmi ügyekben”, (18) amikor önbizalomhiánnyal és „post-hoc prüdériával” (18) küzdenek, legalábbis az elbeszélő értelmezésében. Az utóbbi olvasatot jól ellenpontozza a regény legvégén egy elképzelt monológ – szintén az elbeszélőé –, aki John egyik áldozatának szemszögéből árnyalja a fenti képet: „Johnnak látnia kellett volna. Látnia kellett volna, milyen fiatal vagyok, mennyire nem tudom, mit akarok, és mi jó nekem. […] Az egyetem feladata lett volna átsegíteni a kamaszkorból a felnőttkorba, ehelyett teljesen tévútra vezetett.” (275) A nemi diszkrimináció utóbbi képletét tovább árnyalja az elbeszélő egyik színes bőrű tanítványa, aki szerint mindez „a fehér tanárok és fehér hallgatók titkos cinkossága”, (181) amihez neki nem volt és soha nem is lehet köze. A történtek eltérő, egymásra mutogató értelmezései olyan közösségektől (hallgatók és oktatók, demokraták és republikánusok, fehérek és feketék) erednek, akiket kizárólag a közös sérelmek és az áldozatmentalitás tartanak egyben.

Az elbeszélő és Vladimir közti kapcsolat egyrészt hasonló, összemérhetetlen értelmezéseken alapul, ahol csak a legritkább esetekben lehetséges a megértés, másrészt pedig a másik ember fölötti hatalom igényén. Az elbeszélő anyaként még jól emlékszik a kétéves lányára, amikor Sid „ámulva és imádattal [csodálta], mintha én volnék a nap és a világegyetem […] Mindennek örökre vége.” (174) Vladon keresztül most újra átélheti ezt az érzést, még ha körmönfont és veszélyesen fizikai módon is. Vladimir újra feléleszti benne az alkotásvágyat (az elbeszélő két, évtizedekkel korábbi regénye hűvös kritikákat kapott annak idején), a testiség lehetősége azonban elrémiszti, bár képtelen szabadulni tőle. Az elsőkönyves Vladimirnek pedig eközben imponál az idősebb kolléga figyelme, aki komoly munkát fektet a könyve értelmezésébe, ráadásul az eredetileg plátói kapcsolatuk is egyre komolyabbá válik, egészen a beteljesedésig – ami messze nem az elvárt módon megy végbe.

A kontroll igényének további érdekes megnyilvánulása az elbeszélő – sokszor már-már visszatetszően túlzó – passzusai az anyagi létről, a táplálkozás megfelelő összetevőiről vagy a másnaposság hatékony ellenszereiről, általában véve a jólétről, ami ellentmond az általa szintén gyakran hangoztatott tiszta intellektualizmus igényének. Az öregedéssel, a létbizonytalansággal, a szakmai és egzisztenciális félelmekkel szemben bevetett „ősanyai ősenergia”, „anyáskodó-lelkesedő figura” (15) hatásos póz, amely hirtelen foszlik le róla az érzelmi krízishelyzetekben, és mutatja meg a mögöttes őszinte kétségbeesést. 

A talajvesztés irracionális pillanatai a regény legérdekesebb jelenetei,

amikor a narrátor a legjobb szándéka ellenére is, de elveszíti a kontrollt. Azonban még ilyenkor sem veszíti el a reflexió képességét; vad kétségbeesésében újabb történeteket ír fejben, vagy már létezőkhöz köti az aktuálisat (Vlad regény végi ébredése a prológusban leírt jelenet folytatásaként óhatatlanul is egybemosódik Stephen King Tortúrájával).

A reflexió más értelemben is áthatja a történetet: az alkotással, vagy magával a Vladimir című regénnyel szembeni (ön)reflexióként. „Vajon muszáj az embernek ennyi kultúrával körülvennie magát? Van abban valami fárasztó, ha folyton mások csúcsteljesítményeivel szembesülünk” (20), írja egy ponton, később pedig így folytatja a regény elején megkezdett gondolatot: „Hát nincs már így is elég könyv a világon? Abba kéne hagyni.” (195) A kulturális ereklyékkel körülbástyázott élet szükségképpeni veszélye a drasztikus ellenreakció, hogy az ellenük való védekezés hevében olyasmiket is lerombolunk, amiket nem szabadna. A könyv névtelen elbeszélőjével valami hasonló történik a hallgatói és munkatársai, a családja és a Vladimirrel való kapcsolat lehetetlen elvárásai közepette. Az őket körülvevő társadalomban úgyszintén.

A Vladimir tragikumára visszatérve, Jonas elbeszélőjét a fentiek mellett leginkább a művészet és az erkölcs összefonódása aggasztja, és talán ez utóbbi adja a saját életproblémáinak, a tanítással kapcsolatos fokozódó ellenérzéseinek, a hallgatókkal és általában véve a világgal szembeni értetlenségének kulcsát. „[A]zért akartam egyre jobban szabadulni a tanítástól, mert hittem abban, hogy a művészet nem erkölcsi vállalkozás. […] A művészetet csakis a saját szabályai szerint ismerhetjük el vagy utasíthatjuk el.” (157) Talán ezért van az, hogy az elbeszélő „erkölcstelen” lázadása, amely az adott közegben szükségképpen bukásra és banális végkifejletre ítéltetett, a legmeredekebb pillanataiban hihetetlenül felszabadítóan hat.

Julia May Jonas: Vladimir. Fordította Merényi Ágnes. Budapest, Park, 2022. 276 oldal, 4500 forint