A Magvető Kiadó gondozásában 1991-ben, Zentai Éva fordításában megjelent Nabokov-mű egészen más fénytörést kaphat az idén a Helikon Kiadó felkérésére elkészült új, Hetényi Zsuzsa-féle magyarítás révén. A szövege szempontjából frissebbé és sok tekintetben pontosabbá tett kisregénynek már a címében foganatosított változtatása is sokatmondó: az 1991-es Pnyin professzor helyett a mostani könyvborítón már „csak” az eredeti angol címet hűen követő Pnyin szerepel, nem véletlenül. Hiszen a főhős, az Európán keresztül Amerikába érkező orosz emigráns az Újvilág egyik provinciális campusán, a Waindell Egyetemen orosz nyelvet oktató Pnyin minden, csak nem professzor: inkább megtűrt lektor, szláv tanszék híján a német (!) tanszéken – mint ilyen pedig még kilencévnyi tanítás után is mindössze a véglegesítésében, vagy esetleg az adjunktussá való előléptetésében reménykedhet.

Meddővé váló reménykedését önmagában véve akár az amerikai közegtől erősen eltérő személyisége kvintesszenciájaként is értékelhetjük. Veleszületett naivitása, a tudományba és a becsületes munkába vetett hite, valamint a klasszikus orosz szerzők imádata vakká teszi mindazon intrikára, furkálódásra és az érdekvezérelt egyetemi létezésre, ami az amerikai campusra és az ott dolgozókra olyannyira jellemző. Ezt az utilitarista gondolkodásmódot Pnyin eltérő neveltetése és gyökerei miatt nemhogy kilenc, de kilencvenkilenc év alatt sem lenne képes a személyisége integráns részévé tenni. Hiszen nemhogy az ármánykodás mibenlétét, hanem, ahogy ő fogalmaz, még az amerikai humort se képes megérteni, „még akkor se, amikor boldog” (Hetényi, 67).

Apropó, intrikák. Az egyetemi közeg, a Waindell College mindennapjainak láttatása miatt Nabokov kisregényét szokás az úgynevezett campus novel, azaz egyetemi vagy akadémiai regény műfajába sorolni. Olyannyira, hogy az irodalomtudomány az eddig megírt tíz-húsz legjobb campus novel között tartja számon a Pnyint, amely nem sokkal az e műfajban első, azaz a The Groves of Academe című 1952-es Mary McCarthy-regény után született.

Amennyiben a campus novel műfajának csupán egyik jellegzetességét vesszük figyelembe, mely szerint az ide tartozó alkotások szatirikus, kritikai éllel szólnak e zárt világ, vagyis az egyetem és benne a tudományos élet visszásságairól, a besorolás találó lehet, hiszen a Pnyinnek is része például a német tanszék vezetője, Hagen elleni „összeesküvés”, amelyet a korábban Hagen „keblén melengetett kígyó” (Hetényi, 188), Falternfels tervel ki, s amelynek eredményeképp huszonkilenc év után ki is fúrják a professzort tanszékvezetői pozíciójából. Csakhogy – s itt térnék vissza az új kiadás fontosságára – ez az új szöveg a régihez képest sokkal jobban érzékelteti, hogy a hangsúly Nabokov regényében korántsem a szatirikus intrikákon, hanem Pnyin személyiségén, Újvilágba átplántált oroszságán, az amerikai szokásokkal összeegyeztethetetlen mivoltán van. Illetve azon, hogy a közegtől való idegensége miatt végeredményben az összes ármánykodásnak ő válik az áldozatává – még azoknak is, amelyek elvileg nem is rá irányultak volna.

Így – campus novel ide vagy oda – Nabokovnál a fókusz a szatíráról, az egyetemi közeg szatirikus ábrázolásáról egyértelműen Pnyin tragikomikus módon láttatott személyiségére helyeződik. Erre a fura, „csodabogár” tudósra (Hetényi, 33; a Zentai-féle fordításban e helyt a „kókler” [28] szó szerepel, ami egyáltalán nem találó Pnyin furcsaságának érzékeltetésére), akinek a tragikomikus láttatására nemcsak különc viselkedése szolgáltat okot – például az, hogy évről évre azért költözik új albérletbe, mert hol a szobájába beszűrődő hangok, hol a huzat zavarja, amelyet ő „légáramlatnak” (Hetényi, 35, Zentainál: „légvonatnak” [32]) hív, s aki képes szórakozottságában kétszer ugyanazt a kötetet kikérni a könyvtárból –, hanem az amerikai kollégái számára állandó humorforrást biztosító, korántsem tökéletes angol nyelvtudása is. A szerzővel ellentétben, aki Amerikában szintén jó pár egyetemen oktatott, s orosz anyanyelve mellett kiválóan beszélte az angolt – ez a regénye is angol nyelvű alkotói korszakának egyik terméke –, Pnyin amerikai közegbe való beilleszkedési képtelenségének nyomós, ha nem a legnyomósabb oka, hogy számára „különösen veszélyes terepet jelentett az angol nyelv” (Hetényi, 13), amennyiben az oroszra jellemző nyelvi szerkezeteket, szófordulatokat sok esetben tükörfordítással igyekezett visszaadni angolul. Ennek „eredményét” az egyik kollégája ekképp foglalja össze: „A mi barátunknak saját külön szótára van. Szószeszélyei borzongató izgalmat lopnak az életbe. Kiejtésficamai mítoszteremtők. Nyelvcsuszamlásai sorsjóslatok. A feleségemet úgy szólítja, John” (Hetényi, 184).

Ez a „külön szótár” az, amely Zentai Éva fordításával ellentétben Hetényi Zsuzsa frappáns magyarításának szerencsére a szerves része. Arra, hogy Pnyinnek ez a kifacsart, tört angolsága micsoda táptalajt biztosít a tragikomikus láttatásához, csak néhány, véleményem szerint igen jellegzetes példát szeretnék felhozni – a két fordítást ezáltal is összevetendő. Például Pnyin az első albérletében a ház asszonyával, Joannal (akit ő Johnnak hív) közli, hogy a lakhatása érdekében „a német tanszék vezetőjétől ajánlás beszerezhetendő” (Hetényi, 35), ami sokkal jobban tükrözi Pnyin (nyelvi) nehézségeit, mint Zentai Éva semlegessé tett magyarítása: „minden szükséges információt megad róla Mr. Hagen, a német tanszék vezetője” (Zentai, 29). Vagy amikor a tudós a hallgatóinak arról mesél, hogyan érkezett meg a Szojegyinyonnije Stati (Egyesült Államok) partjaihoz, s mit kérdeztek tőle a vámvizsgálatnál, a nyelvi sutaságát egyáltalán nem tükröző Zentai-fordítással ellentétben („Elvámolnivaló van?”, 7), Hetényi ezt már így adja vissza: „van vámkötelező áru?” (9).

De sokkal jobban érzékelteti Pnyin különcségét a Hetényi-féle „pnyinizálni” (36) kifejezés is, hisz képes egy szóban visszaadni a tudósnak mindazt a meddő törekvését, hogy – a régebbi fordítás szerint – mindent „a saját képére és hasonlatosságára formáljon” (Zentai, 31), lett légyen az akár egy albérleti szoba, akár a tanszéki, mindkét fordításban következetesen oroszul emlegetett kabinyet, azaz dolgozószoba, akár úgy általában véve az amerikai életforma. A tudós „pnyinizálási” kísérletsorozata szintén arra világít rá, hogy Nabokov ezzel a művével korántsem a campus novel (akkor még csak kialakulóban lévő) műfaji attribútumainak igyekezett megfelelni, hanem egész más volt a célja Pnyin személyiségének és nevetnivalóan tört angolságának fókuszba helyezésével. Ez a cél pedig – ahogy azt a szerző amerikai kiadója szerkesztőjének írt egyik levelében megfogalmazta – egy „komikus szent” létrehozása volt. Egy olyan hős megalkotása, aki „nevetséges fizikai adottságaira nézvést szerencsétlen, sőt, groteszk, azonban, ezen tulajdonságaival egyetemben, azokhoz képest, akiket »normálisaknak« gondolunk, jóval emberibb, sokkal több belső értékkel bír, morálisan pedig felette áll mindenkinek”.[1] Az ilyesfajta „szent” ábrázolásának ötlete pedig – ahogyan arra egy másik kiváló Nabokov-kutató, Jean Blot rámutatott – Nabokovban Cervantes Don Quijotéjét tanítva fogant meg. „A szerzőt ugyanis megdöbbentette Cervantes hőse iránt tanúsított kegyetlensége”,[2] s ezzel a kegyetlenséggel szembesülve határozta el, hogy saját, sok tekintetben Don Quijote-i vonásokkal bíró, jóságos, naiv hősét (szembeötlő például a hasonlóság Pnyin volt feleségéhez, a csélcsap költőnőhöz és pszichiáterhez, Lizához való illuzórikus viszonya és Don Quijote Dulcineához fűződő kapcsolata között) nem kinevetni fogja, hanem együttérezni vele.

Így válik ennek a műnek a többi, szerző alkotta műtől idegen, „unikális intonációjává a részvét” – utal egyben az alkotás irodalomtörténeti jelentőségére Alekszej Zverjov.[3] A részvét intonációja mellé pedig itt is a megszokott, minden más Nabokov-mű szerves részét képező nosztalgia társul. Az a nosztalgiázás, amely a tudósban fel-felsejlő, Nabokov prózájára jellemző gyermekkori édenre irányul, s amelynek az elvesztése miatti fájdalom itt az emigrációba magával hozott, az orosz klasszikusoktól (különösen Puskintól) átörökítendőnek vélt lelkiismeretesség Európában és a tengerentúlon tapasztalható hiányával párosul. Ez a Don Quijotéra emlékeztető naiv, jóságos figura nemhogy lelkiismeretességet nem tapasztal új hazáiban, hanem – első szerelmére, Mirára visszaemlékezvén – épp az ellenkezőjével szembesül, amikor zsidó kedvesét a puszta származása miatt a nácik elgázosítják. Ezután – tudjuk meg Hetényi pontos fordításából – „hogy képes legyen racionálisan létezni, az elmúlt tíz év alatt Pnyin rászoktatta magát, hogy soha ne idézze fel az emlékezetében Mira Belocskint”. Hiszen Pnyin értékrendje szerint „nem várható el, hogy akár a lelkiismeret, akár a tudat fennmaradjon egy olyan világban, ahol Mira halála megtörténhetett” (149). Mindezt tetézi, hogy abban a Buchenwaldban végeztek a lánnyal, amely mindössze egyórányi gyalogútra fekszik Weimartól, azaz a német kultúra bölcsőjétől. A művészetekért és az irodalomért rajongó Pnyin az európai, majd az amerikai habitussal tehát azért is képtelen azonosulni, mert az még a kultúrát is képes alárendelni álnok céljainak, sőt, feláldozni azok „oltárán”. Így az elvileg Hagen ellen, valójában azonban ellene irányuló intrikák még akár segíthetnek is ennek az orosz emigráns „csodabogárnak”, hogy reményeivel és „pnyinizálási” kísérleteivel felhagyva Don Quijote-i módon távozzék a Waindell Egyetemről.

*

Jegyzetek:

[1] A levelet Alekszej Zverjov idézi Nabokov című monográfiájában (Moszkva, Molodaja Gvargyija, 2001. 372.)

[2] Jean Blot: Nabokov. Szankt-Petyerburg, BLITZ, 2000. 189.

[3] Zverjov: I. m., 373.