Rettentő önállóak voltunk tizenhat évesen, de egyáltalán nem tűnt úgy, hogy ez hátrányára vált volna fiatalságunknak, mert L. A.-ben azon a héten lettél felnőtt, hogy megszerezted a jogosítványodat. Emlékszem, Jeff Taylor kapott közülünk először autót, és egy tanítási nap éjszakáján felvette Thom Wrightot Beverly Hillsben, aztán beugrott hozzám a Mulhollandra, hogy engem is felvegyen, majd elvitt Hollywoodba, miközben nyolcsávos kazettán a „You May Be Right” dübörgött Billy Joel Glass Houses című albumáról, és elmentünk megnézni éjszakai vetítésen a Hármas számú űrbázist a kihalt Cinerama Dome-ban – ez 1980 februárjában történt. Nem emlékszem a filmre – sci-fi Farrah Fawcett főszereplésével, csak tizenhét éven felülieknek –, csak a szabadságra, hogy önállóak vagyunk, és nincsenek velünk a szüleink. Ez volt az első alkalom, hogy kocsival mentünk megnézni egy tízkor kezdődő filmet, és emlékszem, hogy lógtunk a Cinerama Dome hatalmas parkolójában, éjfélre járt, körülöttünk a kihalt Hollywood, körbeadtunk egy spanglit, és szélesre tárult előttünk a jövő.

Azután, hogy megszereztem a jogosítványom, gyakran előfordult, hogy szerda este hétkor, miután átfutottam a házimat, úgy döntöttem, átkocsikázom a dombon a mulhollandi lakástól West Hollywoodba, hogy megnézzem a Psychedelic Furs első szettjét a Whiskyben anélkül, hogy engedélyt kértem volna anyámtól (a szüleim 1980-ban már külön éltek), bevett szórakozásommá vált így tölteni a hétköznap estéket. Csak szóltam anyámnak, hogy éjfélre otthon leszek, kislisszoltam a házból, áthajtottam az üres kanyonokon, miközben szólt a Missing Persons vagy a Doors, aztán leparkoltam a Sunset mellett, ahol öt dollárt kellett fizetni a North Clark-i parkolóőrnek. A Whiskybe könnyen bejutottam hamis személyivel (néha el sem kérték), és a klubban megkérdezhettem a rasztafárit a pultnál, hogy hol tudnék kokót szerezni, mire ő általában rábökött egy platinaszőke srácra a terem hátuljában, akihez odamentem, és egy kézmozdulattal odacsúsztattam neki az összehajtott pénzköteget, aztán rendeltem egy whiskey sourt, ami a kedvenc italom volt középiskolában, vártam a rasztafárit, aki elintézett valamit az üzletvezető irodájában, aztán hozott nekem egy kis tasakot. Ezek után elhajtottam a kanyonokig és végig a Mulhollandon – minden kihalt volt, én be voltam tépve és szegfűszeges cigarettát szívtam –, majd legördültem a Laurel Canyonba, és végigkocsikáztam a városnegyedeken a Ventura Boulevard mentén: Studio Citytől indultam, aztán lassan végigsuhantam a sötétségben Sherman Oakson a Valley Vista mentén, amíg el nem értem Encinót, utána pedig Tarzanát, csak tétlenül autókáztam a sötét kertvárosi házak előtt, és Kingset hallgattam, amíg el nem jött az ideje, hogy visszainduljak a Mulhollandra. Vagy a Ventura Boulevardon, vagy a 101-esen mentem, aztán Van Nuystól elhajtottam Beverly Glenig, és néha, úton hazafelé láttam a prérifarkasok szemének zöld villanását az autólámpák fényében, ahogy vetettek egy pillantást a Mercedesre miközben keresztülügettek a Mulhollandon – néha falkában –, és meg kellett állnom a kocsival, megvárni, amíg áthaladnak. És másnap reggel mindig fel tudtam kelni, mindegy, meddig voltam fenn éjszaka, hogy beálljak a Buckley parkolójába, ápoltan és egyenruhában, percekkel az első óra kezdete előtt, sosem éreztem másnaposságot vagy fáradtságot, csak kellemesen zúgott a fejem.

Ha 1981 tavasza és nyara egy álom volt, valami mennyei, akkor Robert Mallory érkezésével a szeptember elhozta az álom végét – felütötte fejét az érzés, hogy valami más is közénk költözött, sötét mintázatok adtak jelet magukról, és most először kezdtünk észrevenni dolgokat: egy még sosem hallott hívás kezdett szólítani minket. Nem szeretnék közvetlen kapcsolatot sugallni bizonyos események és Robert Mallory érkezése között 1981 szeptemberében, a mennyei nyár után, de történetesen egybeesett a tébollyal, amely lassan elborította a várost. Mintha felbukkant volna egy másik világ, sötétebb színnel átfestve addig biztonságosnak hitt életünket.

Például ez volt az az időszak, amikor bizonyos kerületekben a lakásokat hirtelen kipécézték és titokban megfigyelték egy szekta tagjai, akiknek a célját nehéz volt kideríteni; egy sápadt hippi téblábolt a felhajtó végén és magában motyogott, fel-alá járkálását rövid táncikálás szakította meg, majd később, decemberre a hippiszekta plasztik robbanóanyagokat helyezett el szerte a városban. Hirtelen egy Beverly Hills-i áruház tetején felbukkant egy orvlövész a hálaadás előtti estén, és bombariadó miatt szenteste ki kellett üríteni a Chasen’st. Hirtelen tudomást szereztünk egy kamaszsrácról Pacific Palisadesben, aki bebeszélte magának, hogy megszállta egy „sátáni démon”, és majdnem belehalt a két pap által végrehajtott rafinált ördögűzésbe, amellyel meg akarták szabadítani a démontól – vérzett a szeme és megsüketült az egyik fülére, begyulladt a hasnyálmirigye és négy bordája tört el a szertartás közben. Hirtelen arról értesültünk, hogy a Kaliforniai Egyetem, a UCLA egyik hallgatóját öt angyalportól betépett évfolyamtársa szívatás gyanánt élve eltemette a diákszövetség buliján, és ezt egy szemtanú úgy kommentálta, hogy „elfajult a dolog”, a srác majdnem belehalt, végül kómába esett az egyetemi kórház egyik elsötétített szobájában. Hirtelen pókinvázió tört ki szerte a városban. Az ősz leghihetetlenebb sztorijában előkerült a mutáns, egy szörnyeteg, egy kisebb autó méretű hal, amelyet Malibu partjainál fogtak ki a vízből – a bőre szürkésfehér volt, elszórtan nagy ezüstös-narancssárga pikkelyfoltokkal, és bár az állkapcsa olyan volt, akár egy cápáé, határozottan nem cápa volt, és amikor a helyi halászok kibelezték, két eltűnt és egészben lenyelt kutya tetemét találták meg a gyomrában.

És persze ekkoriban bukkant fel a Pákász.

Nagyjából egy éven keresztül történtek betörések és erőszakos támadások, majd emberek tűntek el, és amikor 1981-ben egy újabb eltűnt tizenéves lány holtteste került elő – az első 1980-ban került elő –, ezeket végül összefüggésbe hozták a betörésekkel. Mindez talán megtörtént volna Robert Mallory nélkül is, de nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy az érkezése egybeesett a komorra forduló eseménysorral, amely némiképp beszivárgott az életünkbe, bár mások figyelmen kívül hagyták, de ez legyen az ő bajuk. Akár a balszerencsén múlt, akár a rossz időzítésen, ezek az események szorosan összefüggtek, és bár nem Robert Mallory volt az orvlövész a Neiman Marcus tetején, sem pedig a telefonáló, aki kiüríttette a Chasen’st, és semmi köze nem volt az erőszakos ördögűzéshez Pacific Palisadesben, mint ahogy közelében sem járt a westwoodi diákszövetségi háznak, ahol a tagjelöltet egy nyitott sírba hajították, a jelenléte az én szememben összeforrt a fentiekkel; az összes rémtörténet, amit azon az őszön hallottunk, minden, ami korábban sosem tapasztalt módokon festette sötétebbre a buborékunkat, őhozzá vezetett.

Múlt héten kilencvenkilenc dollárért rendeltem egy reprodukciót a Buckley 1982-es évkönyvéből a classmates.com nevű oldalról, négy nappal később kiszállította a FedEx a lakásomba a Dohenyn, és amikor meghozták, eszembe jutott, miért nincs belőle példányom: nem akartam, hogy a velem történtekre és az elvesztett barátainkra emlékeztessen. Az évkönyvünknek Képek volt a címe, az összeállítása felett az egyik osztálytársnőm bábáskodott, akiből híres hollywoodi producer lett, és mozis témára húzta fel 1982-es kiadást: az évkönyvet megspékelte filmekből vett képkockákkal, mindennel az Elfújta a széltől az Átlagemberekig, ami tekintetbe véve a történteket, szinte ízléstelenül komolytalan és felelőtlen dolog volt, mint rúzzsal mosolyt rajzolni egy halotti maszkra. Miközben lassan ellapoztam a „Végzősök” fejezethez, ahol mindannyiunkról külön oldalon emlékeztek meg, köszönetet mondhattunk a szüleinknek, és ezt kiegészíthettük idézetekkel és a barátaink fényképeivel, az alapján megtervezve az oldalt, hogy tükrözze a legjobb énünket, akinek tizennyolc évesen hittük magunkat, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az 1982-es évfolyam hatvan végzőséből öt hiányzik – az az öt, akik különféle okok miatt nem jutottak el az érettségiig –, és ezt a tényt nem lehetett az asztal alá söpörni: nem tudtam elhessegetni, vagy úgy tenni, mintha nem ez lenne a valóság. Ábécérendben soroltak fel minket, és miután belekortyoltam egy vizespohár ginbe, bizonytalanul odalapoztam, ahol ennek az öt embernek kellett volna lennie a hatvan oldalon, és feltűnt, hogy egyszerűen nincsenek a helyükön – még mind léteztek szeptember első hetében, de mostanra kitörölték őket. Ehelyett hármukat az „In Memoriam” fejezetben sorolták fel az évkönyv végén.

*

Bret Easton Ellis Szilánkok című regénye augusztus 21-én jelenik meg a Helikon Kiadó gondozásában, Sepsi László fordításában.