Pfuj-pfuj (Noah Hawley: Himnusz)
Fotó: Moly
Pfuj-pfuj (Noah Hawley: Himnusz)

Ropogó fegyverek és erdőtüzek, gátlástalan multimilliárdosok és pattanásos incelek - egy gyanúsan Trumpra hasonlító elnök bukása után Amerikát elborítják a polgárháború lángjai. Noah Hawley regénye ismerős látlelet korunk Amerikájáról - de vajon mennyire jó? Bárány Tibor hallatlanul alapos kritikájából kiderül!

Nincs is annál ironikusabb helyzet, mint amikor egy regény közepe táján az elbeszélő megszólítja az olvasót, hogy a szakmai nehézségeiről meséljen neki (értsd: kedélyes kacsintások közepette magyarázza a narratív bizonyítványát), és színpadiasan bocsánatot kérjen a teremtett világ „nevetségessége” miatt – mi viszont pontosan tudjuk, hogy a túljátszott önmarcangolás ezúttal tényleg a művészi kudarc beismerését jelenti. Még akkor is, ha az elbeszélő, aki a közjáték kedvéért fürgén magára rántotta az implicit szerző maszkját, nem így gondolja. Hiába minden színlelt önkínzás, duplafenekű ének, a gondosan színre vitt metanarratív betét 

nemhogy nem erősíti meg a fiktív szövegvilág eresztékeit, hanem egyenesen felhívja az olvasó figyelmét a regény szerkezeti problémáira.

Noah Hawley új könyvében, micsoda pech, éppen ez történik.

Bonyolítja a képletet, hogy a Himnusz emlegetett részletében szintén az iróniáról esik szó. Az elbeszélő diagnózisa szerint „az új korban – A Törzsi Gondolkodás Korában, A Kifordított Valóság Korában – az iróniát megfosztották a humortól”, márpedig „az irónia humor nélkül puszta erőszak”. (237) Sajnálatos módon a művész nem élhet többé a szatirikus ábrázolás eszközével: képtelenség irodalmi eszközökkel nevetségessé tenni és megszégyeníteni a kiválasztott célpontot, az ilyen-olyan társadalmi visszásságok előidézőit és főkolomposait, ha egyszer „a szégyen átalakult büszkeséggé, a nevetségessé tételt eltérítették a nevetségesek, és arra használták, hogy az együttérzés és a törődés miatt csúfolják ki embertársaikat”. (239) Hawley könyve ezért nem lehet szatirikus regény – hiszen fiktív (negatív) szereplői és a velük rokonszenvező feltételezett olvasók (ha vannak egyáltalán ilyenek…) nem osztják azt a szilárd meggyőződésünket, hogy amit a figurák tesznek és ahogyan viselkednek, az szégyenletes; nem, ők büszkék rá, hogy ilyenek.

Helyben vagyunk:

a Himnusz az identitáspolitikai háborúskodásba belefeledkezett amerikai társadalom regénye.

 A nagy víziót jól ismerjük. A közösségi média által felerősített politikai polarizáció az elmúlt évtizedek során „a valóság végső széttöredezéséhez” (31) vezetett; az egymás ellen hergelt társadalmi csoportok tagjai fittyet hánynak a valóságos szakértők tudására és az általános erkölcsi elvekre (amelyek egyszersmind az amerikai alkotmányos berendezkedés alapját képezik) (pl. 243–245); saját világmagyarázó „elméleteiket” alternatív tényekkel támasztják alá, s ezekhez foggal-körömmel ragaszkodnak, aminek következtében a szavak elveszítik a konszenzuális jelentésüket (165; lásd például a rasszizmuskártya kijátszását az antirasszista mozgalmakkal szemben, 73). A dúsgazdag demokrata elit képviselői, regénybeli nevükön a „Wall Street Királyságának” lakói a maguk látszólag felvilágosult, ténytisztelő, valójában a végtelen bírvágyra és gyilkos önzésre alapozott világukban nem vesznek tudomást a kisvárosi Amerika, a „Main Street vidékének” dühéről és establishment-ellenességéről (43–44), amit a politikai populizmus jelenkori főalakja, az Istencsászár (Trump-exelnök regénybeli alakmása) ügyes számítással ki is használ, mintegy mitikus hősként vezetve a háborúba halálosan sértett, generációk óta bántalmazott és traumatizált választóinak seregét (208–209, 342–343). 

Közben pedig javában zajlik a klímakatasztrófa hőhullámokkal, erdőtüzekkel, miegymással; az amerikai középiskolákban ropognak a fegyverek; a big pharma opioid-függővé tesz mindenkit, akihez csak elér a korrupt háziorvosokon keresztül; gátlástalan multimilliárdosok kiszolgáltatott kislányokat erőszakolnak, akiket pattanásos incelek hajtanak fel számukra az interneten aprópénzért.

Hawley ezt az – eredetinek azért semmiképp nem nevezhető – óriásvíziót a manapság bevett szokások szerint, hűségesen követve a sikerreceptet a legnépszerűbb zsánerklisék mozgatásával „regényesíti”. Pár évvel a koronavírus-járvány után járunk, az előző elnök (tudjuk, az Istencsászár) nemrégiben megbukott, az amerikai tinédzserek pedig egyszer csak elkezdenek tömegesen véget vetni az életüknek. Az öngyilkossági hullámot a kormányzat nem tudja (a rossz nyelvek szerint: nem is akarja) kezelni, ami a végletekig fokozza a politikai instabilitást. (Spoiler alert: nem sokra rá az Egyesült Államok polgárháborúba süllyed. Ki hitte volna.) Az apokalipszis-forgatókönyv két funkciót lát el a regényben. Egyfelől keretbe foglalja a Himnusz szerteágazó cselekményét. A könyv oldalain tinédzserek vágnak át a lángokban álló Amerikán (micsoda meglepetés, csak nem egy posztapokaliptikus road-movie-ba keveredtünk?), hogy választott vezetőjüket, a Prófétát követve végre kezükbe vegyék a saját sorsukat, s leszámoljanak a Varázslóval (ő az előző bekezdésben említett gyerekrabló milliárdos, lám-lám); illetve hogy hosszabb távon megvalósítsák a közösségi együttélés utópiáját, amely talán mintaként szolgálhat az emberiség számára. A csapat egyik fele a chicagói Lebegj Szorongáskezelő Központban verődik össze: a regény két fontosabb szereplője, Simon (a fiú nővére még a nagy öngyilkossági hullám előtt vetett véget az életének, feltehetőleg nem függetlenül attól a ténytől, hogy a családja az opioid-krízis egyik fő felelőse) és Louise (maga is a Varázsló egyik áldozata) itt ismerkedik meg a Prófétával. A másik cselekményszál központi figurája Story Burr-Nadir, aki a regény hatásos bevezető fejezetében 2009 áprilisában, alig pár nappal a részvénypiac beszakadása után oly szépen énekli az amerikai himnuszt egy iskolai ünnepségen Brooklynban. Amikor a neves republikánus bírónő lánya az öngyilkossági járvány kellős közepén hirtelen eltűnik, ezzel érthető módon nagy érzelmi terhet ró konspiratív politikai találkáról kongresszusi meghallgatásra rohangáló édesanyjára – aki mindemellett nem töri össze magát gyermeke megtalálásáért, mivel mással van elfoglalva: ha minden jól megy, és a demokrata elnök középutas politikáját siker koronázza, beválaszthatják a Legfelsőbb Bíróságba. (Várva-várt váratlan fordulatnak a washingtoni cselekményszál sincs híján.) Story – rácáfolva a szülők szorongására – nem lesz öngyilkos, ehelyett elkíséri újdonsült barátját, az amerikai állam fennhatóságát tagadó, konteóhívő „szuverenista” és prepper családjától menekülő Felixet (eredeti nevén: Samsont) Texasba, hogy együtt szabadítsák ki a fiú húgát (eredeti nevén: Bathshebát) – kinek is…? igen! – a Varázslónak a fogságából. Hőseink, a két kamaszcsapat tagjai annak rendje és módja szerint egyesítik erőiket, majd első próbálkozásra kudarcot vallanak, a megmentő sereg széthullik, végül újból egymásra találnak (a bántalmazó prepper apuka is feltűnik a színen!), és immár sokkal jobb esélyekkel szállnak szembe a gonosszal.

Az elbeszélő nem bánik szűkkeblűen a zsánerklisékkel: hol egy misztikus thriller díszletei között járunk (az egyik mellékszereplő, Randall Flagg Stephen King emlékezetes hőséről kapta a nevét: „Nézd, haver, a világ kitaláció. Akkor miért ne lehetnék én is kitalált karakter?” 144), hol egy posztapokaliptikus young adult regényt olvasunk – de 

mintha mindvégig egy Netflix-sorozat „könyvváltozatát” forgatnánk.

Ami önmagában a legkevésbé sem probléma, csak az olvasó helyenként úgy érzi, a szerző mintha az univerzumépítés és a karakteregyénítés munkáját részben a nem létező sorozat rendezőjére bízta volna.

Az apokalipszis-forgatókönyv másik funkciója: az elbeszélőnek alkalma nyílhat arra, hogy harsány gúnnyal – bevallottan és a szerzői szándék szerint: Kurt Vonnegut modorában – bemutassa az identitáspolitikai kreclikbe és internetes véleménybuborékokba zárt társadalmi csoportok gondolkodásának végtelen abszurditását. Azt, ahogyan a kultúrharcba merült felnőttek végső soron fel sem ismerik a tényleges katasztrófát. Tény és való, mindezt időnként rendkívül szellemesen teszi; 

az olvasó hálatelt szívvel gondolhat Sepsi Lászlóra a nagyszerű és gördülékeny fordításért.

(Sepsi képes volt arra, amire csak kevesen: ezt az ízig-vérig amerikai zsánerregényt átemelte a magyar próza kontextusába – ezzel megmentve a könyvet a magyar olvasók számára.) A párbeszédképtelen hülyeségek szólamával a Himnusz narrátora két attitűdöt állít szembe. Egyfelől a számok és tényadatok tiszteletét: a könyv különböző pontjain az elbeszélő blazírt képpel rendre statisztikai adatokat sorol a Föld állapotával vagy mondjuk az Egyesült Államok polgárai által birtokolt lőfegyverekkel kapcsolatban. Másfelől a társadalmi igazságtalanság láttán érzett elemi, zsigeri felháborodást. Azt, amikor a romlatlan, naiv kisgyerek felkiált (miként teszik ezt Robert Tallon népszerű mesekönyvében a hangok, 9.): pfuj-pfuj – és valami olyasmit ért ezen, hogy nem oké, ami itt történik, nincs rendben, ahogy a dolgok állnak.

Természetesen a Himnusz nem marad adós a rejtély megfejtésével: a tinédzserek öngyilkossági hullámának az áll a hátterében, hogy „megoldhatatlan problémának” érzik a jövőjüket (61) – a szüleik ugyanis olyan világot teremtettek számukra és hagytak rájuk örökül, amely a szó szoros értelmében élhetetlen. Szép metaforája ennek Frederic Leighton festménye, a Fiú kisdedet védelmez egy sastól (a regény elején Simon nővére megbabonázva bámulja a 19. századi képet a múzeumban, nem sokkal önként választott halála előtt): a kompozíción az látható, amint egy fiú védelmezi a kistestvérét a rá támadó sastól, miközben „a fűben, a baba előtt, bár semmi keresnivalója nem lett volna ott, egy boros amfora és egy ételekből kirakott csendélet hever”, tehát „piknikről van szó, amelyet egyértelműen felnőttek rendeztek”, ám az apának és az anyának se híre, se hamva – „távollétüket a felelőtlenül fogyasztott bor jelezte, hanyagságuk piknikje, mely közben elhagyták gyermekeiket, hogy azok védjék meg magukat.” (115) Vagy ugyanez a Próféta vádló szavaival: „Saját, valóságtól elrugaszkodott elképzeléseik szerint neveltek minket azzal kapcsolatban, hogy mi a helyes és a helytelen, mi pedig bekaptuk a horgot, de még a damilt és az ólomnehezéket is. Így tettek minket katonákká a kultúrharcukban.” (223) Mindennek lényeges része, hogy a felnőttvilág rutinszerűen normalizálja az erőszakot a gyerekek mindennapjaiban: a tanteremben, a történelemórán, vagy az iskolába menet az autóban hallgatott hírműsorokban – hozzáidomítják őket a szörnyűségekhez, mintha természetes lenne, hogy a világban folyamatosan népirtás folyik, hiszen mindig is az folyt (87–89). És tegyük hozzá a kétosztatú gondolkodás dogmáját: minden identitáscsoport egykori elkövetők vagy áldozatok leszármazottjaiból áll – akiknek egész életük során (felelősségteljesen!) viselniük kell a megfelelő lelki terheket. Nem csoda, hogy a tinédzserek felszabadítónak érzik az egyre finomabb felbontású (nemi) identitáskategóriák használatát, így próbálván szabadulni a felnőttek fogalmi skatulyáitól…

Itt az idő, hogy visszatérjünk a kritika elején említett metanarratív közjátékhoz! Mit jelent az a jól hangzó mondat, hogy „az irónia humor nélkül puszta erőszak”? Ha az elbeszélő arra utal, hogy az identitáspolitikai háborúk közegében nincs mód többé gúnyosan leleplező regényeket írni, mert hiányoznak azok a közösen elfogadott morális normák, amelyek fényében a karikaturisztikusan felnagyított vonások erkölcsi értelemben helytelennek minősülhetnének, akkor

vajon kinek szól a regény?

Azoknak az olvasóknak, akik mégis elfogadják ezeket a normákat – s így képesek társadalomkritikus zsánerötvözetként olvasni Hawley könyvét? Nekik sajnálatos módon az lesz a tapasztalatuk, hogy a Himnusz nem halad sehonnan sehova: az elején pontosan azt tudjuk a fiktív világról, mint a végén – hiszen olvasás közben a szerzővel közös politikai-világnézeti feltételezéseink alapján töltjük ki a szöveg üresen hagyott helyeit. Legfeljebb azon izgulhatunk, hogy a kiszámítható cselekményfordulatok később vagy hamarább következnek be; és a sikerültebb pillanatokban jólesően göcöghetünk vagy borzonghatunk az „élőszereplős szerepjátékként felfogott” (338) amerikai polgárháború jelenetein. Bizonyára

olyan olvasók is lesznek, akiket egyenesen felbosszant majd a regény végi utópia üressége – vagy általában véve az, hogy a Himnuszból mennyire hiányzik a tényleges politikai fantázia.

 (Talán helyesebb lenne ezt a reménytelenség önironikus beismeréseként elkönyvelni. De akkor meg mi adja a regény társadalomkritikai fedezetét? Nemrégiben hasonló problémát vetettem fel Virginie Despentes regényével kapcsolatban ezeken a hasábokon.)

Persze az is lehet, hogy e nagyszerű bon mot – az ínyencek kedvéért megismétlem: „az irónia humor nélkül puszta erőszak” – a szó szoros értelmében nem jelent semmit. (Az a személy követi el az erőszakot, aki dacosan vagy büszkén azonosul a róla alkotott gúnyképpel, és nem hajlandó saját magán nevetni? Vagy aki humor nélkül ironizál? Vagy hogy is van ez?) Csupán hangzatos szlogen, amelynek az a célja, hogy komolyságot kölcsönözzön a regény Facebook-bölcsességekből összeállított gondolati építményének. Szerencsére az előhang, feltehetőleg az implicit szerző akarata ellenére, a fanyalgó olvasók számára is remek menekülőutat biztosít: „Ez az ő történetük. És ha nem tetszik, a szerző arra biztatja önöket, hogy tegyék le a könyvet, és kiáltsák, hogy…” Igen, azt.

Pfuj-pfuj.

Noah Hawley: Himnusz. Fordította Sepsi László. Budapest, Agave, 2023. 460 oldal, 5780 forint.

A kritika szerzőjéről
Bárány Tibor (1979)

Filozófus, kritikus. Legutóbbi kötete: A művészet hétköznapjai (Műút-könyvek, 2014).

Kapcsolódó
„hogy közben átjöjjön a neurotikus svung” (beszélgetés Sepsi Lászlóval Bret Easton Ellis új regényéről)
Sári B. László (1972) | 2023.08.19.