Az 1948-as arab–izraeli háborúban a Gyehenna-völgyként is ismert Hinnon-völgy fölött egy 250 méter hosszú drótkötelet feszítettek ki: az izraeli hadsereg ezen szállította éjjel a sebesülteket a frontvonalról. 1987-ben egy Petit nevű francia kötéltáncos ugyanitt egy drótkötélen sétált végig a völgy fölött. Tarkabarka ruhájának egyik fele a palesztin, másik fele az izraeli zászló színeiben pompázott. Az út közepén megállt, és egy galambot repített az ég felé.

Colum McCann regényének két főszereplője mintha ugyanezen a vékony kötélen járna. Egyikük zsidó, másikuk palesztin. Mindketten Izraelben élnek. Az egyik hetedik generációs jeruzsálemi grafikus. A másik egy barlangban élte a gyerekkorát, és kamaszként évekre börtönbe került, mert köveket dobált az izraeli katonákra. Mindkettőnek megölték a kislányát. Barátok. Testvérek.

Ezzel az állítással az író eleve egy elképzelhetetlen tartományba kalauzolja az olvasót, hiszen az „arab” és a „zsidó” szavak együtt nemigen hangoznak el a „konfliktus” nélkül. A regény azonban nem fikció: Rámí Elhánán és Basszám Aramin élő, sőt világszerte ismert személyek, a megbékélés önkéntes követei, közös videóik fent vannak a neten, előadásaikon minden alkalommal elmesélik a történetüket, úgy, ahogy azt McCann is leírja. Mégsem dokumentumregényről van szó, hanem egy valós történetekből, leírásokból, benyomásokból és érzésfoszlányokból – néhol fotókból vagy üresen hagyott szövegkeretekből – összeszőtt, ritka gondossággal megalkotott gondolatépítményről, amelynek szerkezete egy másik, jóval korábbi építményt idéz meg: Az Ezeregyéjszaka meséit. A két kultúra örökségét egyesítő, nagyszabású mesefolyam tudatosan vállalt előkép: McCann ezzel a metaforával teszi nyilvánvalóvá, hogy az Izrael mindennapjait megbélyegző szétszakítottság nem magától értetődő állapot. Az Apeirogon azonban nem önálló történetek laza halmaza, nem is lineárisan szerkesztett mű, hanem egy 1001 mozaikszerű egységből álló, rendkívül feszes ív, amelyik az első 499 részben fölfelé emelkedik, majd megáll, egy hosszú pillanatig kitart, és ugyanennyi egységen át lefelé ereszkedik. A csúcsponton Rámi és Basszám monológjai fogják közre a regény közepét jelentő, egyetlen oldalnyi fejezetet, amely az Ezeregyéjszaka hangvételében időtlen mesévé avatja kettejük sorsát.

Rámi tizennégy éves lánya, Szmadár Jeruzsálem belvárosában, egy öngyilkos merénylők által végrehajtott robbantásban halt meg. A mentőautó, amelyik a kórházba indult vele, órákon keresztül vesztegelt az útlezárások, ellenőrzések miatt. Basszám kilencéves lányát, Ábirt az iskola előtti utcán találta el egy izraeli katona acélbetétes gumilövedéke. A hivatalos jelentések szerint arab gyerekek dobták meg kővel, amit az apa által elindított helyszíni szemle kizárt a lehetséges okok közül.

A két tragédia között tíz év telt el. Rámi és Basszám egy olyan közösségben találkozott, ahol palesztinok és zsidók együtt gyászolták meggyilkolt szeretteiket. A fájdalomból fegyvert kovácsoltak. Megpróbálták megérteni a másik helyzetét, megismerni a történelmét, hogy véget érjen az öldöklés, az újabb és újabb áldozatok végtelen sora.

A két lány halála, a két kitágított pillanat mélyre hatol a történelemben. Az időrend teljes felforgatásával, az epizódok hirtelen elvágásával, majd másutt felbukkanó folytatásával McCann mitikus szintre emeli a valóságot, holott egy pillanatra sem szakad el tőle. Mégis, ahogy az olvasó egyre mélyebbre merül a két nép mindennapi állóháborújának részleteiben, úgy tágul a szemhatára, és kezdi meglátni benne a megosztottság univerzális működési modelljét. Az ír származású McCann jól tudja, hogy két nép nemzedékeken át folytatódó ellenségeskedése csak újabb áldozatokat hozhat. Ahogy azt is, hogy egy jelen idejű pillanatban megszámlálhatatlan múlt összegződik. Ezeket rögzíti a regény tág időperspektívában, a bibliai eseményektől a keresztes hadjáratokon keresztül máig, látszólag kaotikusan csapongva a korok és a témák között. Egyszer a merénylők által használt fegyverek történetéről kapunk részletes beszámolót, máskor Mitterand elnök utolsó lakomájáról, a Holt-tenger környékének felfedezéséről, a ciszjordániai ellenőrzőpontok működtetéséről, robbantásban leszakadt végtagokról, a Nagaszakira ledobott atombombáról vagy arról, milyen műsorral fogadták a nácik a theresienstadti lágerbe látogató nemzetközi küldöttséget. A regény talányosan hangzó címe, az apeirogon kifejezés a geometriából származik, jelentése: végtelen oldalú sokszög. McCann végtelen számú apró mozzanatot fűz össze, amelyek mindegyike egy irányba mutat: ártatlanok halála felé. Ugyanezek a mozzanatok más irányba is tarthatnának, de az értelmetlen gyűlölködés, a hatalom által mesterségesen fenntartott félelemérzet, az emberi méltóság negligálása ezt a mintát rajzolta ki. Rámi és Basszám története mitikus erővel példázza, hogy máshogy is lehetne. A fájdalomból erőt meríteni, és azt nem bosszúra, hanem békére fordítani – ez, ha nem is járatlan, de igen ritkán választott út az emberiség történelmében. McCann a pusztítás alapmodelljét a regényen végigvonuló metaforákkal szegezi szembe. Mindjárt az első oldalakon hosszú beszámolót kapunk az Izrael fölött vonuló sok millió vándormadár útjáról, és a madármotívum a legkülönbözőbb változatokban tér vissza: egyszer a Palesztinából kivonuló angol hadsereg egyik tisztjének kedvenc vadászsólyma, máskor Picasso emblematikus galambja, vagy a fregattmadár szárnycsapásainak aerodinamikája idézi fel. Ugyanilyen fontos szál a zene, a hangok és a csend témaköre: John Cage 4' 33'' című néma „zeneműve”, a theresienstadti rabok által előadott opera, a tömegoszlatásnál használt hangbomba ugyanolyan erővel hat, mint a mentő vijjogása vagy az igazoltató izraeli katonák hanghordozása. Ezek apró részletek, de mivel McCann nem használ kiemeléseket, sőt, látszólag közömbösen dobja föl az újabb és újabb epizódokat, nincsenek alá- és fölérendelt rétegek, a regény központi témája finoman belesimul az egészbe. Még az egyes fejezetek hosszát sem a narratív szándék szabja meg, sokkal inkább valami belső, pulzáló, véráramlásszerű ritmus, ami bizonyos részeknél zaklatottá válik, mintha elérne egy fájdalomküszöböt, rövid, egymondatos fejezetekre töredezik, majd lecsendesül, megnyugszik, és rendezettebben csörgedezik tovább. A gyász ritmusa ez, a mindennapi túlélésé, anélkül, hogy az érzelmek közvetlen módon kifejeződnének.

Ne kerüljük a szót: ez a regény mestermű. Az eleven életanyag végig megőrzi dokumentumjellegét, a szimbólumok hálója beragyogja a tudatosan távolságtartó fogalmazásmódot. A szerkesztés, valamint a rendkívül fegyelmezett nyelvi kifejezés – amit Sepsi László fordítói teljesítménye tiszta, szinte nyers őszinteséggel ad át – képes különválasztani az érzelmek súlyát az érzelmességtől. Mire az olvasó az ezeregyedik részhez ér, elcsöndesedik benne mindaz, amit az előző ötszáz oldal felkavart, és lélekben ott találja magát azon a feszes kötélen, a Gyehenna-völgy fölött.

Colum McCann: Apeirogon. Fordította Sepsi László. Budapest, Jelenkor, 2021. 542 oldal, 4499 forint.