1. Melyik magyarra fordított világirodalmi kötetet olvastad idén a legnagyobb örömmel?
2. Mi volt a legnagyobb világirodalmi próza-, líra- és drámaélményed idén, legyen bár magyar vagy idegen nyelven?
3. A közelmúltban született világirodalmi kötetek közül melyiket olvasnád a legszívesebben magyarul?
4. Megváltoztatta-e a koronavírus-járvány az olvasási szokásaidat?

Én is hadd fordítsak a kérdések sorrendjén, mint Tótfalusi Ágnes (akinek köszönöm, hogy felhívta a figyelmem Nicolas Bouvier-ra). Az „olvasási szokás” kifejezés jelentését illetően bizonytalan vagyok. Ha azt nevezi meg összefoglalóan, mit, mikor, hol, mennyit, micsodán (milyen médiumon) óvatosan azt mondanám, számottevően nem változtatott. De a „változás” szó is elbizonytalanít, ezért az óvatosság: úgy érzem, évekbe telik még, mire felmérem, mi minden változott – bennem, másokban, a lokális és globális világunkban; és hogy mi mindent tanultam (és értettem félre vagy felejtettem el) az „olvasás”-ról és (más egyebek – a virológia, a biológia, a biopolitika… – mellett) a „világirodalomról" – ebben a 2020-as naptári évben, ebben a fura évben, ami egyszerre a szokásosnál rövidebb, mert tkp. csak valamikor március elején kezdődött, és jelentősen (és fájdalmasan, agonizálón) hosszabb, mert a napi (lokális és globális) megbetegedési, gyógyulási, halálozási, előrejelzési (és más) rátákhoz, statisztikákhoz, grafikonokhoz, függvényekhez, gráfokhoz, analízisekhez igazodik, azaz lokálisan és globálisan is minden korábbinál erősebb (a)szinkronba került, úgy, hogy lehetetlen is volt kivonódni ennek a globális és lokális (a)szinkronizációnak, (a)szimultaneitásnak, mediatizáltságnak, kollektív numerizációnak a hatása alól és saját ritmusban élni és átolvasni az évet (nekem legalábbis nem sikerült), ezek a ráták, statisztikák, grafikonok, függvények, gráfok, analízisek pedig (ez volt a benyomásom) számszerűsítették és tériesítették, napra nap rögzítették, megkötötték a lefutó időt, és szorongást, aggodalmat, halvány reményt írtak bele, majd másnap átírták magukat, harmadnap vissza, a magyar lapok másképp, mint a nyugat-európaiak, az amerikaiak ezektől is különbözően, a Távol-Keletről, Afrikáról és Latin-Amerikáról rendszertelenül olvasott beszámolók pedig hol rémületes, hol bizalomkeltő, hol irigylésre méltó módon elkülönböződtek amazoktól is… ebből úgy tűnhet, idén csak rátákat, statisztikákat, (stb.) olvastam (ha ezek bogarászása: „olvasás”…), ami nem igaz azért, ez ügyben (is) bőven lehet bűntudatom, a szokásos olvasói szégyen: hisz nem olvastam mindent, közel sem olvastam (tanultam) „a témában” eleget. (Más is érzi, hogy sosincs kellőképp képben a COVID-dal? Hogy nem érti kellőképp a vírus, a védekezés vagy a vakcinák mechanizmusát? Vagy hogy nem érdeklődik kellőképp aziránt, mi épp a helyzet Argentínában, Dél-Afrikában vagy Hollandiában, hogyan védekezik Kalifornia és Tajvan, voltaképp hányan is haltak meg Észak-Olaszországban, Jász-Nagykun-Szolnok megyében, Irkutszk környékén? Szükséges mindenről tudnunk? De elkerülhető, hogy mindenről tudni akarjunk, és elháríthatatlanul szorongást érezzünk, amiért sosem tudhatunk nemhogy mindent, de eleget sem?) Ezért írom, hogy bizonytalan vagyok az „olvasási szokás” kifejezést és a „változás” mélyrehatóságát illetően: korábban is igen sok időt töltöttem (mást tárgyazó) ráták, statisztikák (stb.) olvasásával (ha ez…), de ezek soha ezelőtt nem szinkronizálták és aszinkronizálták ilyen intenzíven az időmet mások, milliók vagy milliárdok idejével, akik ugyanezeket a rátákat, statisztikákat (stb.) böngészték (gondolom) Új-Delhitől Asunciónig, Perth-től Pozsonyig, Mönchenglabdachtól Mexikóvárosig. Mi változott? Nem tudom. Azt hiszem, máshogyan olvastam a COVID-ról szóló híreket, elemzéseket és grafikonokat, mint korábban bármit, és bármi egyebet olvastam, abba valamiképp belejátszott a világszintű (a)szinrkonizációm. De hogyan tudnám ezt kimutatni? Csak abban vagyok biztos, hogy mindez – a világjárvány világszinten (a)szikronizált/mediatizált percepciója – par excellence fordítási kérdés. Talán mindenekelőtt fordítási kérdés. Nemcsak maga a világjárvány, de a vírus terjedése, a vírus mutálása és maga az ellenanyag (létrehozása) is fordítási kérdés, hisz mint minden vírus, ez is másolással, replikációval terjed, és ennek a megállítása is sikeres, a másolást elszabotáló fordítást kíván. Akkor is fordítási kérdés, ha a szótlan numerizáció alapján tájékoztató hírlapok, a videók, képek és grafikonok készítői néha kissé könnyelműen járnak el, és biztosra veszik, hogy járvány és a járványról szóló híradások azonnal fordíthatók, éppolyan könnyedén, ahogy egy spanyol átadhatja a vírust egy hollandnak és egy franciának Torinóban, a holland egy britnek Brüsszelben, a francia egy latinxnak New Yorkban és ilyen szédítően tovább – mintha a számok és képek mindent át tudnának problémátlanul vinni (és mindig indokolt az újságírók, statisztikusok, grafikongyártók mentsége: nincs idő most fordítási kérdésekkel bíbelődni); de sűrűn töprengtem azon, hogy vajon ugyanazt értjük világjárvány alatt Vuhantól Teheránon keresztül és Párizson át Vancouverig, ugyanazt-e megbetegedés alatt itt és ott, ami már eminensen politikai kérdés is (mert márciusban óhatatlanul beindult és azóta is tart az ostoba, de érthető, azonban elutasítandó módon kultúrrasszista felhangokkal teli verseny, hogy kinél hányan). Szeretném az eszembe vésni, hogyan fordítják a koronavírus szót szanszkritra, mandarinra vagy portugálra. („Fordítják”? Biztos? „Eredetileg” milyen nyelven született a koronavírus szó? Angolul? Mit jelent, ha igen?) Álmodoztam egy világkonferenciáról, amelyet a „COVID-19” jelölőről rendeznének, álmodoztam előadásokról, ahol elmagyarázzák, miért lehetséges és mivel jár, hogy jelenleg valószínűleg ez a vírusnév a világ legtöbb pontján értelmes „szava”; ahol nyelvészeket hallgathatok arról, hogy szó-e egyáltalán a „COVID-19”, és antikosokat, kultúrantropológusokat, Biblia- és Korán-kutatókat, hogy a görög drámák vagy a Könyv pestisjárványai világszavak voltak-e; főként pedig költőket, regényírókat, filozófusokat és fordítókat virológia és grammatológia összefüggéseiről.)

Az év fordítói a vakcinán dolgozó virulógusok – az összes –, az év fordítása (biológiai, nyelvészeti, politikai, pszichoanalitikus és szorosan vett irodalmi értelelemben egyaránt) a koronavírus (képzete).

Akár precízen fordítják a médiumok a vírus( eseményé)t öt földrészen keresztül, akár elhibázottan (hogyan lehetne ellenőrizni?), hajlok arra, hogy a pandémiát valódi világirodalmi eseménynek tekintsem – ahhoz hasonlóan (de nem pont úgy), ahogy Derrida az eljövendő atomháborút világirodalmi eseménynek tekintette: a világjárvány azok számára is, akik és akik szerettei megszenvedték a vírust, azok számára is, akik és akik szerettei érintetlenek (vagy annak hiszik magukat), végső soron szövegek alapján megképzett esemény. Nincs kép, videó vagy grafikon, ami egybefoglalva megmutatná a „világjárványt". Nincs madártávlat az eseményről, csak azt leíró betűk. Egy világjárvány nem vizualizálható, csak szövegek alapján elképzelhető. A koronavírus korábbi szövegek (járványokról szóló tudósítások és krónikák, járványokat elképzelő regények és versek) szókészletére, narratíváira, dramaturgiájára épülő szövegek alapján megképzett esemény, ahol sem a világ szó nem volna leírható és értelmes, ha Goethe nem találja ki a világirodalmat, sem pedig a numerikus és grafikus adatok nem volnának rémületes vagy halvány reményt keltő igazságként megélhetők, ha nem létezne azokat narrativizáló, így megigazító fikció. (A világ itt nem azonos a globalizáció szóban megbúvó földgolyóval: a koronavírus nem a bolygónkkal történik, hanem életünk fiktíven közösként megélt terével, cselekvéseink, affektusaink, projekcióink törékeny horizontjával.)

Ezek tükrében (és egyáltalán nem frivolizálva vagy ironikusan) szeretném megvallani, hogy az idei legjelentősebb – ha korántsem „legörömtelibb” – világirodalmi olvasmányom a koronavírus-járvány volt. (Még egyszer jelezve, hogy a fordítást itt nem korlátoznám az idegen nyelven írt cikkek magyarra való átültetésére, hanem kiterjeszteném az adatok angol, francia, spanyol, magyar nyelvre, számokról és gráfokról fonetikus írásra való lefordítására.) A számomra legfontosabb szerzők: Mike Davis (cikkek, interjúk, korábbi járvány-könyve kibővített változata), Susan Watkins (cikk), Ai Xiaoming (cikk, videók); a vox.com, a Jacobin, a theintercept, a Guardian, a CNN, a BBC, a Le Monde Diplomatique, a 444, a Qubit, a 24.hu, a telex.hu, a hvg.hu, a merce.hu és egyebek itt felsorolhatatlan újságírói, biológus, virológus, geológus, közgazdász, politológus szakértői; Jean-Luc Nancy, Roberto Esposito, Giorgio Agamben, Sergio Benvenuto, valamint Divya Dwivedi és Shaj Mohan vitája (ahol Agamben egészen hajmeresztő álláspontot képviselt, a legokosabbat pedig az előttem ismeretlen indiai szerzőpáros jegyezte; a legtöbb szöveg megtalálható itt; ez pedig egy másik gyűjtés). A vita számomra legmegvilágítóbb írása, a kiindulópont mégsem most született, hanem ’75-ben, szerzője Foucault: részlet a Felügyelet és büntetésből (angolul elérhető itt; de persze létezik a magyar fordítás ’90-ből, Fázsy Anikó és Csűrös Klára [foszladozó emlékeim szerint] szép munkája; érthetetlen, miért nincs újrakiadva) – ami (mármint hogy Foucault könyve ’75-ben jelent meg) jelzi, hogy a(z a)szinkronicitás megértéséhez is korábbi szövegekre lehetünk ráutalva.

Ettől az itt hivatkozott szövegrésztől függetlenül is sok Foucault-t olvastam, végig az elmúlt két és fél évtizedben megjelent Collège de France-előadásokat, melyek közül a biopolitika (A szexualitás története utolsó fejezetében is tematizált) fogalmát megalapozó és bevezető három kötet, az « Il faut défendre la société » (1975-1976), a Sécurité, territoire, population (1977-1978) és a Naissance de la biopolitique (1978-1979) sokat segített a válságkezelő politikai igények és megoldások értelmezésében. Nem szeretnék feladatokat róni fordítókra vagy kiadókra, így csak azt mondom, ezeken az előadásokon sokat töprengtem idén, tűnődtem a fordíthatóságukon is, és mérlegeltem, hogy a bennük kifejtett meglátásokat nem volna-e érdemes cikksorozatban ismertetni, hogy magyarul, együtt is vitathassuk őket. Ugyanez áll Derrida tavaly megjelent La vie la mort szemináriumára (eredetileg: 1975-1976 – nem mellékes, hogy ez is a hetvenes években hangzott el) és a nagy francia episztemológus, Georges Canguilhem La Connaissance de la vie (1952) c. kötetére. (Tőle magyarul olvasható A ​normális és a kóros. Nem ismerem a fordítást.) A biopolitikát (Foucault definíciója szerint: „élni kényszeríteni és halni hagyni”) és általában az élettudományokat vizsgáló, elmúlt fél évszázadban született szövegek (szerzői) olyan fogalmi apparátus(oka)t dolgoztak ki, amelye(ke)t érzésem szerint hanyagság és restség lenne nélkülöznünk a jelenlegi és eljövendő pandémiák árnyékában.

Idén is lenyűgöztek Blaschtik Éva Sebald-, Hetényi Zsuzsa és Pap Vera-Ágnes Nabokov-, Hajós Gabriella Bernhard-fordításai. Nem ’20-as megjelenések, és bár a kötetek többségét már (többször) „végigolvastam”, időközönként mégis kényszeresen elő-előveszem őket, beléjük lapozok, elolvasok egy-egy mondatot, hogy ne felejtsem. Klasszikusok mind. Tamás Gáspár Miklós angol nyelvű tanulmányait fordítottam több hónapon át egy magyar gyűjteményes kötet számára (jövő év elején jelenik meg a Kalligramnál), ebben pedig óriási segítségemre voltak Rakovszky Zsuzsa TGM-fordításai. (A Törzsi fogalmak [1999] több – eredetileg angolul íródott – tanulmányát, mint az talán nem köztudott, Rakovszky fordította.) Segítségemre és elkeseredésemre: Tamás Gáspár Miklós angolul is rémületesen/csodálatosan gazdag szókinccsel és bonyolult mondatszerkezetekben fogalmaz, a magyarra átültetése pedig azért is dermesztő fordítói föladat, mert egy kiforrott és régóta közismert diskurzushoz kell igazodni; a Törzsi fogalmakban olvasható fordítások többnyire őrzik a fordítottság kellemesen idegen érzetét, magukon viselik Rakovszky kézjegyét is, de helyenként döbbenetes hűséggel idomulnak a magyar nyelven írt TGM-szövegekhez. Erősen kétlem, hogy akár Rakovszky Zsuzsa, akár Tamás Gáspár Miklós munkáinak a szintjét megütnék a fordításaim. De nagyon jól esett a nyelvük közelében töltenem hónapokat.