Walter Benjamin: Gondolatképek
Fotó: picryl.com
Walter Benjamin: Gondolatképek

Új irodalmi műfaj született Walter Benjamin keze alatt - a nevét is ő adta.

Egy idős ember halálára

Az önmagánál jóval idősebb ember elvesztése talán először irányítja a fiatalabb figyelmét arra, milyen erők képesek hatni két ember között, akik a jelentős korkülönbség ellenére kedvelik egymást. Az elhunyt olyan társ volt, akivel nem lehetett érinteni a számára legfontosabb témák nagyrészét. A beszélgetéseket mégis olyan frissesség és béke hatotta át, ami a hasonló korúakkal beszélgetve sosem fordult elő. Ennek azonban két oka volt. Egyfelől minden, de még a legapróbb megerősítés is, amit a nemzedékek közti szakadékot áthidalva egymástól kaptak, jóval erősebb biztosítékot adott, mint a kortársi megerősítések. A fiatalabb aztán megtalálta azt, ami később, az idősek búcsújával teljesen eltűnt az életéből, mígnem maga is megöregedett: a párbeszédet, amelyben egyáltalán nem kap szerepet semmiféle számítás és külső megfontolás, mivel egyik fél sem vár el semmit a másiktól, s egyikőjük sem szembesül mással, csak egy ritka érzelemmel: a színtiszta jóindulattal.

A jó író[1]

A jó író sosem mond többet, mint amennyit gondol. S bizony sok múlik ezen. Amikor elmondunk valamit, azzal ugyanis nem pusztán kifejezésre juttatjuk a gondolkodást, hanem meg is valósítjuk azt. Ugyanígy a járás sem csupán azt a kívánságot fejezi ki, hogy eljussunk valahová, hanem egyszersmind meg is valósítja azt. A megvalósítás jellege, az, hogy pontosan megfelel-e céljának, vagy izgatottan és bizonytalanul a vágyra hagyatkozik, az úton lévő edzettségén múlik. Minél fegyelmezettebb, és minél jobban kerüli a felesleges, zabolázatlan és henye mozdulatokat, annál inkább elegendőnek bizonyul bármiféle testtartás, és annál szakszerűbb lesz az erőbevetés. A rossz írónak sok minden eszébe jut, amiben kiélheti magát akár a rossz és iskolázatlan futó, amikor renyhén és lendületesen mozgatja testrészeit. Ám éppen ezért sosem képes mindössze azt mondani, amit gondol. A jó író tehetsége abban áll, hogy a szellemdúsan edzett test látványát a stílusával közvetíti a gondolkodás számára. Sosem mond többet, mint amennyit gondolt. Ily módon írása nem neki magának tesz szolgálatot, hanem kizárólag annak, amit mondani akar.

Egy álom

O…‑ék megmutatták a házukat Holland Indiában. A sötét fával burkolt szoba, ahol tartózkodtam, a jómód benyomását keltette. De ez még nem minden, mondták vezetőim. Meg kellene csodálnom a felső emeletről nyíló kilátást is. A közelünkben hullámzó, hatalmas tengerre nyíló kilátás jutott eszembe, és felmentem a lépcsőn. Felértem, s egy ablak elé álltam. Lenéztem. Tekintetem ugyanarra a meleg, faburkolatú és otthonos szobára esett, ahonnan épp az imént léptem ki.

Mese és gyógyítás

A gyermek megbetegszik. Az anyja ágyba dugja, és leül mellé. Majd mesélni kezd. Miként is értendő mindez? Akkor kezdtem sejteni, amikor N. arról a különleges gyógyerőről beszélt, amely felesége kezéből árad. Erről a kézről még a következőket mondta: „Mozdulatai az elképzelhető legnagyobb kifejezőerőről árulkodtak. Ám az, amit kifejeztek, leírhatatlan volt… Mintha mesét mondtak volna.” A Merseburgi ráolvasások óta tudjuk, hogy a mesével gyógyítani lehet. Ez nem pusztán abban áll, hogy újra elmondják Odin varázsigéjét; sokkal inkább abban, hogy elmesélik azt a helyzetet, amikor Odin először használta. Hiszen azt is tudjuk, hogy a történet, amelyet a beteg a kezelés előtt elmond az orvosnak, a gyógyulási folyamat kezdetét jelentheti. Így felmerül a kérdés: nem lehetséges, hogy a mesélés a gyógyulás megfelelő klímáját és annak legkedvezőbb feltételét jelenti? Vajon előfordulhat-e még az is, hogy az összes betegség gyógyítható lenne, ha elég messzire – egészen a torkolatig – tutajozhatnánk a mesefolyamon? Ha meggondoljuk, hogy a fájdalom az a duzzasztógát, amely ellenáll az elbeszélés áramlásának, akkor világosan látjuk, hogy a gát átszakad azon a ponton, ahol a víz oly meredeken zuhan alá, hogy mindent, ami az útjába kerül, a boldog önfeledtség tengerébe sodor. Ennek a folyónak a simogatás rajzol medret.

Egy álom

Berlin: egy hintóban ültem, igen kétes hölgytársaságban. Az ég hirtelen beborult. „Szodoma” – mondta egy biedermeier kalapot viselő, érettebb korú hölgy, aki hirtelen megjelent a kocsiban. Egy pályaudvar külterületére értünk, ahol a sínek szerteágaznak. Éppen egy bírósági tárgyalás zajlott, s a két peres fél a puszta kövezeten ült egymással szemben az utca két sarkán. Az igazságosság szimbólumaként az aránytalanul nagy, elszíneződött Holdra mutattam, amely ekkor bukkant elő az ég alján. Majd egy kisebb expedíción vettem részt, amely a teherpályaudvarokon megszokott rámpán indult lefelé (továbbra is a pályaudvar külterületén tartózkodtam). Egy kimondottan keskeny vízfolyás előtt megtorpantunk. Az erecske bemélyedő porcelánlapok szalagjai közt folydogált, ám ezek inkább lebegtek a vízen, semhogy a szárazföldet jelentették volna, és bójákként mozogtak a talpunk alatt. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy a túlparton lévők is valóban porcelánból voltak. Inkább üvegből lehettek. Mindenesetre egészen beborították a virágok. A virágok hagymaként bújtak elő valamiféle gömbölyű, tarka üvegtartályból, és a vízen – megint akár a bóják – puhán egymásnak ütköztek. Egy pillanatra ráléptem a távolabbi sor virágokból álló mezejére. Közben hallgattam a kalauzunknak szegődött alacsony rangú tisztviselő magyarázatait. Elmondása szerint ebben a csatornában végeznek magukkal azok az öngyilkosok, azok a szegények, akiknek már semmijük sem maradt azon az egy szál virágon kívül, amit a foguk közé vesznek. A fény ekkor a virágokra vetült. Azt gondolnánk, valamiféle Akherón; ám álmomban erről szó sem volt. Megmutatták nekem, hová lépjek az első platnikon visszafelé menet. Azon a helyen a porcelán fehér volt és barázdált. A visszautat a teherpályaudvar távolabbi végéből beszélgetve tettük meg. Felhívtam a figyelmet a csempék különös rajzolatára, amelyek még mindig a lábunk alatt voltak, jó hasznukat lehetne venni valami filmben. A többiek azonban nem akarták, hogy ennyire nyilvánosan essék szó ezekről a tervekről. Egyszerre csak egy szakadt fiúcska jött velünk szembe a lefelé vezető úton. A többiek, úgy tűnt, szó nélkül tovább engedik, csak én turkáltam lázasan a zsebemben egy ötmárkás után. De nem találtam. Amikor megállás nélkül elhaladt mellettem, odadugtam neki egy valamivel kisebb értékű pénzdarabot, majd felébredtem.

Az „új közösség”

A Békeünnepet és a Magányos embereket[2] olvastam. Ebben a friedrichshageni miliőben egészen modortalanul viselkedtek az emberek. Ám úgy tűnik, ilyen gyermetegen viselkednek az emberek az „Új közösségben”, Bruno Wille és Bölsche közegében, amely Gerhart Hauptmann ifjúkorában szóbeszéd tárgya volt. A mai olvasóban felmerül a kérdés, vajon a spártai nemzetséghez tartozik‑e, hiszen annyival több önfegyelmet fedez fel magában. Micsoda nyers atyafi ez a Johannes Vockerath,[3] akit Hauptmann egyértelmű rokonszenvvel ábrázol. Mintha a drámabeli hősiességnek a neveletlenség és az indiszkréció volna az előfeltétele. Az előfeltétel azonban valójában nem más, mint: a betegség. Itt is, akárcsak Ibsennél, mintha sokféle változata pusztán a századfordulós betegség, a mal de siècle fedőneve lenne. A Braun‑ és a Scholz-féle[4] lelkészekben, e félig elfuserált bohémekben van legerősebben jelen a szabadság utáni vágyakozás. Másfelől azonban úgy tűnik, mintha a művészettel és a szociális kérdéssel való intenzív foglalkozás betegítette volna meg őket ennyire. Más szóval: a betegség náluk szociális embléma, ahogy az ókorban az őrület volt az. A betegek különlegesen jól ismerik a társadalom állapotát. A gátlástalanság átcsap bennük az atmoszféra csalhatatlan megérzésébe, amelyben a kortársak lélegeznek. Az a terület, ahol ez az átcsapás végbe megy, az „idegesség” területe. Az idegek nem mások, mint ihletett fonalak, és azokra a szálakra hasonlítanak, amelyek a századfordulón kielégítetlen megújulásként, vágyakozó kiöblösödésként futottak végig a bútorokon és a házak homlokzatán. A bohém figuráját a jugendstil legszívesebben Daphné alakjában fedezte fel, aki a nyomában lévő valóság közeledtével a jelen idő szabad levegőjében remegő, csupasz idegrostok csomójává változik át.

Perec, toll, szünet, panasz, firlefanc

Efféle összefüggéstelen szavak szolgáltak kiindulópontként a biedermeier idején nagy becsben tartott játékhoz. A résztvevők azt a feladatot kapták, hogy a sorrend megváltoztatása nélkül szoros összefüggést teremtsenek köztük. Minél rövidebb lett és minél kevesebb közvetítő mozzanatot tartalmazott a megoldás, annál kiválóbbnak számított. Ez a játék ráadásul a gyermekek esetében jár a legszebb eredményekkel. Számukra ugyanis a szavak még olyanok, mint a barlangok, amelyek között különös összekötőutakat ismernek. Most azonban képzeljük el a játék fordítottját, és vegyük úgy az adott mondatot, mintha e szabály alapján alkották volna meg. Egycsapásra idegen, izgató arc tekint majd vissza ránk. Az efféle látásmód egyik mozzanata ugyanis benne rejlik az olvasás minden aktusában. Nemcsak a nép olvas így regényeket – tudniillik a nevek vagy a megfogalmazások kedvéért, amelyek a szövegből tűnnek elé; a művelt ember is fordulatokra és szavakra vadászik, miközben olvas, míg az értelem nem más, mint puszta háttér, amelyre a szavak egy dombormű alakjaiként vetik árnyékukat. Mindez azokon a szövegeken válik kézzelfoghatóvá, amelyeket szent szövegeknek hívunk. A szolgálatukba állított kommentár úgy ragad ki szavakat egy ilyen szövegből, mintha az ismert játék alapján tették volna elé őket, feladványként. És való igaz, hogy a mondatok, amelyeket egy gyermek illeszt össze játék közben a szavakból, a szent szövegek mondataival közelebbi rokonságban állnak, mint a felnőttek hétköznapi nyelvével. Álljon itt példaként, ahogy az imént megadott szavakat egy (tizenkettedik életévét betöltött) gyermek összekapcsolja: „Az idő perecként suhan át a természeten. Tájat rajzol a toll, s ha szünet áll be, kitölti az eső. Panaszt nem hallani, hisz nincs itt semmi firlefanc.”

*

Jegyzetek:

Az írás eredeti megjelenési helye: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften 4.1.k. Szerk. Tillman Rexroth. Frankfurt am Main, Suhrkamp 1972, 428–433.

A szöveget az eredetivel egybevetette Kerekes Amália.

[1] A következő darab Jól írni címmel része a Kis mű‑fogások című szövegegyüttesnek is. Ld. Walter Benjamin: Kis mű‑fogások. In: Uő.: „A szirének hallgatása”. Válogatott írások. Ford. Szabó Csaba, Budapest, Osiris 2001, 191. A darabot az új kontextus miatt újrafordítottam.

[2] Gerhart Hautpmann korai drámái.

[3] A Magányos emberek főszereplője.

[4] Braun a Magányos emberek szereplője, Scholz A békeünnep alakja.

A cikk szerzőjéről
Walter Benjamin (1892-1940)

Német filozófus, kritikus, esszéista.

A fordítóról
Zsellér Anna (1981)

Germanista, kritikus, Babits Mihály-ösztöndíjas (2019) (mű)fordító.

Kapcsolódó
Műfaj születik
Zsellér Anna (1981) | 2022.09.09.
Kutyaharapást szőrével
Zsellér Anna (1981) | 2022.10.07.
Walter Benjamin: Krimiolvasás, útközben
Walter Benjamin: Párizsi passzázsok – első jegyzetek