Az irodalmi műfajok történetileg igen változékonyak, alakváltozásaikhoz és sokszínűségükhöz hamar hozzászokik az olvasó. Ritka eseménynek számít viszont egy új műfaj születése, akár az új csillagoké. Benjamin nevéhez köthető egy ilyen születés, s a műfaj első megnevezése szintén tőle származik.
A Denkbild műfajmegnevezés 1933. november 15‑én bukkan fel Detlev Holz rövid prózaírásainak összefoglaló címeként.[1] A Frankfurter Zeitung ekkor közli a következő, magyar fordításban most először megjelenő hét kisebb darabot. Ezek egy korábbi mű folytatását jelentették, ami onnan tudható, hogy egy részüket Benjamin 1928‑ban cím szerint felsorolja az Egyirányú utca további darabjai feliratot viselő munkajegyzetében.[2] A műfaji fordulatot hozó Egyirányú utca keletkezésekor egy Scholemhez írt levélben Benjamin idézőjelek között használja az „aforizmáim” kifejezést a könyvecske prózáira referálva, s ez arra utal, hogy műfajmegjelölésként nem találja egészen találónak az aforizma kifejezést.[3] Pontos fogalom hiányában ekkor az „aforizmák, élcek, álmok” felsorolással hivatkozik az Egyirányú utca anyagára, amelyet a szerző Asja Lacis mellett Hugo von Hofmannsthalnak is személyes ajánlással juttatott el, azzal a kommentárral, hogy a könyvecske Párizs ihletésére született, és a Passzázsok című műben talál majd folytatásra.[4] A folytatást illetőleg másképp alakult a történet: a Berlini gyermekkor… és más önálló darabok – legalábbis műfajilag – közelebbi rokonságban állnak az Egyirányú utca írásmódjával, mint a lezáratlanul maradt Passzázsok.
A Berlini gyermekkor a századforduló táján utószavában Adorno „a filozófia Schatzhauserének”[5] és „a törpék királyának” nevezi az irodalmi-filozófiai miniatűrökben is szívesen megnyilatkozó Benjamint.[6] Ezekkel a kifejezésekkel nemcsak a Berlini krónika egyik darabját[7] idézi meg, hanem a kicsinyítéssel teoretikusan és a praxisban is, azaz írói gyakorlatként is foglalkozó[8] kultúrkritikust is. Benjamin maga 1932 júliusában a következőképpen kommentálta a szorongató körülményeket, amelyek a műfaj megalkotására késztették, Scholemhez írt levelében: „Azokat az irodalmi kifejezési formákat, amelyeket az utóbbi tíz évben gondolkodásom kialakított, maradéktalanul azok az óvintézkedések és ellenmérgek határozzák meg, amelyekkel a szétmorzsolódás ellenében kellett fellépnem; ez a szétmorzsolódás a kontingenciák következtében továbbra is fenyegeti gondolkodásomat.”[9]
Az egyik ilyen kifejezési forma a Denkbild. A műfajmegnevezés fordítása problematikus, ugyanis nem egyszerű költői vagy filozofémaszerű „nyelvi kép”-ről van szó, hanem egy irodalmi műfajról, amelyben valamely jelenség aktuális, kitartó vizsgálata közben létrejött gondolatok és megfigyelések láncolata kerül rögzítésre. A leírás révén konstelláció (rendezett, többtagú egység) jön létre, amely – mintegy csillagképként, amely most kap új nevet – a jelenségek közötti új összefüggés‑ és következményrendszer megpillantását teszi lehetővé. Kifejtő fordításban tehát a szellemi tartalom képi egységeként fordíthatnánk a Denkbild szót. Mivel azonban egy szóban kell nevet adnunk a műfajnak, ezért a már használatos tükröző fordításban a gondolatkép megnevezésnél maradunk.
A gondolatkép nem aforizma, bár hasonlít ahhoz, maximának és allegóriának sem mondható, bár mindkettő hagyományára épít. Adorno 1968‑ban még fontosnak tartja megjegyezni, hogy az Egyirányú utca sem aforizmák könyve, hanem „gondolatképek gyűjteménye”[10] – ezzel utólag szentesítve‑megerősítve e műfaj születésének tényét, amely az „írásbeliség zűrzavarának színterén”,[11] az újságban keletkezett, Bloch és Kracauer újszerű írásaival egyidőben, s melynek további fejlődéséhez maga Adorno is hozzájárult.[12] A gondolatkép műfajú írások áttörik a megszokott kommunikációs formákat annak szellemében, ahogyan Benjamin az újság türelmetlen és efemer szövegeiben egyszerre pillantotta meg „az írásbeliség hanyatlását” és a „helyreállítás képletét”.[13] Gérard Raulet „zárt diszkurzív monádként” definiálta a gondolatképet, amely nevét tekintve etimológiailag is összefüggésben áll az „eszmével” – erre Adorno figyelt fel.[14] Az egyes gondolatképek látszólagos összefüggéstelensége, „diszkontinuus sokaságuk” Kracauer leírásában az elvont gondolkodásnak azt a benjamini, költői sajátosságát jeleníti meg, hogy „a dolgok konkrét teljességének kilúgozása helyett inkább beletúrja magát az anyagiság sűrűjébe, hogy kibontakoztathassa a lényegiségek dialektikáját.”[15]
A fordításban most közölt darabok egy része álomleírás, más részük az irodalmi alkotás esztétikájához szól hozzá. A szerző utolsó gondolatképei röviddel azután keletkezhettek, hogy 1932 novemberében Benjamin öt egybefüggő hónap után végleg elhagyja Berlint. Az Egy álom című darab a Berlini krónika „mnemonikus városi bolyongásait”[16] idézi, az elbeszélő tudatalattiján szűrve át a városélményt. A jó író című darabot, amely Ernest Hemingwayről emlékezik meg, Benjamin kifejezetten fontosnak tarthatta, mert önállóan is publikálta a zürichi Der Öffentliche Dienst nevű lapban 1934. február 16‑án.
A gondolatképek középpontjában tehát némelykor az álomból ébredés (álomleírások, de a gondolatkép mintájára nevezhetnénk akár álom-képeknek is), máskor az élet egy komplex jelenségére történő ráébredés áll: olyan fordulatokban jutva érvényre, mint az „Akkor kezdtem sejteni, amikor…” vagy „Milyen keveset tudtok az étkek mágiájáról, s milyen keveset tudtam magam is, egészen a szóban forgó pillanatig.” (Utóbbi idézet a Pranzo caprese című étel-képből származik.) Ezzel kapcsolatban már a 80‑as években felismerték, hogy a gondolatkép Benjamin szürrealizmusrecepciójával és a Passzázsok központi ötletével, a dialektikus képpel áll szoros összefüggésben.[17]
Ennek az összefüggésnek a tudatában érdemes felidézni a „Dialektik im Stillstand”[18] kifejezés magyar fordítására tett eddigi kísérleteket. A máig egyetlen magyar nyelvű Benjamin‑monográfiában Radnóti Sándor Széll Jenő fordítására támaszkodva[19] egy teljes fejezetet[20] szentelt a „tétlenség dialektikájának”. Somlyó Bálint szerint „Radnóti értelmezésében a Dialektik im Stillstand elsősorban történetfilozófiai helyzetkép, a forradalom apályának, a ránk tört tétlenségnek a kifejeződése, megint csak kettős értelemben: a fogalom születési idejére és saját korára vonatkoztatva (…).”[21] Szabó Csaba fordítói értelmezésében „a kép a szüneteltetés csendjében megállt dialektika”.[22] Szabó a „Stillstand” fogalmában a „still” [„csendes”, „Stille” – „csend”] kifejezést olyannyira komolyan vette, hogy fordítóként a fogalomból absztrakt gondolkodási síkon futó szinesztéziát alkotott. Bacsó Béla értekezői nyelvében a kifejezés így fordul elő: a „kép a nyugvópontra jutott dialektika”.[23] Bacsó értelmezésében „[a] kép [a kései Benjaminnál] azt jelenti, hogy kritikailag ki kell tartani, és várni kell azt a megvilágító konstellációt, amely konstelláció szimptomatikus és szignifikáns elemein keresztül a képet hirtelen megváltoztatja előttünk.”
A gondolatkép műfaja és annak poétikája a korai kritikai elmélet nyelvfelfogására épül, amelynek alapjait maga Benjamin fektette le. Az „adamita nyelvfelfogásként” emlegetett sajátos nyelvelméletét Benjamin életében nem hozta nyilvánosságra. Alapjait tekintve Bertrand Russell-lel, Heideggerrel és a teológiai tradícióval vitában állva hozta létre. Lényegét tekintve kritikai nyelvelméletként tisztában van azzal, hogy a nyelvi jelölés sikertelensége a nyelv mindenkori használatának elengedhetetlen része és következménye, valamint az abból következő paradoxonokkal is, hogy a nyelvmodelleket konstruáló elméletek maguk is nyelvi természetűek.[24] Amikor a gondolkodás saját fogalmi természetének tudatában próbálja kidolgozni a fogalmi gondolkodás modelljét, olyan feszültség jön létre – ezt a „polgári” vagy hagyományos elméletek elfedni vagy feledtetni próbálják –, amelyet az analízis részévé kell(ene) emelni. A teológiai megközelítés ezt a feszültséget hivatott enyhíteni, ám nem azért, hogy teológiai nyelvmagyarázatot adjon, hanem hogy a teológiai nyelvmagyarázat alapjain állva jusson el egy ésszerű modell lehetőségéig.[25]
A 2000-es évek elején született reflexiók arra mutattak rá, hogy a gondolatkép az esszével és az aforizmával rokon műfajként hozzájárul ahhoz, hogy a szépirodalom és a filozófia megkülönböztesse önmagát, és felhívja a figyelmet arra is, hogy bár a filozófia az irodalom közegében valósul meg, a kettő mégsem fordulhat maradéktalanul át egymásba. Mindkettő a másikkal való viszályban, a másiktól különbözve tartja fenn önmaga hagyományait.[26] A két közeg viszont közösséget vállal(hat) egymással abban, hogy – akár a gondolatképben – a társadalomról alkotott hatályos ismeret közvetítésének közegévé váljon, ahogyan ezt az itt következő gondolatképek némelyike is példázza.
*
Jegyzetek:
[1] Gérard Raulet: ’Einbahnstrasse’. In: Benjamin Handbuch. Leben – Werk – Wirkung. Szerk. Burkhardt Lindner et. al., Stuttgart, Weimar, Metzler 2011, 359.
[2] Walter Benjamin: Nachträge zur Einbahnstrasse. In: Uő.: Gesammelte Schriften 4.2. k. Szerk. Tillman Rexroth. Frankfurt am Main, Suhrkamp 1972, 911sk.
[3] Walter Benjamin: Briefe I-II., szerk. Gershom Scholem, Theodor W. Adorno, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1978, 433.
[4] [1] Ld. Gesammelte Schriften 4.2. k., 910.
[5] A „kincsrejtő” Wilhelm Hauff A hideg szív című meséjének egyik versbetétjében szerepel, amelyből Benjamin rádióhangjátékot is írt.
[6] Theodor W. Adorno: Nachwort zur Berliner Kindheit um Neunzehnhundert. In: Gesammelte Schriften 20.1., Vermischte Schriften I., Szerk. Rolf Tiedemann. Frankfurt am Main, Suhrkamp 1986, 171.
[7] Walter Benjamin: Berlini krónika. In: Uő.: A belső világ krónikája. Önéletrajzi írások. Budapest, Kijárat 2020, 169.
[8] https://1749.hu/fuggo/essze/az-uj-meluzina-kommentarja-kicsinyitesben.html#_ftn5
[9] Benjamin Gerhard Scholemhez, Nizza, 1932. július 26. In: Walter Benjamin: Briefe I-II., szerk. Gershom Scholem, Theodor W. Adorno, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1978, 555.
[10] Idézi: Raulet, id.m., 363.
[11] Ld. Walter Benjamin Újság című gondolatképét, amelyet az Egyirányú utca további darabjai közé sorolt. https://1749.hu/fuggo/essze/walter-benjamin-ket-rovid-irasa.html
[12] Adorno néhány gondolatképe magyarul Mesés Péter fordításában olvasható: https://pilpul.net/tag/meses-peter
[13] Uo. „Ám ebben dialektikus mozzanat rejlik: az írásbeliség hanyatlása az adott sajtóban a helyreállítás képletének bizonyul egy megváltozott sajtóban.”
[14] Raulet, id.m., 364.
[15] Siegfried Kracauer: Zu den Schriften Walter Benjamins. In: Uő.: Schriften, 5.2.k., Frankfurt am Main 1971, 119–124.
[16] Roger W. Müller Farguell: Städtebilder, Reisebilder, Denkbilder. In: Benjamin Handbuch. Leben – Werk – Wirkung. Szerk. Burkhardt Lindner et. al., Stuttgart, Weimar, Metzler 2011, 640.
[17] „A gondolatkép a dialektikus kép csírája.” Raulet, id.m., 360.
[18] Walter Benjamin: Paris, die Hauptstadt des XIX. Jahrhunderts. In: Uő.: Gesammelte Schriften. 5.k., Szerk. Rolf Tiedemann, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1982, 55.
[19] Walter Benjamin: Párizs, a XIX. század fővárosa. Ford. Széll Jenő. In: Uő.: Kommentár és prófécia, 75–93, itt: 88. „A kétértelműség a dialektika képi megjelenése, a tétlenség dialektikájának törvénye.”
[20] Radnóti Sándor: Krédó és rezignáció, Esztétikai politikai tanulmány Walter Benjaminról. Argumentum – Lukács Archívum 1999, 98–140. A könyv egyes fejezeteit Radnóti már a 70-es években publikálta, de politikai okokból ekkor nem jelenhetett meg a teljes írás.
[21] Somlyó Bálint: „A megismerhetőség mostja”. Radnóti Sándor: Krédó és rezignáció. In: Uő.: Kerülő úton. Kijárat, Budapest 2014, 68‑82., itt: 79.
[22] Walter Benjamin: „A szirének hallgatása”. Válogatott írások, Budapest, Osiris 2001, 226.
[23] Bacsó Béla: „A felszín kicsiny szimptómái”. Jelenkor, 2006. március, 306.
[24] Jan Müller: Begriffliches Sprechen. Zur sprachphilosophischen Grundkonstellation der frühen Kritischen Theorie. In: Malte Völk et al. (szerk.): „… wenn die Stunde es zuläßt.” Zur Traditionalität und Aktualität kritischer Theorie. Münster, Westf. Dampfboot 2012, 172–202., itt: 173.
[25] Uo., 186.
[26] Sebastian Schreull: Aphorismus, Essay, Denkbild. Literarische Reflexionsformen in Adornos Minima moralia und Blochs Spuren [publikálatlan kézirat] 2009, 76.
