(1951., Muszasina város)

Közeleg a hajnal, az ágyban fekszem és az énekesmadarak hangját hallgatom. A szobám fölötti tetőn dalolnak nekem. Hol finoman, hol élesen, elfojtott trillájukban szépséges előérzet. Talán megragadták az idő, a legfinomabb óra jelentését, és most ártatlanul megosztják egymással? Az ágyban fekszem és mosolygok. Hamarosan érteni fogom a madarak szavait. Igen, még egy kis idő, egy kis idő és talán érteni fogom… Ha énekesmadárként születek újjá és meglátogatom a madarak földjét, hogyan fogadnak majd? Az ujjamat szopogatom a sarokban, mint kisgyerek az első óvodai napján? Vagy a világba belefáradt költő búskomor tekintetével nézek körbe? De nem, hogy is tenném. Hiszen madáralakban születtem újjá. Az erdőt keresztező, tó melletti ösvényen találkozom azokkal, akiket egykor szerettem és már madarak.

- Ó, hát te is…

- Nem tudtam, hogy itt vagy.

Az ágyban, mintha csak elbűvölt volna valami, ilyen nem evilági dolgok járnak a fejemben. Nem hagyhatnak csak úgy el azok, akik kedvesek nekem. Halálom pillanatáig őszintén akarok élni, akár egy énekesmadár…

Vajon még most is szétzúznak, és egy ismeretlen helyre sodornak? Egy éve már, hogy ideköltöztem, és nem is érezhetném magam jobban elszigetelve az emberi világtól. Nincsen itt egyetlen szalmaszál sem, amibe kapaszkodhatnék. Így hát az éjszakai ég a fejem fölött, ez a hanyag égbolt és a föld tőlem távoli fái egyre közelednek, és mintha végül helyet is cserélnénk. Lehetek bármennyire is elesett és kihűlt belül, de a csillagok és a fák határozottabbak nálam, túlcsordul bennük valami végtelen, vagy én legalábbis így vélem…  Megtaláltam a csillagomat. Egy este a Kicsidzsódzsi állomásról a szállásomra vezető sötét úton, amint felpillantottam a fejem fölött pislákoló égre, az egyik csillag rámbólintott. Mit jelenthetett ez? Ám mielőtt elgondolkozhattam volna mindezen, a rámtörő érzelmektől könnybe lábadt a szemem.

Mintha levegőbe olvadt volna a magány. Por a szemedben, könny a pilláidon, ó, Feleségem… Az ujjamból egy tű hegyével finoman szálkát kipiszkáló anyám… Jelentéktelen, teljesen jelentéktelen események jutnak eszembe a magányomban… Egyik reggel fogfájásról álmodtam. Halott Feleségem, téged is láttalak abban az álomban.

- Melyik fáj?

Kérdezted, és végigsimítottál a fogsoromon. A tapintásodra felébredtem, és el is múlt a fájdalom.

Már majdnem erőt vett rajtam az álom, amikor hirtelen belémcsap a villám és felrobban a fejem. A testem görcsbe rándult, elernyedek, majd csend, mintha mi sem történt volna. Kinyitom a szemem és végigveszem az érzékeimet. Úgy tűnik, hogy egyikkel sincsen baj. Ám akkor mi volt ez az akaratomat elpusztító robbanás egy pillanattal ezelőtt?

Vajon honnan jött? Honnan? Nem értem… Talán életem számtalan kudarca halmozódott fel a robbanásig bennem? Vagy annak a reggelnek, az atombomba pillanatának emléke zuhant rám hirtelen? Nem értem. Úgy gondolom, hogy Hirosima tragédiája nem betegített meg lelkileg. És mégis, lehet, hogy így vagy úgy, de örökké bennem és a többi hozzám hasonló áldozatban fog bújkálni a pillanat megrázkódtatása, és egy napon beleőrülünk?

Az ágyban fekszem, és miközben képtelen vagyok aludni, elképzelem a világot. Az éjszaka hűvöse bekúszik a takaróm alá, megborzongok. A testem, a létem, a belsőm, miért lettem ennyire jéghideg? Megpróbálom megszólítani az engem életben tartó földgolyót. Homályos képe meg is jelenik az elmémben. Szegény gömb, jéghideg most a földed! De hiszen ez egy számomra ismeretlen földgolyó évmilliók múlva, a jövőben. Aztán egy másik föld sötét tömege úszik a szemem elé. Legbelső magjában sötétvörös tűz kavarog. Vajon létezik bármi abban a kemencében? Eddig fel nem fedezett elemek, meg nem fogant rejtélyek keverednek talán? És mi lesz ezzel a világgal, ha mindez a felszínre tör? Talán mindenki egy földalatti kincsesbányáról álmodik? Pusztulásról? Megváltásról? Egy senki számára sem ismert jövőről…

Oly régóta álmodom már egy csendes tavaszi nap morajlásáról minden emberi szívben, hogy semmi sem képes életeket elpusztítani többé, hogy ez az összhang egyszer eljön a földre.

Sokszor használom ezt a vasúti átjárót, és gyakran várnom kell a sorompónál. Vonatok jönnek Nisi-Ogikubo vagy Kicsidzsódzsi felől, érzem, hogy közeledtükre megremegnek a sínek. Aztán a kocsik teljes gőzzel elsuhannak mellettem. Van valami megragadó ebben a sebességben. Talán irigylem az életen átszáguldani képes embereket. Ám szemem előtt mégis inkább azokat látom, akik csodálkozva merednek a sínekre. Az emberi életben megtörtek, a küzdelmeik ellenére mély gödörbe kerültek, oda, ahonnan nincs menekvés. Ők kóborolnak a sínek mellett, vagy legalábbis én így érzem, amikor idejövök, és elgondolkozva megállok az átjárónál… Lehet, hogy tudtomon kívül már én is a síneken kóborlok?

Egyik nap, naplemente előtt az út mellett sétáltam. Egyszer csak, titokzatos módon, tökéletesen kitisztult az ég, és egy pontból gyöngyházasan kékeszöld fénycsóvák ragyogtak fel. Vajon tudatos választásom volt, hogy odanéztem? A szemem tudta, hogy a kékeszöld fény egy rendezett fasorra ömlik. Úgy tűnt, hogy valami történik azokkal a karcsú fákkal. Ahogy a tekintetem megállapodott az egyik takarosan nyírt fa tetején, egy nagy barna, elszáradt levél vált el egy ágtól, és végigcsúszott a fa törzsén lefelé, hogy a földön összegyűlt levélkupac tetejére essen. Semmi máshoz sem fogható finom gyorsasággal siklott lefelé. Kétség sem fért hozzá, hogy a halott levél, az ág és a föld között, búcsúpillantást vetett a világra… Mióta gondolok már arra, hogy magam is búcsúpillantást vetek erre a világra? Egy nap elindulok Kandába, ahol egy éve laktam. A könyvesboltok utcájának megszokott nyüzsgését látom magam előtt.  A tömegen keresztülvágva vajon a saját árnyékomat keresem? Ebben a pillanatban észreveszek egy halott fát, ahogy árnyékát egy betonfalra veti. Már egy ilyen halvány és csendes meglepetés is elegendő ahhoz, hogy meghökkenjenek a szemeim?

Ha tovább üldögélek a szobámban, megfagytam volna, úgyhogy inkább kijöttem. Még megvan a tegnapi hó, úgy ahogy leesett. Máshogy fest a környék. Míg a havon lépkedek, egyre könnyebb lesz a szívem, a testem pedig felmelegedik. A csípős levegő frissítően a tüdőmbe hatol. (Mondanom sem kell, hogy amikor először esett hó Hirosima romjaira, ugyanígy mély lélegzetet vettem és kalapálni kezdett a szívem.)  Eszembe jut, hogy még sohasem írtam ódát a hóhoz. Milyen csodálatos lenne csak sétálni, üres elmével a Svájci-fennsik haván!  A halálra fagyás szépséges képzelgései telepednek rám. Bemegyek egy teázóba, és semmire sem gondolva leülök cigarettázni. Az egyik sarokból Bach zenéje szól, az üvegpultban cukomázzal bevont torták csillognak. Ha én már nem leszek ezen a világon, valószínűleg egy hozzám hasonló természetű fiatalember fog így ülni, ebben a napszakban, üres elmével valahol. Kimegyek a teázóból és folytatom a sétát a havas utcán. Nem sokan járnak erre. Egy fiatal, sánta férfi biceg felém szemből.  Érteni vélem, hogy miért döntött úgy, hogy sétálni indul a hóban. (Fel a fejjel) kiáltaná felé a lelkem, ahogy elhaladunk egymás mellett.

“Bár már minden, lelkünket megsebző és lélegzetünket elfojtó nyomorúsággal szembesültünk, ott munkál bennünk az elfojthatatlan ösztön, hogy jobbak legyünk.” (Pascal)

Egy nyári délutánon történt, hatéves koromban. Egyedül játszottam sárból tapasztott melléképületünk kőlépcsőjén. A lépcsőtől balra buja cseresznyefára ragyogtak a szikrázó napsugarak. A sugarak, melyek a közvetlenül a lépcső mellett növő bokorhere leveleit is elérték.  Ám a lépcsőn, ahol guggoltam, mégis frissítő szellő fújt. A felső gránit lépcsőfokra egy marék homok került. Öntudatlanul simítottam végig rajta. Egy hangya jelent meg nyüzsögve a kezemnél. Gondolkodás nélkül elnyomtam az ujjammal. Újabb és újabb hangya jött oda, ahol ültem, én pedig egymás után nyomtam szét őket. Teljesen belefeledkeztem a dologba, úgy telt az idő, mint valami álomban.  Fogalmam sem volt arról, hogy mit művelek. Lement a nap, beesteledett és hirtelen valami furcsa káprázat vett erőt rajtam.  A házban voltam, de nem tudtam, hogy pontosan hol. Ragyogó vörös lángok folyója kavargott és folyt szanaszét. Sosem látott, halkan morgó furcsa lények néztek felém megvetően a homályban.  (Vajon Hirosima poklának, mellyel olyan élesen kellett szembesülnöm, előképe volt ez az elmosódott látvány?)

Egy páratlanul törékeny és érzékeny gyerekről szerettem volna írni. Vékony idegszálaiban, melyeket egy fuvallat is kettészakíthat, lenyűgöző világegyetem rejtőzik.

Valójában csak egyvalami mosolyogtatja meg a szívemet. Talán csak egy rövid kis költemény ahhoz a fiatal lányhoz hozhatja el nekem a vigaszt. Ó… Amikor először találkoztunk, két évvel ezelőtt a nyár közepén, nem evilági izgalmat éltem át. Az előérzet, hogy már közelít földi utam búcsúja, gyorsan itt lesz a vég. Mégis csak gyengéden, tiszta érzésekkel tudtam gondolni erre a gyönyörű lányra. Ahányszor csak elváltunk, mintha csak egy szépséges szivárványt pillantottam volna meg az eső közepén. Összekulcsoltam a szívemben a tenyereim, és titkos imát mondtam a boldogságáért.

Megint érzem a meleg és hideg gyors váltakozását, elkábítanak a közelítő “tavasz” jelei. Nincs mivel védekeznem az angyalok pattogósan könnyű és gyengéden ügyes kísértései ellen, hamarosan megadom magam. A virágok kibontják szirmaikat, a madarak énekelni kezdenek, minden egyes napsugár a ragyogó ünnepi nap előérzetével teli. Valami nyugtalanság, valami el nem fojtható kezd remegni a szívemben. Immáron romokban heverő szülővárosban Buddha születésének ünnepét látom magam előtt. Halott anyámat és nővéremet a legszebb ruhájukban. Már-már lányosan szépek. A versekben, képeken, zenében megörökített “tavasz” suttog nekem és én beleszédülök. Még mindig fázom és kicsit szomorú vagyok.

Drága Feleségem, biztosan megremegtél akkor, az ágyban fekve a “tavasz” előérzetére. Nem volt kristálytiszta számodra minden, ahogy közelített a halál, oldaladon az ég lélegzetével? Miről álmodtál akkoriban, betegen fekve?

Most már örökké a pacsirtáról álmodom, ahogy délben felröppen a búzatábláról, és a perzselt kék égboltig táncol… A pacsirta  ̶  te vagy az halott Feleségem vagy talán én?  ̶  a lehető leggyorsabban száll fel, fel és még feljebb a végtelenig. Aztán most már nem emelkedik, de nem is ereszkedik. Egyszerűen csak meggyullad és villan egyet. Miután kiszabadult az élet határai közül hullócsillaggá válik. (Nem, nem én vagyok az. De az, amire vágyom. Bárcsak dicsőségesen lángra kaphatna egy élet, hogy minden pillanata szépen beteljesedhessen…)

*

A mű eredeti címe: 心願の国