Hivatásos költő vagyok, éppen ezért mindig vannak kész anyagaim, hiszem bármikor jöhet egy-egy megkeresés.
Ha az “őszről” kérnek verset, hát jó, mondom, legyen és előhúzom az “Ő” betűs vázlatokkal teli dossziémat, átlapozok örömön, őrön, ősön majd előszedem átolvasásra az őszre vonatkozó jegyzeteket.
Szitakötő. Átlátszó, áll a papíron.

Mintha arra utalnának ezek a szavak, hogy bármennyire is elgyengülnek és haldokolnak ősszel a szitakötők, a lelkük tovább repked. Átlátszónak tűnnek az őszi napfényben.

Az ősz a nyár hőjének maradéka, áll a papíron. Felperzselt föld.

A nyár csillár. Az ősz kőlámpás, áll még a papíron.

Kozmosz, szégyen.

Egyszer régebben, miközben a hűtött szoba tésztámat vártam egy külvárosi kifőzdében, kinyitottam az asztalon heverő régi újságot. Az 1923-as nagy földrengés fényképét pillantottam meg benne.  A kiégett pusztaságban egy magányos, kockás jukatát hordó nő guggolt kimerülten, egyes egyedül. Annyira szerettem azt a szerencsétlen nőt, hogy szinte lángra kapott a mellkasom. Vad vágyat éreztem. Nyomorúság és vágy, mintha ugyanannak az érmének a két oldala lennének. Alig kaptam levegőt a szenvedéstől. Ugyanezt a fájdalmat éreztem az elszáradt kozmosz pusztaságán. Rögtön fojtogatni kezdett, akár ősszel a kerti folyondár.

Az ősz ugyanakkor jön el, mint a nyár, áll a papíron.

A nyárban már ott rejtőzik az ősz. A legtöbb ember észre sem veszi a perzselő hőségben. Pedig, ha fülelünk és valóban odafigyelünk, hallhatjuk a zümmögő bogarakat, és ha jól megnézzük a kertet, már a nyár kezdetén láthatjuk virágozni az őszi harangvirágokat. Eredetileg még a szitakötők is nyári lények, és az őszi datolyaszilva is nyáron hoz gyümölcsöt.

Az ősz furfangos démon. Gúnyos vigyorral görnyedve rakja össze magát nyáron. Ám én, a felvilágosult költő átlátok ám a szitán. Szánalommal szemlélem a nyáron a tengerhez vagy a hegyekbe utazva gyönyörködő családokat. Az ősz már itt van velünk a nyárban megbújva. Az ősz ez a félelmetes fenyegetés.

Kísértethistória, jól van. Anma masszázs. Halló?

Elhívás, pampafű. És alatta sírok.

Útbaigazitást kérés, elnémuló nő, elszáradt mező.

Sok mindent nem értek abból, amit leírtam. Jegyzetek, hivatkozások magamnak, de még én is alig fogom fel az értelmüket.

Az ablakomon túl, a kertem fekete földjén egy csúnya, őszi pillangót látok vánszorogni. Szokatlan erővel ragaszkodik az élethez. Nem menekül, áll a papíron.

Hatalmas fájdalom vett erőt rajtam, amikor ezt írtam. Sohasem fogom elfelejteni. Ám erről most nem fogok beszélni.

Elhagyatott tenger, áll a papíron.

Úsztál valaha a tengerben ősszel? Törött papíresernyőket mos ki a víz a partra, a vidámság nyomait. Eldobált, japán zászlóval díszített lampionok, hajtűk, papírfoszlányok, lemeztöredékek, tejesüvegek, a sötétvörösen zavaros víz hullámokat ver.

Ogatának voltak gyerekei?

Szeretem, ahogy a bőröm kiszárad ősszel.

Ősszel a legjobb repülőre szállni.

Nem sokat értek ebből. Talán egy ősszel elkapott beszélgetés részletei.

Ugyanakkor még ez is ott van:　

Egy művésznek a gyengék szövetségesének kellene lennie.

Ennek aztán semmi köze az őszhöz. Leírtam ugyan, de talán inkább csak az évszak során eszembe jutott gondolat.

Meg ez a másik:

Falusi család. Képeskönyv. Ősz és katonák. Őszi selyemhernyó. Tűzeset. Füst. Egy templom.

Mennyi zagyvaságot írtam össze.