– Okjó, itthon vagy? – kopogatott valaki az ablakán.

– Ki az? Már aludni tértem – hazudta. – Gyere vissza holnap reggel!

– Nem érdekel, ha alszol. Gyere ki! Én vagyok az, Kicsizó, az esernyőüzletből.

– Miért nem hagysz békét az embernek? Mit keresel itt ilyen későn? Biztosan már megint rizssüteményt akarsz – kuncogott a nő. – Várj egy kicsit! Mindjárt jövök.

Okjó, a huszonegynéhány éves, csinos nő beleszúrta a tűt a ruhába, amin éppen dolgozott. Dús haját egyszerűen fogta hátra, ennyi ideje volt csak rá, a kimonóján kabátot és hosszú kötényt hordott. Az előszobába sietett, elhúzta a tolóajtót és kinyitotta a külső ajtószárnyat.

– Bocsáss meg – rontott be Kicsizó, akit csak Törpének hívott mindenki. Igazi kis kötekedő alak. Tizenhatéves gyakornok az esernyőüzletben, aki nem nézett ki többnek tizenegy-tizenkét évesnél. A beesett vállú, kisfejű, de értelmes tekintetű fiú apró termete miatt kapta a Törpe gúnynevet.

– Elnézést kérek – mondta, és már indult is a parázstartó felé.

– Nem lesz az elég meleg ahhoz, hogy megpirítsd a rizssüteményt! Hozzál szenet a konyhai ládából, és melegítsd meg magad! Nekem ma este még meg kell ezt csinálnom – folytatta a varrást a nő. – A zálogház tulajdonosa rendelte az Újév napjára.

– A kopasz? Kár érte! Majd felveszem én először?

– Ne legyél nevetséges! Nem hallottad a mondást? Semmire sem viszi az életben, aki más ruháját hordja. Ne beszélj ostobaságokat!

– Nem leszek én sikeres soha, úgyhogy bárki ruháját magamra húzhatom. Teljesen mindegy! De emlékszel, valamit megígértél nekem: ha majd jobb idők lesznek, varrsz nekem egy kimonót. Így lesz? – A kérdés ezúttal komoly volt.

– Hidd el, szívesen varrnék neked egy szép kimonót. Boldogság lenne nekem is, de nézz rám, saját ruhára sincsen pénzem, azért varrok, hogy megéljek. Nem ajándékokat készítek. – mosolygott a fiúra a nő. – Ez csak egy álom, de azért megígérem.

– Semmi baj. Nem azonnal kérem. Majd egy szerencsésebb időben. Majd egyszer. Az is valami. Hogy én mennyire boldog lennék! Micsoda látvány lesz! – mosolygott reményteljesen a fiú is. – Én egy szép kimonóban!

– De ha téged érne el először a szerencse, Kicsizó, ígérd meg, hogy akkor te segítesz ki engem. Nagyon szeretném, hogyha egy ilyen ígéreted valóra válhatna.

– Erre azért ne fogadj. Sohasem leszek sikeres.

– Miért vagy ebben ennyire biztos?

– Tudom és kész. Ha most ebben a pillanatban jönne valaki, és azt mondaná, hogy segít nekem, én biztosan nem akarnék változtatni a helyzetemen. Szívesen elbíbelődök ezekkel az esernyőkkel. Mintha csak rám szabták volna az egyszerű, munkásoknak való kimonót. Én akkor vagyok szerencsés, ha elküldenek datolyaszilva italért és elrakhatom a visszajárót. Ennyi, se több, se kevesebb. Ám te jó családból származol, egyszer még majd eljön érted a hintón ülő szerencse. Nem úgy értem, hogy egy gazdag ember szeretője leszel. Félre ne érts! – A fiú mindeközben a tüzet piszkálta és nagyokat sóhajtott.

– Értem csak ne jöjjön semmi hintó, én ugyan fel nem ülök rá! – fordult Okjó Kicsizó felé. – Annyi minden nyomja a szívemet, időnként úgy érzem, hogy mindjárt lángra lobban.

Kicsizó, ahogy szokott, elment a konyhába némi szénért.

– Te fogsz enni rizssüteményt?

– Nem, köszönöm! – rázta a fejét Okjó.

– Akkor csak magamnak csinálok. Az öreg zsugori az esernyőboltban mindig csak siránkozik. Egyszerűen nem tud bánni az emberekkel. Elszomorodtam, amikor a néni meghalt. Ő sohasem lett volna ilyen. Ezek az újak! Nem szoktam beszélgetni egyikkel sem. Mit gondolsz Handzsiról? Aljas egy figura, nem igaz? Meg nagyra van magával. Jól van, a tulajdonos fia, de hogy egyszer majd ő legyen a főnök? Ha csak lehet, belekötök, hogy helyrerakjam. – Kicsizó a parázstartón lévő rácsra pakolta a rizssüteményeket. – Forró! – kiáltott egyet, majd megfújta az ujjait. – Miért van az Okjó, hogy olyan, mintha a nővérem lennél? Sohasem volt öcséd?

– Egyedüli gyerek vagyok. Nincsenek testvéreim.

– Akkor elvileg nem lehet közünk egymáshoz, pedig mennyire boldog lennék, ha megjelenne valaki és azt mondaná, hogy a nővérem. Szorosan megölelném, és utána akár meg is halhatnék. Ki vagyok én egyáltalán? Egyetlen rokonomról sem tudok. Hányszor, ó hányszor gondoltam arra, hogy de jó lenne valakit találni a családomból. Talán meg is halhatnék, nincs igazam? Érdekes, hogy mégis élni akarok. Az a furcsa álmom, hogy az a néhány ember, aki kedves volt velem valaha, egyszer csak az apám, anyám, bátyám és nővérem lesz, és ha erre gondolok, még élni akarok egy kicsit. Talán ha még egy évig várok, kiderül az igazság. Úgyhogy olajozom tovább azokat az esernyőket, pedig a legkevésbé sem érdekelnek. Szerinted van bárki a világon, aki furcsább nálam, Okjó? Nincsen anyám, nincsen apám. Hogyan születhet meg valaki, akinek egy szülője sincsen. Furcsa vagyok bizony – jelentette ki a fiú, miközben megtapogatta a rizssüteményeket, és úgy ítélte meg, hogy kellően felmelegedtek.

– Semmi sincsen, amiből megtudhatnád, hogy ki vagy te valójában? Egy talizmán a neveddel? Bármi? Valaminek lennie kell, ami a családodra utalhat.

– Semmi az ég világon. A barátaim mindig azzal piszkáltak, hogy születésem után biztosan egy híd alatt hagytak, és így lettem koldusgyerek. Az is lehet, hogy igazuk van. Ki tudja? Lehet, hogy egy hajléktalan gyereke vagyok, és az utcán rongyokban bolyongó szerencsétlenek egyike a rokonom. A félszemű öreg koldusasszony, aki reggel szokott itt koldulni, lehet, hogy valójában az anyám. Mielőtt az esernyőboltba kerültem volna, az utcán voltam oroszlánmaszkos mutatványos. Okjó, ha tudnád, hogy egy koldus fia vagyok, nem lennél velem ilyen kedves, ugye? Átnéznél rajtam.

– Ne viccelődj ezzel Kicsizó. Nem tudom, hogy kik a szüleid, de nem is érdekel. Ostobaságokat beszélsz ma este. Nem vagy magadnál. A helyedben én nem foglalkoznék ezzel. Az sem érdekelne, ha valami kitaszított gyermek lennék. Mindent megtennék, hogy legyen belőlem valaki. Nem számítana, hogy vannak-e szüleim vagy kik a testvéreim. Fejezd be a nyafogást!

– Nem tudom – bámult a fiú a padlóra. – Valami nincsen rendben. Egyszerűen képtelen vagyok nekikezdeni.

2

A szumóshoz méltóan kövér öregasszony, Omacu már meghalt, de szép summát szedett össze az esernyőboltjával életében. Hat évvel korábban, egy téli éjszakán vette magához az utcai mutatványos Kicsizót az egyik zarándoklatáról hazatérőben.

– Minden rendben lesz – mondta kedvesen. – Ha a főnökúrnak nem tetszik, majd megoldjuk valahogy. Majd elmondom neki, hogy milyen szegény vagy, a társaid magadra hagytak, amikor kiderült, hogy menni sem tudsz a fájós lábad miatt. Ne aggódj! Senkinek sem lesz ellenére. Még egy vagy két gyerek mindig elfér nálunk. Majd alszol a konyhában, és kapsz valamit enni. Nem lesz gond! Képzeld, voltak tanoncaink, akik egyik pillanatról a másikra eltűntek. Összeszedtek ezt-azt és megszöktek. Annyiféle ember van ezen a világon. Nem ismered a lovat, amíg nem ülsz a hátára, szól a mondás. Honnan is tudnánk, hogy hasznos leszel-e nálunk, amíg ki nem próbáltunk? Figyelj rám! Ha nem akarsz visszamenni oda, ahonnan jöttél, keményen kell majd dolgoznod. Sokat kell tanulnod. El kell döntened, hogy innentől nálunk lesz az otthonod. Dolgoznod kell!

A fiú pedig dolgozott, és már annyi esernyőt tudott lekenni dúdolgatva, mint egy felnőtt. Az emberek pedig elismerően szóltak a halott öregasszony ösztönéről: Tudta bizony a néni, hogy mit csinál!

Az idős asszony, akinek annyit köszönhetett, már két éve halott volt, és az üzlet jelenlegi tulajdonosa meg a fia elviselhetetlenül keményen bántak Kicsizóval. Mit tehetett? Nem kedvelte őket, de nem volt hova mennie. Pedig a csontjai és a zsigerei is összerándultak a haragtól. Törpe, törpe, ugratták. Halat ettél a szüleid halálának napján! Hát persze, hogy nem nőttél meg. Nézzétek csak! Soha nem fog megnőni a kis szerzetes!

A munkahelyén visszavághatott a taknyos zaklatóinak, ökölbe is szorult a keze, de időnként elhagyta a bátorsága. Fogalma sem volt arról, hogy mikor haltak meg a szülei, honnan tudta volna, hogy melyik napon kell betartania a halottakra vonatkozó előírásokat. Szörnyen érezte magát, és legszívesebben az udvaron száradó esernyők alá bújt volna, hogy arcát a földre tapasztva fojtsa el a könnyeit.

Lobbanékony fiatalember volt, a belőle áradó erőszakosság miatt mindenki félt tőle a környéken. Ahogy hadonászott, egyszerű kimonója ujjai vadul lobogtak, és egész évben az esernyőolaj szaga áradt belőle. Senki sem segített neki, hogy megnyugodjon, csak szenvedett és szenvedett. Ha lett volna valaki, aki csak egy kicsit is kedves vele, Kicsizó biztosan belekapaszkodik és sohasem engedi el többé.

Aztán tavasszal Okjó, a varrónő odaköltözött a környékre. Az éleseszű nő hamarosan mindenkivel összebarátkozott. Az esernyőüzlet tulajdonosától bérelte a lakását, úgyhogy az üzletben dolgozókkal különösen kedvesen viselkedett.

– Ha meg kell varrni valamit, csak adjátok oda, gyorsan megcsinálom. Sokan éltek abban a házban, a gazdasszonynak biztosan nincsen ilyesmire ideje. Én úgyis állandóan csak varrok, még néhány öltés mindig belefér. Gyertek, látogassatok meg, ha ráértek. Nem szeretek állandóan egyedül lenni. Tetszenek az őszinte emberek, az izgága Kicsizó az egyik kedvencem. Ha legközelebb nem bírsz magaddal – mondta neki –, ne a rizsbolti fehér kutyába rúgjál bele, hanem gyere át hozzám. Odaadom a sulykot és nekieshetsz vele a mángorlónak. Így majd nem bosszantasz fel senkit, nekem meg segítesz. Mindketten jól járunk.

Nem telt el sok idő, és Kicsizó tényleg odaszokott a nőhöz. Állandóan fel kellett keresnie valamivel Okjót, ami új témát szolgáltatott az esernyőbolt többi alkalmazottjának az ugratásra.

– Tisztára, mint a hősszerelmes Csóemon! – röhögtek a többiek. – Csak hát ebben az esetben majd őt fogja cipelni a szépséges Ohanja a Kacura-folyónál! Szinte látom magam előtt, ahogy a nő selyemövébe kapaszkodik!

– Mekkora férfiak vagytok, de ti talán nem jártok át Okjóhoz? – vágott vissza Kicsizó. –  Pontosan tudjátok, hogy milyen édességet kínál mindennap. A kopaszodó zálogos meg annyira szerelmes belé, hogy már mindent megvarratott vele. Kötényeket, öveket küld neki, hogy elnyerje a kegyeit. Okjó rá sem mosolyog, esélye sincsen, hogy úgy bánjon vele, mint velem. Én, Kicsizó az esernyőboltból vagyok az egyetlen, aki bármikor meglátogathatja, akinek még esti kimonóban is ajtót nyit. Ma még nem jártál nálam, történt valami? Aggódtam érted! Így szokott engem fogadni. Ki az, akivel még ennyire kedves? A nagydarab emberek olyanok, mint a nagy fák, nem mindig azokból lesz a legjobb gerenda. A magasság nem számít. Kicsi a bors, de erős!

– Hogy mondja a magáét! – vetették oda neki, de a Kicsizó csak mosolygott, mintha pontosan amiatt nem lenne tanácsos ugratni, mert akkorra, amekkora. A többiek meg pontosan a mérete miatt nem vették magukra a kevélységét, és persze tovább viccelődtek rajta, amikor rágyújtottak.

3

December harmincadik napján Kicsizó éppen hazatérőben volt. Meg kellett látogatnia egy ügyfelet, hogy elnézést kérjen, amiért az későn kapta meg a megrendelését. Összefont karokkal, peckesen lépkedve, egy kavicsba bele-belerúgva ment haza. A kődarab jobbra-balra repült, mígnem a kuncogó Kicsizó egy gödörbe nem ívelte. Senki sem volt a környéken. A ragyogó hold fehérlő téli útra ragyogott, de a fiú nem foglalkozott a hideggel. Felpezsdült a vére. Hazafelé benéz Okjóhoz. Ám amikor a kisutcához ért, megijesztették. Valaki hátulról befogta a szemeit. Akárki is volt, nem tudta elfojtani a hahoztázását.

– Ki vagy? Ki vagy te? – kérdezte, de amint megérintette a szemeire tapadó kezet, már tudta is a választ. – Ó, Okjó, ezek a te varrástól kemény ujjaid! Nem tudsz ám becsapni!

Kicsizó kiszabadult a  nő kezei közül.

– Hihi! – kacagott Okjó. – Lebuktam!

Ezúttal egy csukját is viselt, amit a szemébe húzott. Milyen csinos ma, gondolta Kicsizó, ahogy végignézett rajta. – Merre jártál? Mintha azt mondtad volna, hogy még enni sem lesz időd mostanában. – A fiúról sütött a féltékenység. – Elvittél valakihez egy kész ruhát?

– Korán elkezdtem az újévi látogatásaimat – mondta a nő ártatlanul.

– Hazudsz! Senki sem fogad újévi látogatót a tizenharmadik napon. Hol jártál? Valamelyik rokonodnál?

– Ami azt illeti, igen, az egyik rokonomhoz megyek. Alig ismerem, de nála fogok lakni. Holnap költözöm. Minden olyan gyorsan történt, biztosan téged is megleplek vele. Váratlan, kicsit ijesztő is. Örülj együtt velem! Jó dolog ez.

– Valóban? – meredt a nőre Kicsizó. – Ugye ugratsz? Ne ijesztgess engem! Kivel mókáznék, ha elmennél? Ez viccnek is rossz! Te és a képtelenségeid!

– Nem viccelek! Ahogy korábban mondtad, eljött értem a hintón ülő szerencse. Nem bérelhetek örökké egy hátsó szobát, nem igaz? Meg tudom majd varrni neked azt a kimonót!

– Nem kell! Azt mondod, hogy eljött a szerencse, és valami ócska helyre mész. Most már értem, hogy miért beszélt úgy Handzsi néhány napja. Ismered Okjót, a varrónőt, kérdezte. A nagybátyja, aki a zöldséges negyedben masszíroz, új állást talált neki. Azt beszélik, hogy egy gazdag családnál fog szolgálni. Szerintem bűzlik a dolog. Túl öreg ő már ahhoz, hogy egy feleségnek varrogasson. Szerintem behúzzák a csőbe. Új ruhában fogjuk látni legközelebb, szép új hajjal, mint egy kitartott nő. Csak nem gondolod, hogy egy olyan arcocskával örökre varrónő lesz? Ilyeneket mondott Handzsi. Ostobaság, förmedtem rá, és össze is verekedtünk. Most akkor tényleg így lesz? Szeretőnek állsz?

– Nem erre vágyom, de nincs sok választásom. Gondolom nem látlak többet, Kicsizó? – mondta elcsukló hangon.

– Lehet, hogy neked ez előrejutás, de ne csináld. Meg tudsz élni a varrásból. Végül is csak magadat kell eltartanod. Miért adnál fel mindent? Ne legyél ostoba! A szégyent választod? Még meggondolhatod magad! – A fiú csak ragaszkodott a maga igazához.

– Ó, istenem! – sóhajtott Okjó. – Kicsizó, annyira elegem van ebből az egészből. A mosásból, a varrásból. Minden jobb lenne ennél. Elegem van ezekből a durva ruhákból, egy használt krepp kimonóban jobban érezném magam.

Merész szavak voltak ezek, bár úgy tűnt, hogy a nő saját maga sem volt tisztában azzal, hogy mit beszélt.

– De mindegy is! – kacagott egyet Okjó. – Menjünk haza, gyere!

– Micsoda? Undorodom. Menj csak! – mondta a fiú, de hosszú árnya a nő után indult.

Hamarosan elérték az utcájukat. Okjó megállt az ablaknál, ahol Kicsizó mindig kopogtatni szokott. – Minden este ezen az ablakon zörgetsz – sóhajtott a nő. – Holnap este már nem fogom hallani azt a hangot. Szörnyű ez a világ.

– Nem a világ szörnyű. Te vagy az.

Okjó ment be elsőnek, lámpát gyújtott.

– Kicsizó gyere, melegedj meg – mondta miután a parázstartóban is égett már a tűz.

– Nem, köszönöm! – álldogált az oszlopnál Kicsizó.

– Nem fagytál meg? Nem lenne jó, ha megfáznál.

– Nem érdekel – meredt a padlóra a fiú. – Hagyjál békén!

– Mi van veled? Furcsán viselkedsz. Talán megbántottalak valamivel? Kérlek, mond el, hogy mivel! Nem tetszik nekem, hogy szomorú arccal álldogálsz és nem mondasz nekem semmit.

– Te csak ne foglalkozz velem! Kicsizó vagyok az esernyőüzletből. Nem kell, hogy nők pátyolgassanak – jelentette ki a hátát az oszlopnak dörzsölve. – Minden olyan értelmetlen. Az egész élet! Aki kedves velem, mind elmegy. Akiket kedvelek. A néni az üzletből, a rövidhajú Kinu a kelmefestőéktől. A nénit a szélütés viszi el, Kinu meg kútba ugrott, mert nem akart megházasodni. Most meg te mész el. A vége mindig csalódás. Miért is lepődök meg egyáltalán? A fiú, aki az esernyőket olajozza. Végezhetem én száz ember munkáját, nem fognak érte megdicsérni. Reggeltől estig, csak azt hallom Törpe… Törpe! Megnövök valaha egyáltalán? Csak ki kell várni a dolgokat, szokták mondani, és én várok, várok, de megint csak csalódok. Tegnapelőtt összeverekedtem Handzsival miattad. Annyira biztos voltam benne, hogy nincsen igaza. Te vagy az utolsó, aki ilyet tenne, mondtam neki. Öt nap sem telik el, és kiderül, hogy csak magamat csaptam be. Miért is tartottalak a nővéremnek? A kis hazugságaiddal, az önzéseddel. Ma látsz utoljára. Soha többet. Köszönöm a kedvességedet! Tedd, amit akarsz! Senkihez sincsen többé semmi közöm. Nem éri meg. Minden jót Okjó!

A fiú a bejárati ajtóhoz ment és a lábbeliéért nyúlt.

– Kicsizó, nincs igazad! Elmegyek innen, de nem hagylak el. A kisöcsém vagy. Hogy beszélhetsz így? – ölelte át szorosan hátulról. – Türelmetlen vagy. Túl sokat gondolkodsz.

– Azt mondod, hogy nem szeretőnek mész? – fordult meg Kicsizó.

– Senki sem vágyik erre, de már eldőlt. Nem fogod tudni megváltoztatni.

A fiú könnyes szemmel nézett a nőre.

– Vedd le rólam a kezed, Okjó. 　

A Meidzsi korszak 29. évében

*

A mű eredeti címe: わかれ道