Euzébiosz, Cezária püspöke olyan nagy szerelemmel viseltetett Pamphílusz vértanú mint vértanú iránt, hogy mindenáron fel akarta venni a nevét még mielőtt elnyerhette volna a címét. Mártírnak nem nevezhette magát, így hát Pamphílusznak hívatta magát Euzébiosz helyett. Az István névben elég rejlik ahhoz, hogy kielégítse nem csak a legodaadóbb szeretetet, hanem a legmagasabb ambíciókat is, mert a névben benne van a megkoronázás, ahogy azt korábban már elmondtuk. És ezért az egyházi krónikákban és a mártírológiákban több vértanú viseli az István nevet (úgy tudom), mint bármely másikat. Sőt, minden vértanúnak már eleve kijár ez a név, hiszen a név maga nem más, mint megkoronázás. És ezért van az, hogy a menny királysága, mely mindenféle drága metaforákkal van leírva az evangéliumokban, csak István halála után neveztetik koronának, mert az ő mártírságával vette kezdetét a mi megkoronázásunk, és ezért azután a levelekben már gyakran szerepel ez a kifejezés, a Jelenések könyvében pedig még többször.

Mert Istenért szenvedni, az embernek Istenért szenvedni, nekem a teremtőmért, a megváltómért szenvedni, ez olyan dolog, amihez fogható nem adathatik a figyelmünk számára, kivéve magának az Istennek az emberért való szenvedését. Az Isten emberért való szenvedése volt a nadírja, a legmélyebb pontja Isten megalázkodásának, az ember szenvedése Istenért pedig a zenitje, a legmagasabb pontja az ember felmagasztalódásának.  Hogy amiképpen az embernek szüksége volt Istenre, és Isten szenvedett az emberért, úgy az Istennek szüksége legyen az emberre, és az ember szenvedjen az Istenért; hogy miután Isten meghagyta számomra, hogy fac hoc & vives, tedd ezt és élni fogsz, most egy új megbízatást kapjak, Patere hoc & vives abundantius, szenvedd el ezt és legyen életed és bővölködj,[1] ahogy a megváltónk mondja az evangéliumban; hogy amikor lelkemnek felteszem Dávid kérdését, Quid retribuam, mit adjak az Uramnak, ne elégedjek meg Dávid válaszával, Accipiam Calicem, elfogadom a serleget azáltal, hogy a vérét a lelkemre alkalmazom, hanem menjek még tovább, egészen odáig, hogy Effundam Calicem, Istennek kelyhet nyújtok benne a saját véremmel; hogy miközben számomra, Isten legalacsonyabb szolgája számára épp elég megbecsülés az, ha hisznek nekem az Isten kedvéért, s most Isten lesz a hit tárgya az én kedvemért, és hogy az evangéliumot magát jobban el fogják fogadni azért, mert az én vérem pecsételte meg; hogy a harmat, mely ezeket a növényeket, az édenkertjének, az egyházának a növényeit öntözte, az én ereimből származzék, és az a tenger, a vörös tenger, amely a csónakját, a bárkáját felviszi a mennyei Jeruzsálembe, szintén tőlem eredjék, ez az, ami örömömet ujjongással tetézi, ami dicsőséget ad a megtiszteltetésemhez, békét a biztonságomhoz, ami gazdagít és exaltál minden jó dolgot, minden áldást, ami bennem találtatott korábban, s ami a teremtésemet magát teszi dicsőséggel telivé, a megváltásomat pedig oly drágává. Megbecsülhetetlen értékű dolgokat tesz még értékesebbé az, hogy Krisztus szenvedéseit a saját húsomban teljesíthetem be, és hogy feláldoztatom az ő egyházáért, habár nem annak megváltásáért, hanem a megerősítéséért, s nem jóvátételként, ahogyan ő, mégis példát követve és kínálva, ahogyan ő is tette.

Akár igaz, akár hamis az a nézet, melyet a római egyház egy igen leleményes szerzője állít, hogy tudniillik Inter tot millia millium, a kora kereszténység ezer meg ezer mártírja között egy sem akadt, aki ne részesült volna temetésben (habár nem tudom, ezt mire alapozza), annyi bizonyos, hogy egy mártír sem nélkülözte a sírt a megváltójának a sebeiben, ahogy a sírkövet, a síremléket, az emlékművet sem ebben az életben, abban az értelemben, ahogy a megváltónk mondja az evangéliumban, Senki sincs, a ki elhagyta házát, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldeit érette, A ki százannyit ne kapna most ebben az időben.[2] Krisztus ezt nem úgy érti, hogy majd száz házat, feleséget, és testvért kap az illető, hanem hogy mindazon vigalmakat, amelyeket azoknak hátra hagyásával elveszített, megannyi vigaszokban fogja visszanyerni még itt a földi életben. A megváltónknak eme szavaiban nemcsak a mártírság méltóságát és jutalmát látjuk, hanem a mértékét, terjedelmét, kerületét is.

A vértanúság címét és annak jutalmát nem csak az élet elvesztésével érdemelhetjük ki, hanem mindazon dolgok nélkülözése révén is, amelyeket szerettünk ezen életben; nem pusztán a halállal, de az élet keresztjeinek az elszenvedésével is. Nem minden vértanúság smithfieldi[3] vértanúság, a vallásért való megégettetés. Sérelmeket szenvedni, majd amikor előny adatik, azokat nem megbosszulni az udvari mártírság példája. A hatalom kívülről jövő kísértéseinek, vagy az indulatok belülről érkező kísértéseinek ellenállni a felek közötti igazságszolgáltatási ügyekben a westministeri[4] vértanúság példája. Nem mutatnod gazdagabbnak magad annál, ami vagy, nem tenni úgy, mintha jobb helyzetben lennél a valóságosnál a magán üzleteléseid során; és épp olyan gazdagnak mutatni magad, mint amilyen vagy, nem tenni úgy, mintha szegényebb lennél akkor, amikor a köz szolgálatára hívnak, ez az árutőzsdei mártíromság esete. Vagyon még azután otthoni mártírság, valamint a kebel vártanúsága is; Habet pudicitia servata Martyrium suum, az önmegtartóztatás erénye mindennapos vértanúság, és ugyanígy vértanúság a saját beleinkben harcolni meg az Úr csatáit és győzedelmeskedni az ő ellenségein. Az Isten keresztjének derűs viselése és a mértéktelen vágyainknak a keresztre feszítése mind Isten számára kedves mártírság, és a mintánk, István hű másolata.

Éltesse hát mindezt az, ami István összes tettének és szenvedésének az élete, lelke, és végül ára is volt, a buzgó könyörületesség. Ez lészen tárgya az utolsó elmélkedésünknek, amelyben Istvánt a mintátoknak javasoljuk, hogy hozzá hasonlóan ti is igaz számvivők lehessetek annak a tartozásnak kiegyenlítésében, amellyel a nevetek jelentése szerint a világnak tartoztok, hogy ti is Krisztus Jézus korai tanítványául szegődjetek, s néki hű szolgái lehessetek a magas tisztségek mértéktelen ambíciója nélkül, állhatatos vértanúk, akik naponként halál révén állanak,[5] ahogy az apostol mondja, és jólelkű közvetítők, ügyvédek és közbenjárók az Istennél, még a legelvetemültebb ellenségetekért is.

Az egyház krónikái között találjuk Nikéforosz és Szaprikiusz történetét, akik egykor kebelbéli barátok voltak, azután pedig egymás ellenlábasaivá váltak. Nikéforosz enyhült meg először, és gyakorta kérlelte Szaprikiuszt, hogy béküljenek meg, de rendre visszautasíttatott. Még azon a napon is el lett utasítva, amikor Szaprikiuszt a kivégzése helyére vezették, a keresztény vallás vértanújaként, és Nikéforosz az útját keresztezve térdre borult előtte és úgy könyörgött a megbékélésért, de mindhiába. Ennek a könyörtelenségnek azután meg is lett az eredménye. Szaprikiusz, mikor a bakóhoz ért, visszavonta a tanúságtevését és megtagadta a keresztény vallást, és így elvesztette a vértanúság koronáját, míg Nikéforosz egy következő alkalommal megvallotta a Krisztusba vetett hitét s így a mártírság koronáját elnyerte. Ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból, mondja az apostol.[6] Viszont ha nincs bennem szeretet, akkor nem adatik meg nekem, hogy a testemet a tűznek áldozatul adhassam. Szent Ágostonról úgy tűnik, hogy örömét lelte annak mondásában (mert többször is elismétli), hogy Si Stephanus non orasset, ha Szent István nem imádkozott volna Saulért, az egyháznak nem adatott volna meg Pál, és ugyan nem joggal tesszük-e hozzá, hogy ha István nem imádkozott volna Saulért, a mennynek nem adatott volna meg István, sem Istvánnak a menny. Önmagában a szenvedés csupán makacsság, kővé dermedt és balga állomásozás a csapás alatt. Ha nem szeretettel tesszük, akkor nem Isten előtti alázat és térdre borulás. Istvánnak megvolt a példája, és ő maga is példa volt; Krisztus volt az ő példája, ő pedig a miénk. Ut hoc dicam tibi, a te primo audivi, mondja Szent Ágoston István személyében Krisztusnak, Uram, te a kereszten tanítottad meg nekem ezt az imát, fogadd most el tőlem, ahogy az Atyád fogadta el tőled akkoron. Az ellenségeiért éppen annyira imádkozott, amennyire magáért, sőt érettük még sokkal buzgóbban is annyiban, amennyiben önmagáért állva imádkozott, de érettük térdepelve. István volt a felperes, és amikor a Nolo prosequi-hoz[7] érkezik, és a felmentéshez, mint mond akkor a bíró a vádlottnak? Ha egy hatalmas ellenfél romlásba és halálba sanyargat, s ha te ezért a halálod pillanatában irgalom nélkül gondolsz rá, ezzel örökkévaló emlékművet emelsz számára, s nagyobb győzelmet adományozol neki annál, amit remélhetett. Ő a testeden és annak sorsán akart győzedelmeskedni, te viszont irgalmatlanságoddal a lelkeden való győzelmet is megadtad néki. Ő lesz az, aki életben marad és megbánhatja a bűneit és bocsánatot nyerhet Isten kezéből, téged viszont megfoszt mindennek a lehetőségétől az irgalom hiánya. Ő, aki igazságtalanul pusztulásba kergetett téged, meg lesz mentve, és te, az igazságtalanság elszenvedője, visszavonhatatlanul el fogsz tűnni.

És ezzel befejeztük az első rész összes elemének a tárgyalását, Sis aliquid, azaz tégy hitet valami mellett, Hoc age, teljesítsd komolyan annak a hivatásnak a kötelességeit, és Sis aliquis, válassz magadnak példaképül egy kiváló személyt abban a hivatásban, ahogy mi Istvánt választottuk ma példánknak mindazokra az általános kötelezettségekre, amelyek bármiféle foglalkozás gyakorlóira hárulnak. Most pedig a másik részről kell beszélnünk, arról, amelyben mindannyiunknak részt kell venni. Részvétel ez egy olyan szerepben, amelyet komolyan kell eljátszanunk; befejezés, mely örökkévaló létünknek csupán a kezdete: a halál. És ezt mondván, elaluvék.

Itt most pusztán két képet mutatok be néktek, két miniatúrát. Haldokló emberek képei ezek, s mindenki felismerheti magát bennük, akár annak az embernek a képében, aki a megbékélt lelkiismeret fürdőjében múlik el, akár azéban, aki a zaklatott lelkiismeret roncsai közt süllyed alá. Amikor az ördög az ember tudatába vési, hogy mortuum me esse non curo, hogy mit nekem, ha halott volnék, hisz olyan az csak, mintha gyertyalángot fújtak volna el, s azzal mindennek vége szakadt volna; akkor oda, ahová az ördög ezt a képzetet pecsételte, az Isten melléje nyomja, hogy Emori nolo,[8] vagyis a haláltól való iszonyatot, a transzmigrációtól való rettegést. Ahogy Isten a halál keservét ismétlés révén fejezi ki, a halál megkettőzése által, halállal haljon meg, kétszer is meghal majd, úgy igaz az is, hogy ægrotando ægrotabit, betegséggel lesz beteg, kétszeresen beteg, beteg testileg és beteg lelkileg, beteg az érzékeiben és beteg a lelkiismeretében egyaránt, mert ahogyan a testének a vétkei betegséget és halált hoztak a lelkére, úgy a lelkének a mértéktelen szomorúsága beindítja és súlyosbítja a test kórjait.

Az orvosa ott szorgoskodik körülötte, és nem érti, a szorgoskodása miért marad eredménytelen. A flegmát[9] okolja, és alkalmazna[10] rá valami kúrát, és nem érti, miért marad hatástalan, végig veszi az összes humort, és az összes gyógyszerét, és semmi sem hat, mert a beteg szívének mélyén olyan nyirkosság lapul, amely nem engedi a fakultásainak, hogy azok együttműködhessenek az orvos szándékával vagy az orvosságainak a gyógyító erejével. Ne szabadítsd rá erre az emberre, ó áldott apostol, a kérdést, hogy Halál! hol a te fullánkod? Sír mélye, hol a te diadalmad? [11] Hiszen ott van a halál fullánkja a testének minden ízében, s maga a teste az, mely diadalmasan zárja sírjába a lelkét. És ahogy a teteme és a koporsója egyaránt érzéketlenül fekszenek majdan a sírban, éppen úgy a lelke, amely nem más, mint egy tetem, és a teste, amely nem más, mint ama tetemnek koporsója, egyenlően osztoznak majdan a halálos ágyának nyomorúságában.

És a Sátán őrajta való hatalmának a jelei nem egymás után fognak érkezni, ahogy Jób esetében, hogy először a javait érintené, azután a szolgáit, a gyermekeit, s csak legvégül önnön magát, s még akkor sem az életét. Nem, hanem egyszerre fog mindent megérteni, a saját végromlását és mindenét, ami az övé, a saját végromlását és mindenét, ami ő maga, beleértve az életéét is, mindkét életéét, ennek az életének és az elkövetkezendő világban való életének a romlását is. És mégis egyetlen csepp kiváltana egy záport, egyetlen mostani sóhaj egy majdani vihart. Egyetlen könnyszem megmentené a szívet az elvérzéstől, egyetlen mostani szó kiváltaná a későbbi mennydörgést, vagy (ami még rosszabb), azon utolsó óra döbbenetének, megdermedésének, megkövesedésének a csendjét.

Bizony mondom, ha a gonoszok halála Halálban végződik, az ilyesfajta halál elkerülése megéri a vallásos életet. Látni belülről, ahogy összedől a ház, és mégis az ajtón való kilépéstől tartani, a megsebzett világ elhagyásától és a megharagosodott Istennel való találkozástól;  igaztalanságot és elnyomást tapasztalni minden foglalatosságodban, és előre látni az utódaid pocsékolását és tönkremenetelét, ahogy az Apa bűne révén szerzett földek a Fiú bűne révén mállanak szerteszét; a rettenet valóságos figuráját látni és közben feküdni és rettenetesebbeket képzelni; megpillantani végre a bűneidet, és rögtön mindegyiket óriásinak látni - mindez könnyen kétségbeesésbe taszíthat. Krisztus vérében nem a megváltásodat, hanem a bűneidet megpillantani; Krisztus keresztre feszítését látni, de nem éretted, hanem te általad; hallani, ahogy a vére megszólal és nem mond semmi különbet annál, mint amiket Ábel vére mondott, viszont hangosabban szól, mint Ábel vére: ez annak a képe, aki semmi sem volt, aki semmit sem tett, aki nem talált magának egy Istvánt, sem törvényt, amelyhez igazíthatta, és példát, amellyel igazolhatta volna a lelkiismeretét. Annak viszont, aki mindezeket megcselekedte, a halál csak elaluvás.

Sokan csodálkoztak Aranyszájú Szent Jánosnak azon a megjegyzésén, hogy Krisztus idejéig a halált halálnak nevezték, egyszerűen és szó szerint halálnak, de Krisztus után elaluvásnak. Mert valóban igaz, hogy az Ótestamentumban magam sem tudom Krisztus előtt van-e gyakortabban használt metafora, mint az álomnak a halálhoz hasonlítása, hogy a halottak csupán alusznak. Így jogosan ad okot töprengésünkre Szent János mondása. De lehetséges, hogy eme szent egyházatyánk úgy értette ezen megjegyzését, hogy azok, akikről már az Ótestamentumban az áll, hogy elaludtak a halálukban, a hitük révén már megértették Krisztust és figyelmeztek őrá, mint ahogy így is tett minden erényes ember, akiről az Ótestamentumban olvashatunk. Így aztán nem lesz sok ellenpélda Szent János mondására, hogy azoknak, akik Krisztusban halnak meg, a halál csupán elaluvás, de mindenki másnak a halál halál, szószerinti halál. Most pedig ennek a Krisztusban meghaló, az igazak halálát haló, a halált mint elaluvást a keblére ölelő embernek is meg kell festenünk a képét.

Egy percnyi idő, egy percnyi homokszem sem maradt erre a képre – vajon a türelmetekből van-e még egy percnyi? Örvendezve gondoljatok arra, hogy azoknak a képeknek az esetében, amelyek egy pillanat alatt elkészülnek, amint a rézmetszet megérinti a papírost, magának a metszetnek sok napba, hétbe, akár hónapba került, mígnem a rézbe vésetett. Hasonló módon ennek a haldokló embernek a képe, aki Krisztusban hal meg, aki az igazak halálát halja, aki felöleli a halált mint elaluvást, egész életén keresztül vésetett. A köz előtt elvégzett tettei vetnek világosságot a képen, a magán cselekvései pedig árnyékot adnak. S amikor a metszet a nyomdába érkezik, ez az ember érkezik a halál szorongatásába és agóniájába, ő fekszik így, ő néz ki így, ő maga ez. Az értelme és az akarata most egyetlen fakultás, megértette, Isten mire szánta őt, és nem akarná, hogy Isten akarata bármilyen más irányba forduljon, tudja, hogy Isten szét fogja őt oszlatni, és vágyik arra, hogy szétoszlódjék, hogy Krisztussal legyen. Az értelme és az akarata egyetlen fakultás, az emlékezete és az előrelátása egyaránt egyetlen tárgyra szögezett, csak az erényre összpontosít. Emlékezik, hogy a hívatásának minden útját a tiszta lelkiismeret őszinteségével járta be, és előre látja, hogy a nevének becsületét tanúsítani, az utódait pedig támogatni fogják az erényes emberek ebben a világban. A betegsége fomentáció[12] lesz, amely megpuhítja és felnyitja a testét a lélek kiengedésére, és a lélek ki fog szállni, nem úgy, mint aki feladja a házát, hanem mint aki utazott, hogy egy jobb épületet lásson és tanulhasson róla, azzal a szándékkal, hogy azután visszatérhessen és újra-építhesse a házát azon kiválóbb szabályok szerint. És ahogyan azok a gondolatok, amelyek leginkább foglalkoztatnak éberlétünkben, visszatérnek az álmainkban, úgy az ő szent gondolatai, melyek folyton a család igazgatása, a gyermekei neveltetése, a helyének betöltése, az állam biztonsága, és a király boldogsága körül forogtak, amikoron ő a halálban elaluvék, abban az áldott álomban minden álma, a mennyben minden imája ugyanezekre fog vonatkozni, és kérlelni fogja őt, aki a trónon ül, és a Bárányt, Istent Krisztus Jézus kedvéért, hogy áldja meg mindüket az ő saját különös áldásával, hogy élvezhessék majdan a következő világot, és hogy segíthessék az ittenit.

Így hát az igazak halála elaluvás, először annak okán, hogy rögvest nyugalmat nyújt számukra. Mármost az éhező ember nem aluszik jól, és hasonlóképpen az éhező lelkiismeret, amelyet nem táplál a jól tett dolgoknak a bizonyossága, nem részesül ebben az alvásban, hanem dulcis somnus operanti, a dolgos embernek édes az álma. Az, aki a hívatásában munkálkodott, még a halálban való elaluvást is üdvözli. Mikor lefekszel, nem rettegsz, mondotta Salamon.  Amikor az orvosod azt mondja, Uram, maradj az ágyadban, nem fogsz félni a betegágytól. És aztán így folytatódik a passzus, gyönyörűséges lesz a te álmod,[13] a betegséged üdvözöltetik, és a halálod is, mert ebben a kettőben Dávid úgy tűnik, mindent beleért, Békességben fekszem le és legott elaluszom,[14] türelemmel ölelem magamhoz a halálos ágyamat és magát a halálomat.

Így hát ez a halál elaluvás, mivel rögvest nyugvásnak ad át minket. És végül azért is, mert egy eljövendő felébredést ígér a dicsőséges feltámadásban. A gonoszoknak a halál sem nyugalmat, sem ébredést nem ígér. Őróluk Isten azt mondja, megrészegítem őket, hogy vígadjanak, és örökkévaló álmot aludjanak, és fel ne serkenjenek,[15] nem lesz részük a második feltámadásban. De őnékik, akik Krisztusban aludtak, ahogyan Krisztus mondta Lázárról, Lázár, a mi barátunk, elaludt; de elmegyek, hogy felköltsem őt,[16] úgy fogja mondani az atyjának, Hadd menjek, hogy felkeltsem azokat, akik oly soká aludtak az én érkezésemre várván, az Isten előhozza azokat, mondja az apostol, a kik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt.[17] Nemcsak a porból emeli majd ki őket amikor elérkezik, hanem magával viszi őket, azaz kinyilatkoztatja, hogy az ő kezeiben voltak végig, amióta elhagyták ezen világot. Fel fognak ébredni, ahogy Jákob tette, és azt mondják majd, ahogy Jákob, bizonyára az Isten itt van ezen a helyen, és ez nem más, mint az Isten háza, és a mennynek kapuja, és belépnek azon a kapun, és lakoznak abban a házban, ahol nem lesz sem felhő, sem nap, sem sötétség sem kápráztató ragyogás, hanem csak szakadatlan világosság, sem zaj sem csend, hanem csak szakadatlan zeneszó, sem félelmek sem remények, hanem csak szakadatlan birtoklás, sem ellenségek sem barátok, hanem szakadatlan felekezet és azonosság, sem végek, sem kezdetek, hanem szakadatlan örökkévalóság. Kérünk téged Istenünk, tarts ébren minket a hívatásunk kötelességei közepette, hogy így a te békédben aludhassunk, és a te dicsőségedben ébredhessünk, és váltsd a tévedhetetlenségnek azokat a nyomait, amiket ebben a világban megengedsz nékünk, annak a királyságnak az aktuális és határtalan birtoklására, melyet a fiad és a megváltónk Krisztus Jézus vásárolt meg számunkra a romolhatatlan vére megbecsülhetetlen árán. Ámen.

*

Jegyzetek:

A prédikáció fordításának elkészítésénél a következő kiadásokat vettük figyelembe: XXVI Sermons (London, 1660), Evelyn Simpson and George Potter (eds.), The Sermons of John Donne Vol. VIII (Berkeley, 1956), David Colclough, The Oxford Edition of the Sermons of John Donne Vol. III (Oxford, 2013).

Köszönet Forián Szabó Évának és Kiséry Andrásnak, akik gondos olvasással és számtalan értékes javaslattal segítették a fordítás elkészítését.

[1] János 1.1. A Bibliából származó idézetekben Károli Gáspár fordítását használtuk.

[2] Márk 10.30.

[3] Kivégzések helyszíne Londonban.

[4] Bíróság helyszíne. 

[5] 1 Korintus 15.31

[6] 1 Korintus 13.3

[7] Nem fogom folytatni. Jogi kifejezés, annyit tesz, nem pereskedek tovább.

[8] Nem akarok meghalni.

[9] Nyáladék és váladék, de a korabeli medicinában a négy humor egyike, öregséggel jár és nedvességgel, valamint apátiát okozhat.

[10] Donne itt és az előző mondatban is a minister szót használja, tovább játszva a ministrálás különböző jelentéseivel.

[11] 1 Kor. 15: 55. Károli fordításán módosítottam.

[12] Korabeli gyógymód, amely meleg, nedves vásznaknak a testre helyezésével jár, hogy a kitágult pórusokon keresztül kiáramoljanak a méreganyagok.

[13] Példabeszédek 3:24.

[14] Zsoltárok 4:8.

[15] Jeremiás 51:39.

[16] János 11:11.

[17] 1 Thessz. 4:14.