Marno Dávid és Marno János levélváltása John Donne leveleiről
Fotó: Marno Dávid
Marno Dávid és Marno János levélváltása John Donne leveleiről

Marno. Donne. Marno.

Marno János: Talán egyetértesz velem abban, hogy az utolsó előtti levél, amiben az isteni diktátum és az ördögi sugalmazás kvázi egybeolvadását fogalmazza (fogalmazhatnám ezt úgy is: kockáztatja) meg, az a legizgalmasabb és mind a költőre, mind a prédikátor Donne-ra különösen jellemző provokáció. Vagyis kísértés. Közönségesen szólva, mintha nem tudna, mert ösztönösen nem is kíván, megmaradni a regula ösvényén, ha mégoly óvatosan és szabadkozva is, ám csak le-letér az útról, hogy ne mondjam, a krisztusi út pontos nyomon követéséről. Természetesen nem úgy, ahogy "a fél világ teremtője", Shakespeare téríttette le szereplőit a transzcendens protokoll ösvényeiről - neki éppenséggel ez volt a dolga, missziója is, hogy a rossz példa mutogatásával edukálja a hittanítványokat. Donne-ról, úgy érzem, nehéz megítélni, rendelkezett-e a Shakespeare-éhoz hasonlóan virtuóz szabadulóművészi intellektussal (bátorsággal biztosan nem), no de hát Shakespeare egy valóságos Robin Hoodként virtuskodhatott a szabadcsapatával. És itt látom abszolút egymással szembeállíthatónak a két költőt: míg Shakespeare a darabjai révén kedvére inkarnálódhat (költözhet, bújhat meg) bármelyik szereplőjében, addig Donne kizárólag a saját keresztjére, az elszenvedésre, akár a tetteinek, imádságainak, elmélkedéseinek is az elszenvedésére támaszkodhat. A szóban forgó levél fő passzusa, amiben az Isten és az Ördög egymást kereszteződéséről (egy ponton azonosulásukról) beszél, hogy ebből újfajta előnyök és újfajta hátrányok keletkezésére következtethessen, ez a passzus bennem Beckettet idézte meg, a becketti végeérhetetlen és aleatórikus párhuzamos spekulációkat. Csak el ne vessem a sulykot. Felajzott az újraolvasás, több helyütt botlottam bele enigmatikusnak ható fejtegetésekbe, máskor nem tudtam biztosan megítélni, alakoskodik-e csak Donne, vagy az udvari beszéd formálja a mondatait, szeretném, ha erre vonatkozóan beljebb kalauzolnál a labirintusába.

Marno Dávid: Kisgyerek voltam, még általános iskolás, amikor kezembe került Beckett Molloya. Addig főleg történelmi regényeket olvastam (ha már Shakespeare-t említed, például Szántó György Földgömbjét, amelyben Shakespeare a kocsma sarkából hallgatózó sunyi figura, aki szorgalmasan papírra vet mindent, amit a saját zsenialitását elkótyavetyélő Marlowe részegen kikotyog), illetve majdhogynem kortárs amerikai irodalmat, Updike nyúl-sorozatát, Plath Üvegbúráját. Bármennyire is különböztek ezek a szövegek egymástól, annyiban hasonló élményt nyújtottak, hogy olvasásuk közben megszűnt körülöttem a világ, mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt odakinn, és onnantól kezdve csak a regényben és az én fejemben megképződő világ létezett. Beckett Molloya volt az első olyan szöveg, ami teljesen más élményt nyújtott. A sötét téli lakásban, asztmás kamaszként először csak fellélegeztem, ahogy elkezdtem olvasni, hogy aztán a friss levegőt mindjárt röhögésre pazaroljam, azt hiszem akkor, amikor Molloy elkezdi részletezni, hogy a ballonkabátja különböző zsebeiben miképpen rendszerezi a szopogatásra összegyűjtött köveit. A felfedezés örömének legalábbis részben a minimalizmus volt az oka, nem is csak esztétikai, hanem egzisztenciális, ha tetszik aszkétikus értelemben: aha!, gondoltam, tehát egy ballonkabáttal és pár kővel is el lehet intézni az életet, sőt, akár az irodalmat is! De ugyanilyen fontos volt az, hogy először élveztem irodalmat anélkül, hogy az kirángatott volna a körülöttem lévő világból. Beckett szövegéről úgy éreztem, inkább jobban beletaszít, belenyom a világba, de közben nyugodt maradhatok úgy, ahogy egyébként a nyugalmat addig csak a világból való kirándulások közben tapasztaltam.

Mindezzel azt akarom mondani, hogy Donne nekem is megidézi Beckettet, és nemcsak a párhuzamos spekulációk esztétikája, hanem azoknak a világhoz való viszonya miatt is. Jól jön itt tényleg a Shakespeare-rel való összevetés. Az utóbbi évtized nagyrészét vele töltöttem, és minél többet olvasom és tanítom a drámákat és a verseket, annál jobban lenyűgöznek. Mintha a parkour barokk prófétáját olvasná az ember. A parkourban ugye a város betonfalai és infrastruktúrája, tehát a mindennapi funkcionalitás és a produktivitás menetét szabályozó építmények esztétizálódnak. Shakespeare drámáiban valami hasonló történik a korabeli vallással, joggal, moralitással, vagyis az életet szabályozó ideológiai infrastruktúrákkal: a drámákban a merev, szigorú épületek hirtelen a játszótér elemeivé válnak, és a néző ahelyett, hogy elakadna a jó és a rossz, az illő és az illetlen, avagy a hasznos és a haszontalan látszólag világos, de valójában végtelenül bonyolult és gyakran sötét útvesztőiben, inkább azt élvezi, ahogy nemcsak a karakterek, de maguk a szövegek is ide-oda szökellnek az elemek között. A tragédiákra éppen úgy igaz ez, ahogy a vígjátokokra; a Hamletben éppen annyira a karakternek és magának a darabnak a mozgásában, a nekiindulásainak, lelassulásainak, hirtelen fordulatainak a látványában leljük szerintem örömünket, mint mondjuk az Ahogy Tetszikben. 

Donne szövegei Shakespeare darabjai mellett nehézkesnek tűnhetnek, és ez főleg így van a levelekkel. De mintha éppen a nehézkedésükben rejlene a különlegességük. Míg Shakespeare darabjai a világ testének felszínén futkároznak, Donne írásaiban mindig ott lüktet a testbe való behatolásnak, a világ részévé való válásnak a vágya. Azt hiszem ezzel valami olyasmit akarok mondani, hogy számára az írás mint fikció, mint alternatív, képzeletbeli, a valóságoshoz csak így-úgy kapcsolódó világ teremtése nem volt különösképpen érdekes; helyette mintha minden tollvonását az motiválná, hogy belakhassa azt a világot, amelyben egyébként látványosan nem érzi otthon magát. Ezért is olyan jó szó a bensőségesség ezekre a szövegekre: Donne mintha mindig megpróbálna belül lenni, bármi is legyen az, aminek a belsejébe igyekezne, és annál inkább, minél nehezebb az oda való behatolás. És ezért figyelemreméltó, hogy a levelekben, amelyek ennek a bekéredzkedésnek a drámáját dokumentálják, Donne újra és újra visszatér a kérés témájához. A titkos házasság után írott levelekben még az akut pánik állapotában imádkozott az apósa, a munkáltatója, és Isten kegyelméért. A most közölt levelekben, amelyeket kvázi-száműzetésből írt, s amelyek mind a közeli barátjának, Henry Goodyernek szólnak, az ima ezzel szemben mintha már nem csak egyszeri aktus volna, hanem a világhoz való viszonyulás módja, életmód abban az értelemben, ahogy Pál beszél a „szüntelen imáról” a Thessalonikibeliekhez írt levélben, vagy ahogy Molloy pakolgatja a köveket egyik zsebéből a másikba.

MJ: Shakespeare mint az emberi színjáték flow-ja? Az elemi mimikrinek úgyszólván önkéntelen átemelése a humán, magát erkölcsösnek ismerő ember kontrollált mimetikájába, hogy egyszerűbben próbáljam megfogalmazni: éppen a kontroll mozzanatát színleli csupán a Shakespeari színjáték, hogy minél szabadabb belátást engedjen a szerepeket játszó és a játékba belefeledkező közönség számára? Helyesen értelek-e, ha ennek a játékmesterét csodálod meg Shakespeare-ben és ismersz rá az ő színjáték-metódusában a parkour művészeire, akik a város téridomait könnyedén és kockázat-minimalizálással fordítják a közlekedésük segédelemeivé? Ez tulajdonképpen elmondható a hullámlovaglásól is, a szörfölésről, a dzsesszről, örömzenélésről, valamiképpen minden olyan fizikai vagy/és szellemi cselekvésről, amit félig-meddig önkívületben tesz az ember, mondjuk alfa állapotban, jóllehet épp ebben az önkívületben képes a leghatékonyabban gazdálkodni a testével, az elméjével. A természet bámulatos példákat kínál ebből a színjátékból, jóformán egyebet sem tesz, régi rögeszmém, hogy a létezés első aktusa valószínűleg az utánzás volt, amibe temporális szükségszerűséggel aprócska hiba csúszott, és ez indíthatta útjára az élővilág milliárdszor milliárd féle elágazódásait - leképezve talán az univerzum hasonlóan varázslatos és szűnni nem akaró tűzijátékát. Donne önsúlya ehhez képest nekem most a rilkei Hattyút idézi meg, aki egészen a vízre ereszkedéséig mázsás lépésekkel cipeli magát az egyre sárosabb szárazon, és amint fölkerül a víz platójára, elemében érezve magát méltóságteljesen halad a halála felé. No persze, ehhez a késve késő romantikus, szecessziós jelenethez (vagy jelenéshez) képest a Donne-i otrombaságok, versus végtelen érzékeny intuíciók csakugyan azt sejtetik, hogy ez a fickó minduntalan a súlypontjával magával törekedne invazívabb viszonyba kerülni. Behatolni a súlypontja húsába, emígy, talán a Merleau Ponty-féle világ húsába belémerülni, ahogy ezt a szerelmi indulat, sőt elragadtatottság diktálja nekünk kivételes alkalmakkor. Azonban jobbnak látom a fékpedálra tenni a lábamat, hiszen azért a levelek magukban még nem indokolják eme következtetéseinket, és nagy kérdés a számomra, hogy vajon majd a következő etapban sorra kerülő prédikáció sűrűje, ahol Donne latba veti a retorikai eszköztárát csakúgy, mint a poétikai géniuszát is, hogy akkor mi mindenre figyelhetünk még fel, esetleg olyasmikre is, amik a Shakespear-rel való szembeállítását vagy csupán a tőle való különbözőségét módosítani fogják. Nem tudom, tényleg nem, amiket fentebb mondtál, erősen hatottak rám, csak hát én messze nem ismerem annyira az angol kora barokk szellemiségét, nem beszélve a nyelvismereti hiányomról. Valamint a katolikus, illetve az anglikán egyház összekülönbözéséről, ami újra meg újra bizalmatlanná tesz engem a Donne iránt. Hiába preferálom a mimikrit, mint világteremtő mozzanatot, ha egyszer a neofitizmus (legyen az akár a pálfordulat!) bennem súlyos erkölcsi gyanút kelt. Tudom, az erkölcs és a mimikri egymással összemérhetetlen fogalmak. Valamint az erkölcsiség porszem az esztétikum gépezetében. Azonban az a neofita attitűd, amit az életemben megismert "felvilágosultak" részéről megtapasztaltam, az mindig erőszakkal élt, az mindig a másik ember megtérítésével kívánta önmagát meggyőzni a döntése igazáról. A shakespeare-i varázslat ereje vajon nem abból fakad-e, hogy szinte minden drámájának a vagylagosságát idézőjelbe téve vizsgálja-játssza a katarzis orgazmusáig, s azután szelíden landol a darabbal, zökkenőmentesen teszi le a gépet.

MD: Nem jutna eszembe Donne-t neofitaként jellemezni, de ezzel nem akarom elsinkófálni a vallásának kérdését, sőt! Azt javaslom, térjünk vissza erre a témára a prédikáció tárgyalásakor, és nemcsak annak a szövegnek a műfaja miatt, hanem mert ott ő maga keveri bele a mondanivalójába a saját áttérését, ahogy ezt minduntalan megteszi a verseiben is.

Hanem két dolgot szeretnék szóvá tenni, hogy, ahogy indítványoztad, közelebb kerüljünk a levelek szövegéhez. Fentebb bensőségesnek neveztem Donne írásait. Annyiban javítani szeretném magamat, hogy a bensőségesség szó kapcsán nekem legalábbis a németalföldi festők domesztikus jelenetei jutnak eszembe, az azokból áradó otthonosság, aminek azután a fordítottja, és ennyiben a tükörképe, a romantikusok természet ábrázolása (még Rilke hattyúját is ideértve). Donne szövegeiben egyik sem jelenik meg. Vegyünk néhány példát. Donne ritkán ír az otthoni életéről, a mostani válogatás tulajdonképpen kivételt képez annyiban, hogy kétszer is kapunk egy-egy rövid de intenzív bepillantást abba, hogy miképpen éltek az esküvőt követő években. Az első levél központi mondata olyan nyakatekert, hogy napokba került úgy lefordítani, hogy magyarul is érthető legyen, de az angol eredeti mondatszerkezetének a különössége is megmaradjon:

Mert ezzel múlattam azokat az órákat, melyek, rettenetes veszélynek kitéve őt, kinek társaságát ebben a világban alighanem azzal háláltam volna meg, hogy kísérőjének szegődöm a kifelé vezető úton, szegény családomat egy fiúgyermekkel gyarapították.

Bizonyára nem véletlen, hogy Donne ilyen manierista szintaxis-labirintusba csomagolja nemcsak azt a hírt, hogy Anne majdnem meghalt a szülés közben, hanem hogy ő maga az öngyilkosságot fontolgatta; mintha a saját kínját a nyelv kerékbetörésével akarná levezetni. A másik otthoni jelenet derűsebben indul (“most azonban a társalgónkat melegen tartó tűz mellől írok, három hancúrozó gyermek zsivajában”), de ami nekünk zsánerképnek tűnhet, Donne-t a börtönéletről való panaszkodásra és ismét az öngyilkosság emlegetésére készteti. Biztos, hogy Donne-t komolyan furdalta a lelkiismeret azért, hogy Anne-t a remélt londoni élet helyett szegényes körülmények közé hurcolta. Azon is spekulálhatunk, hogy a panaszkodásait mennyire túlozta el annak reményében, hogy ezzel is buzdíthassa barátait a támogatására. Nekem most fordítás közben mégis azt tűnt fel elsősorban, hogy miközben mi a bensőségességet, azt hiszem, inkább a privát, a személyes élettel azonosítjuk, addig a világ, amelyet Donne olyan nagyon vágyakozott belakni, elsősorban a publikus, a másokkal megosztott, sőt, a talán csak a másokkal való megosztás révén létező világ volt. Kíváncsi volnék, hogy ez szerinted hogyan viszonyul a „saját súlypont” kérdéséhez, amiről fentebb beszéltél.

És egy másik ön-helyesbítés. Amikor fentebb arról beszéltem, hogy Donne mennyire vágyott arra, hogy behatoljon a világ testébe, ezzel a vágyát hagyományos értelemben vett maszkulin, azaz kezdeményező, sürgető, aktív vágyként jellemeztem. Ennek van is alapja, és most nem csak arra gondolok, hogy Donne költészetében bőven akadnak macsó (és alkalmasint nőgyűlölő) gesztusok, hanem arra is, hogy a világnak a testtel való azonosítása, amely a keresztény teológiában olyan fontos, és ami Merleau-Ponty hús-fogalmában is visszaköszön, szintén sokszor kap nemi színezetet, így például Donne kortársának, George Herbertnek a verseiben (“A Templom” lírai verseinek záródarabjában az úrvacsorára ernyedten érkező beszélőt Krisztus így buzdítja: “Szeretet várt rám, s lelkem megriadt / vétkében, szennyesen, / de ő meglátta mindjárt, emiatt / lankadok szüntelen, / s kedvesen tudakolni sietett, / óhajom mi lehet. . . . Ülj le, szólt rám, húsom oszd meg velem. / S leültem, hogy egyem.”)[1]

Ugyanakkor Donne számára a tett, az aktivitás kérdése állandó probléma. Vegyük példának a most közölt levelek talán legfrenetikusabb hasonlatát:

Minden kedden gondosan megfordítok egy nagy homokórát és fontolóra veszem, hogy ismét elpergett egy hétre való élet azóta, amióta kegyelmednek írtam. De ha megkérdezem magam, hogy ugyan mit tettem e hétnyi virrasztás során, vagy mit fogok tenni a következőben, semmit nem tudok válaszolni. Ha azt mondom, avval töltöttem, hogy a légynek sem ártottam, azt az ablakomban koplaló pók is elmondhatja magáról.

A hasonlat elméletileg arra szolgál, hogy Donne a saját tétlenségét kárhoztassa. Ugyanakkor finom humora jelzi a gondolat ambivalenciáját: a pók éppen az a ragadozó, amely tétlensége közben is vadászik, mondhatni a tétlensége, a várakozása maga a vadászat, elbizonytalanítva ezzel az aktivitásnak és a passzivitásnak azt a megkülönböztetését, amely az egész levélnek a fő témája. Ha a Donne ablakában lakozó pók éhkoppon maradt, azt bizonyára nem a tétlenkedésnek, hanem a helyzetének köszönheti. A hasonlat előrevetíti a levél központi gondolatát: a cselekvés maga nem tudja megelőzni azt, hogy az embernek helye legyen a világban. Már idéztem a híres passzust, de megint idekívánkozik: “szívesen tennék valamit; ám hogy nem tudom megmondani, mit, az nem csoda. Mert a döntés cselekvés; de aki semmilyen testnek nem része, az maga is semmi.” A részvétel, a világ testének belakása itt a cselekvésnek nem a következménye, hanem a feltétele. Ez persze mindenféle komplikációt jelent annak számára, aki nem érzi magát a világ részének: miféle cselekvés révén tehet szert az ember magának a cselekvés képességére és lehetőségére? Ezért is jut vissza Donne újra is újra az ima kérdéséhez. A most idézett levélben is megjelenik a téma, nemcsak a természet szépségén meditáló sólyom képében, hanem a korban gyakran használt prey/pray, vadászik/imádkozik homofónia révén is. A mostani válogatásunk utolsó levelében pedig az ima, éppen a házassági levelekből már ismert paradoxon („ha Isten nem óhajt figyelni imánkra, nincs más módunk rábírni őt arra, hogy mégis meghallgassa azt, mint hogy imádkozunk”) miatt Donne fő témájává válik, mintegy paradigmájává annak, hogy hogyan juthatna ki a tétlenség ördögi köréből. Visszatérve az általad felvetett kérdésekre, igen, ennyiben Donne levelei mindenképpen az erkölcs témája körül forognak, bár szerintem nem csak abban az értelemben, hogy a jó és a rossz kérdéseit feszegetik, hanem annyiban is, amennyiben a cselekvésnek a lehetőségével foglalkoznak. Módosítja ez bármilyen irányba is az erkölcsi gyanúdat?

MJ: A zárójelbe tett Donne-idézeted talán megpedzi a választ a kérdésre - persze már nem szimplán az erkölcsi gyanút illető kérdésre; hiszen Donne a tettről elmélkedik, és az idézet azt sugalmazza, hogy az imába formázott elmélkedés az egyetlen olyan tett, ami - esetleg - újra ránk irányíthatja a Teremtő figyelmét. Hanem muszáj egy gondolat erejéig kilépnem az anyagunk által megszabott paradigmából, azaz a Donne-i korszellem evidenciáinak és azok ellenkísértéseinek a paradigmájából ahhoz, hogy a mi saját, egyrészt kvázi komfortosabb, másrészt mégis otthontalanabb, mert magunkra hagyottabb, felvilágosult ( = kiábrándult), demokratikus (= dehierarchizált) szemszögünkből is értelmezhessük a donne-i problematikát. Érdekes, hogy ezt sokkal nehezebb megtennünk Donne olvasásakor, mint ha Shakespeare Hamletjéről beszélgetünk - és szándékosan mondom csak a Hamletet, lévén az az egyetlen szinte-kortalan dráma, melynek a főhőse, a dráma címadója egyszerre abszolút részese, tettleges elszenvedője a kor hierarchiájának megfelelő botránytörténetnek, illetve abszolút külső szemlélője, mondhatni Anonymusa, aki csupán mellesleg azonos a Hamlet nevű királyfival. Ezért is olyan perdöntő jelentőségű az Egérfogót követő jelenete az imádkozó Claudiusszal, amikor eláll a bosszú végbevitelétől, hátha a megbosszulással ott, akkor ő segítené hozzá a Gyilkos Gazembert az üdvözítő kegyelemhez, amiért az magában már nem bízva fohászkodik mégis az Úrhoz. Ilyen konfigurációk a Donne-levelekben és más írásaiban, verseiben csupán impliciten, a mélyszerkezetben jöhetnek létre, ahogy mi magunk sem tudunk a beszédünkkel szőröstül-bőröstül sem egyezni, sem maradéktalanul különbözni tőle. Amikor Donne bizonyos mondataiban már Beckettre ismerünk rá, olyankor supervisorként fedezzük fel a becketti attitűd, a becketti stratégia bizonyos figuráit, anélkül, hogy a vallási és erkölcsi kérdésekre válaszokat keresnénk. Mindezt csak azért vetettem fel, mert innen nézvést túlságosan is szembeötlő az akár katolikus, akár anglikán Donne ima-elméletének és gyakorlatának a hasonlósága azokkal a fohászkodásokkal, amikkel például a főrangú apóst próbálja kiengesztelni. Amikor én alakoskodást orrontok meg ezekben a verbális akcióiban, már nem is az erkölcsiség felől foglalkoztat Donne alakja (!), hanem inkább dinamikailag, egzisztenciálisan, hogy mikor és hogyan képes önmagaságában azt gondolni, illetve mondani, amit gondol vagy amit mond. Bocsánat, ha kicsit patetikusabban fogalmazok: mikor és hogyan válik az imája tetté, azaz lelik meg a szavai saját aranyfedezetüket. Ez nemcsak patetikus, de indiszkrét kérdés is, azért hagyom benne a levélben, mert szerintem a prédikáció ontani fogja a lehetséges válaszokat, versus viszontkérdéseket.

*

Jegyzet: 

[1] Kiss Zsuzsa fordítása.

Az esszé szerzőiről
Marno János (1949)

Igen későn kezdett el publikálni, 1980-ban a Mozgó Világban. Legutóbbi kötete a Magvetőnél Szereposzlás címmel jelent meg.

Marno Dávid (1977)

Filozófiát tanult az ELTÉ-n, ma pedig elsősorban angol irodalmat tanít a UC Berkeley-n. 

Kapcsolódó
Marno Dávid és Marno János: A hívatás poézise (2.)
Marno Dávid és Marno János: A kegyvesztés (1.)
Marno Dávid és Marno János: Kár kérkedned (3.)