Ne mondd, hogy árt a szerelem,
szidd inkább kínzó nyavalyám,
ősz üstököm, pusztult tanyám,
műveld magad, élj lelkesen,
ügyeskedj, rangért esdekelj,
hajbókolj úr előtt, ha kell,
uralkodód, ha érdekel,
bámuld udvarban, bankjegyen,
s hadd legyen szerelem.

Kit sújthat az, hogy szeretem?
Hány hajót lékelt sóhajom?
Házat sodort el bánatom?
Gyilkolt tavaszt fagyos szívem?
Hevemtől nőtt-e valaha
dögvészben holtak rőt hada?
Vitéz csatát vív, ostoba
szájhősre prókátor terem,
bár dúl a szerelem.

Magunkká gyúr a szerelem,
tehetetlen lepkék vagyunk,
mécsek is, olvadunk-fogyunk,
sas is, galamb is kedvesem.
Az ölelés főnixmadár,
a kettő összeforrva száll,
fél s fél egészbe így talál.
Életre kelt élettelen,
bűbájos szerelem.

Fűt vagy kiolt a szerelem,
s ha sírbolt, sírhalom kivet,
nyughelyünk költemény lehet.
Nem állunk hősi bérceken,
nézzük szonett árkádjait.
Légies váza hamva itt
akár sírkerté, szentesít
és szintúgy muzsikál, igen,
szentséges szerelem.

Fohász száll hozzánk, „Szerelem
remetelakán osztozók,
kiket csitít s vadít a csók,
kik a világ lelkét a szem
tükrébe fogták, s akiket
a sokszorozott, ellesett
mindenség fénye telített,
imádkozzatok, hadd legyen
miénk e szerelem!”

*

A vers eredeti címe: The Canonization.