1615. január 23-án Donne az angol egyház papja lett. A felavatás különleges körülmények között történt: London püspöke a saját kápolnájában végezte el a szertartást, és rendhagyó módon egyszerre ruházta Donne-ra a segédlelkészi és a lelkészi tisztséget, a kettő közötti szokásos várakozási időt átugorva. A megkülönböztetett eljárás a király kegyét jelezte, ahogy az is, hogy röviddel később Donne-t kinevezték Jakab udvari káplánjának. Újabb hat év múlva pedig Donne már London legnagyobb templomának, a Szent Pál-katedrálisnak a dékánja volt, s ebben a pozícióban vált országszerte híressé a következő tíz évben, egészen az 1631-ben bekövetkezett haláláig.

Annak a megértéséhez, hogy egy elsősorban a kétes hírű verseiről ismert, folyton támogatók után kuncsorgó volt udvaroncot miért szemelt ki a király ezekre a fontos pozíciókra, érdemes felidézni, hogy a kor protestáns egyházaiban a liturgia középpontjában nem a katolikusok által szentáldozásnak, a protestánsok által pedig úrvacsorának nevezett szertartás állt, hanem a prédikáció, azaz a Bibliának a megidézése, magyarázata, értelmezése, a hallgatóság életére való alkalmazása. Így a papi hivatásnak az egyik legfőbb eleme a szó, a nyelv értése, használni tudása volt: a prédikátor egyszerre volt író és irodalmár, a bibliai szöveg filológusa és hermeneutája, aki végső soron saját írásában dolgozta fel – és gyakran át – az eredeti szöveget, hogy aztán maga adja elő azt a hallgatóságának. Az eredmény, az istentisztelet során hallott prédikáció pedig nem pusztán vallásos élményt jelentett a hallgatóságnak, hanem egyben a kor legfontosabb tömegkommunikációs eseménye is volt. Ennek megfelelően meglehetősen kényes műfaj volt, amely a prédikátortól az Isten, a király és a nyelv szentháromságának a folyamatos figyelembevételét és egyensúlyozását követelte meg.

Az alábbi prédikációt Donne a karrierje vége felé tartotta, már nem Jakab, hanem az őt követő Károly király udvarában. Bár Donne az új király támogatását is élvezte, kapcsolatuk korántsem volt felhőtlen. Miközben az anglikán egyház identitása Károly alatt tovább erősödött, nem utolsósorban mind a puritán, mind a római katolikus „szélsőségektől” való megkülönböztetés révén, aközben Károly kegyeltje, a cambridge-i érsek az anglikán egyházat egyre inkább a ma „high church”-ként ismert, a katolikus liturgiával rokon irányba terelte. Ennek része volt a prédikáció jelentőségének a csökkentése és a liturgia egyéb, rituálisabb elemeinek hangsúlyozása. Az új irányzatnak ellenszegülő vagy azzal szemben vonakodó klérus szigorú elbánásban részesült. Ilyen körülmények között vált Donne egyik prédikációja is vizsgálat tárgyává, s noha Donne-t végül felmentették a gyanú alól, az alább közölt, a vizsgálat utáni első prédikációjában érezhető, hogy Donne a szokásosnál is óvatosabban navigálja szentbeszédét az udvar, illetve az egyház veszélyes vizein.

***

1627 februárjának 29-ik napján.

És ezt mondván, elaluvék.

Ap. Csel. 7.60.

Aki meghalna Krisztussal Nagypéntek napján, annak meg kell hallania a nagyböjt idején neki szóló harangot. Aki részesedne Krisztus szenvedésében, annak követnie kell az ő tanítását imában és böjtölésben. Ugyan ki ne térdepelne le otthonában a haldoklóért kongó harang szavára, hogy elmormoljon egy imát? S miközben részvétének sóhaja a másik felé száll, nem tűnődik-e el enmagán is, nem képzeli-e magát a haldokló helyébe? Most hát, hogy hallani kezdjük a Krisztusért szóló harangozást, nem vegyül-e bele a saját harangunk szava is? A sírjába kell szállnunk mielőtt feltámadásához érnénk, és a halottas ágyába kell feküdnünk, mielőtt a sírjához járulnánk. Úgy kell tennünk, ahogyan ő tett, böjtölni és imádkozni, mielőtt vele mondhatnánk, hogy In manus tuas, a te kezeidbe helyezem az én lelkemet, Atyám. A gyógyfürdőbe sem lépnétek készülődés nélkül, ne merészkedjetek hát ama fürdőhöz, Krisztus vérének szentségéhez sem felkészülés nélkül. És ne mondjátok magatoknak, hogy készülődhetünk még, hogy kapunk még figyelmeztetést, hogy hallhatunk még prédikációt bőséggel, mielőtt arra kerülne sor, így hát hova sietnénk. Hiszen semmi bizonyosságotok nem lehet afelől, hogy támad-e még ilyen alkalom, hogy meghalljátok-e a figyelmeztetést, s hogy annak lészen-e hatása reátok. S ha igen, emlékezzetek akkoron, hogy miként ezen városok jó szokása szerint téli reggeleken vidám muzsika deríti fel az utcákat, ám két vagy három órával korábban még az éjjeliőr szólítására ébredtetek, az ő komor és gyászos hangja riasztott fel, éppúgy hasznotokra válhat, ha mindazon áldott dallamok előtt, melyeket az Isten szolgái adnak elő itt nektek nemsokára, előbb egy szegény éjjeliőr ébreszt s készít fel lármájával az eljövendő zeneszóra. Eme korai szertartásunkhoz Krisztus legkorábbi tanúját, az ő protomártírját, azaz első tanúját idézem meg, Szent Istvánt, és őbenne is azt, ami különösképpen tanúvá és példává avatta számunkra: a halálát, és a mi készülődésünket a halálra; mindazt, mit elszenvedett, és amit tett, és amit mondott, mindazt, ami eme néhány szóban rejlik: És ezt mondván, elaluvék.

Szent István példájának okán pedig a következő két általános megfontolást fogom alázatosan kifejteni: Először, hogy minden embernek kötelesége tennie valamit, mielőtt meghalna. Másodszor pedig, hogy annak, aki megtette mindazt, amire a hívatása kötelezte, a halál csupán elaluvás.

Az első megfontolás során a következő állomásokat fogjuk útunkba ejteni. Elsőre azt látjuk majd, sis aliquid,[1] minden ember szükségképp kell, hogy legyen valami, felelnie kell egy hívatásra.[2] Másodikra azt, hogy hoc age,[3] azaz minden ember komolyan, figyelmesen és őszintén kell, hogy végrehajtsa mindazt, amire a hívatása kötelezi. Harmadszor pedig sis aliquis;[4] annak okáért, hogy minél kiválóbban hajtsa végre a feladatait, mindenki jól teszi, ha kiszemel magának valakit, egy példát, egy mintát, akit követni és utánozni fog a hívatásában. S az első megfontolásunk eme harmadik ágában alkalmunk lesz szemügyre venni mai példánknak, Szent István mártíromságának a sajátságait. E három képezi tehát prédikációnk első részét: hogy sis aliquid, legyél valami, tégy hitet valami mellett; azután hoc age, igaz módon hajtsd végre azon hivatásnak a kötelességeit, s végül sis aliquis, végy példának egy kiváló embert, kit ebben a hivatásban követhetsz, s aki ebben a textusban maga Szent István.

A második rész során pedig látni fogjuk, hogy akik nem így tesznek, akik nem vetnek számot a lelkiismeretükkel, azoknak a halál véres összecsapás, nem végső győzelem; háborgó tenger, nem régen-várt kikötő; csuszamlós bérc, nem megbízható talaj; rémületes zuhanás és feneketlen mélység. Azoknak viszont, akik megtették ezt, a pirula édes mázt kap, sőt méz lesz az belül is; mors lucrum, nyereség a meghalás, kincs, méghozzá olyan kincs, mely nyugalomban érkezik a házhoz. Mert ők nem csupán a mennybe jutnak a halál révén, de a menny száll le hozzájuk a halálban. Haláluk módja a megdicsőülésük kezdete, ama létnek az első, még kezdetleges aktusa. Ez az oka annak, hogy passzusunkban nem is halálnak neveztetik, hanem alvásnak, amely metafora két áldást is sugall: hogy mivel alvás, most pihenést nyújt, és minthogy alvás, majdani felébredést ígér a feltámadásban.

Elsőre tehát az első rész első ágánál, a saját kezdetünknél kezdünk: a születésünknél. Nyomorúságra születik az ember, olvassuk, nyomorúságra.[5] Az eredeti szelídebben szól, s mégis ott áll benne, Munkára születik az ember, Isten senkinek sem szánt kevesebbet, mint éppen ezt, a munka terhét.[6] Vegyük csak a legnagyobb becsben tartott foglalkozás, a hadviselés által kirótt kötelezettségeket. S lám, ahol azt olvassuk, az ember arra hivatott, hogy hadat viseljen itt a földön, mellette ott találjuk, hogy az ő napjai olyanok, mint a béresnek napjai.[7] Akármilyen becsben áll a tisztsége, napszámban kell dolgoznia napra nap, a helyzete által reá szabott kötelességeket helyesen el kell végeznie.

Milyen messzire van ettől az, aki még csak el sem gondolkodott azon, hogy miért küldetett e világba, aki olyan távol van attól, hogy elvégezte volna az itteni küldetését, hogy nem is tudja, nem is töpreng azon, mi volt a küldetése, sőt, azt sem tudja, azon sem gondolkodik, hogy volt-e egyáltalán. Hanem mintha az az Isten, aki bármi fajta teremtést, bármi fajta világot megelőzően végtelen milliószor millió nemzedéknyi időn keresztül tökéletesen meg volt elégedve önmagával, aki teljes és örömteli önmaga volt a mennyben, mindenfajta teremtmény nélkül, s aki végül mégis hat napot szánt arra, hogy megteremtse és elszállásolja az embert; mintha az az Isten, aki, mikoron az ember megsavanyodott a sárkupacában[8], megmérgeztetett a forrásban, elsorvadt a munkájában, elszikkadt a gyökerében - Ádám bukásakor -, az emberi méltóságnak nem az eredeti állapotában, hanem annak az exinánitus, kiüresített és kiutasított formájában kötelezte el a saját fiát, a szeretett fiát, hogy ideiglenesen emberré legyen, azután pedig hogy erőszakos és mégis önkéntes halál révén legyen semmivé; mintha az az Isten, aki mikoron úgy tetszett néki, hogy nekikezdjen a teremtésnek, éppenséggel úgy hagyhatott volna tégedet, ahogy előtte voltál, a privációk között, semminek; vagy megtehette volna, hogy valamivé kinevez, teremtménnyé, de bezárva a puszta lét börtönébe, élet és érzékek nélkül, ahogy a földdel tette vagy a kövekkel; vagy adhatott volna életet és érzékeket, mint a varangyos békának, ámde a forma kelleme nélkül, ama halhatatlan és ésszerű lélek nélkül, amely az embert teszi; s még ha embernek teremtett is, megtehette volna hogy pogányságban maraszt, és nem fogad be a saját köreibe azáltal, hogy vallást ad neked; s még ha adott is vallást, megtehette volna, hogy meghagy zsidónak; s ha kereszténynek tett is, meghagyhatott volna pápistának; mintha ez az Isten, aki olyan sokat tett érted, azáltal hogy egy igaz egyházban nevelt fel, mindezt a semmiért tette volna, úgy hágsz által ezen a világon, ahogyan egy villanásnyi fény, ahogy a villám, amelynek ember nem látja sem a kezdetét, sem a végét, ahogyan egy ignis fatuus[9] a levegőben, melynek nemcsak a fénye haszontalan, de még csak nem is jövendöl vagy jelez semmit; és úgy múlsz el a világból, ahogy a kéz merül ki a mosdótálból, vagy a test a fürdőből, ahol a víz szennyesebb lesz ugyan a mosakodásodtól, de egyébiránt nem őrzi meg a kezed vagy a tested lenyomatát, hasonlóképp lesz a világ utánad rosszabb anélkül, hogy megőrizné a nyomodat.

Amikor Isten Ádámot a világba helyezte, arra utasította, hogy töltse be a földet és hajtsa birodalma alá és uralkodjék rajta.[10] Amikor a Paradicsomba helyezte, megparancsolta neki, hogy mívelje a Paradicsomot és őrizze azt.[11] Amikor Isten a gyermekeit az ígéret földjére vezette, elrendelte nékik, hogy harcoljanak a bálványimádás ellen, és győzedelmeskedjenek a bálványimádók felett. Mindenkinek adott valami feladatot, valami küldetést az ő dicsőségére. És akkor te úgy jövél tőle ebbe a világba, mintha ő mit sem kötött volna a lelkedre, amikor elváltatok, hanem csak mész és úgy teszel, ahogy épp kedved hozza, mész és úgy teszel, ahogy azt másoktól látod, és csak annyiban szolgálsz engem, és csak annyiban dolgozol a lelked üdvösségéért, amennyire azt az idő, a hely, és az emberek, akikkel érintkezel, éppen kellemessé teszik számodra. Az Isten útja pozitív, a tiéd privatív. Isten mindent valamivé tett, te pedig a mindenek legjobbikát, az embert teszed semmivé. Az egész világot nem tudod megsemmisíteni, ezért aztán így tennél előnyre Istennel szemben, hogy miközben ő a világnak a kivonatát készítette el az emberben, addig te ott, abban a kivonatban akarsz őrá cáfolni, és tennéd az embert, amennyire csak telik tőled, tenmagadban, semmivé.  Az, aki semmire sem teszi magát alkalmassá, megsemmisíti önmagát. Az, akit semminek sem hívhatunk, az valóban semmi. Ez az egész világ egyetlen teremtény, egy test, és az, aki semmi, lehet hosszúra nőtt köröm, másoknak a karmolására és markolására, lehet hosszúra nőtt haj, légyottok gyönyöre és ékessége, de nem lesz szerves része ennek az egész testnek, Isten egyetemes teremtményének, a világnak. Az Isten neve én vagyok. Létezés az Isten neve, és semmi sem annyira ellentétes Istennel, mint a semmi. Legyél valami, különben semmit sem tudsz tenni; és ameddig ezt nem mondhatod el magadról, mondja a szövegünk, azaz amíg nem tettél valamit egy törvényes hívatás szerint, addig nem alhatod Szent István álmát, nem halhatsz meg békében. Sis aliquid, adj magadnak célt, szándékot, tégy hitet valami mellett, ez volt az első tételünk; a második pedig Hoc age, végezd ennek a hívatásnak a kötelességeit komolysággal, figyelemmel, őszinteséggel.

Az, aki úgy áll meg valahol, hogy nem tölti be el az ama hellyel járó kötelességeket, puszta szobor azon a helyen, méghozzá felirat nélküli szobor. Az utókor nem fogja ismerni, olvasni sem fog róla. A természetben a test keretezi be a helyet és ad neki formát, hiszen a természetes test helye proxima aëris superficies,[12] a levegőnek azon benső felszíne, mely invesztálja, azaz felruházza és felöltözteti a testet, és amely a test részeinek engedelmeskedik, nyomukba lépve és követve azokat. A természetben a test teszi a helyet, a kegyelemben viszont a hely teszi a testet. A személynek működésbe kell hoznia kell önmagát, ki kell tárulnia, szét kell terjednie és burjánoznia a hely dimenziói szerint, kitöltenie azt a hely által reá szabott kötelességek végrehajtása közben.

Pliniustól ismerjük a festőművészet nagy mestereinek a történetét. Ő beszéli el, hogy ki vágott bele eme művészetbe először a szélek és a körvonalak megrajzolásával, ki vezette be azután a színek használatát, s minderre ki vetett először árnyakat. Kinek sikerült először megjelenítenie az Argutias vultus-t,[13] nemcsak az arcot, de annak jelentését, s mindezt olyan kiválóan, hogy (ahogy Plinius e helyen mondja), Divinantes diem mortis dixerunt, a fiziognómusok éppúgy meg tudnák mondani az ábrázolt ember sorsát egy ilyen képmás alapján, mintha élet után tennék. Ő beszéli el azt is, hogy quis pinxit quæ pingi non possunt, kik merészkedtek elsőként arra, hogy kifejezzenek kifejezhetetlen dolgokat; Tonitrua, perturbationes animæ, a mennydörgést festették meg, mely látható nem volt, csak hallható, és az érzéseket, meg a szellemet és a lelket, mely ama érzéseket létrehozta. Leginkább azonban Plinius arról számol be, hogy a festőknek hol és mikor maradt fenn látható és másolható alkotásuk. Mert ez ad méltóságot a mai napig mindannak, amit létrehoztak: hogy az utókor nemcsak örömet lelt a műveikben, hanem azok révén tovább fejlődött és még kiválóbbá vált e művészetben. Hiszen ez az egyik legnagyobb haszna annak, ha elvégezzük a helyünk által diktált kötelességeket a magunk idejében: ahogyan az illat, melyet csak abba a terembe szántak, ahol majd az ünnepség lészen, terjed, mint a lehellet felfelé és lefelé és körbe is minden irányba, úgy amikor a középső szférákban[14] forgolódó emberek végrehajtják a kötelességeiket, ezáltal hatnak felfelé és lefelé és körbe minden irányba is, azaz némi szégyent hoznak a lentebb valókra, amiért azok nem tesznek így, szelíden emlékeztetik a feljebb valókat, hogy tegyenek így, s közben hálát adnak Istennek mindazokért, akik így tesznek. Imígyen a kötelességek elvégzése hasznára válik a jelennek, és instrukciója és katekizmusa lészen a jövőnek.

Mármost a passzusunkban a kötelesség beszédben fejeződik ki és a beszédre korlátozódik. Cum dixisset, és ezt mondván, elaluvék, s valóban eképp, szószerint és csak a beszédben terjed messzire a kötelesség jelentése. Megannyi kötelesség akár magas helyeken is pusztán beszédből áll. A miénk bizonyosan, és ezért amikor a szokások és viselkedések hemzsegnek a vétkektől, a vélemények pedig a skizmáktól, Antequam dixerimus hoc, amíg ki nem mondtuk azt, amit a kötelességünk diktál, addig nem aludhatjuk István álmát, addig nem halhatunk meg békességben. Hasonlóképpen a bíró kötelessége is a beszédben áll, hiszen nemcsak az a feladata, hogy meghallgasson egy ügyet, hanem hogy le is zárja azt egy ítélettel. Ezért hát igaz az mindazokra, akiknek a feladata a beszédben áll, azoktól kezdve, akik a barátjuknak adnak tanácsot, egészen azokig, akik a ház urának (hiszen Jób is azt vallja, hogy sosem utasította vissza a szolgálói tanácsát), hogy Antequam dixerint, amíg nem mondták ki mindazt, amit a kötelességük diktál, addig nem alhatják István álmát, nem halhatnak meg békében. S amikor innen feljebb emelkedünk és a magasabb rangú embereket vesszük fontolóra, azt látjuk, hogy ők és mi nem egy nyelvet beszélünk, mert a mi beszédünk csak beszéd, de a nagy emberek esetében Acta Apothegmata, cselekedetek az ő mondásaik, a tetteik pedig beszédesek. Isten, akinek képét és nevét ezen nagy emberek gyakorta viselik, maga is így viselkedik. Ha Istent az istenségének második személyében, az Isten fiában, az Istentől való Istenben vesszük szemügyre, akkor Isten logos, sermo, verbum, oratio, szó, mondás, beszéd. Ha viszont Istent első sorban szemléljük és önnön magában, ő Actus purus, csupa cselekvés, tiszta tett. A teremtéskor ott egy Dixit az Isten szájában, az Isten még mond valamit, de a Dixit-hez ekkortól mindig társul egy Fiat, valami megtétetett, azon felül, hogy valami kimondatott. Az apostolok annyiban apostolok, amennyiben az a küldetésük, hogy prédikáljanak, azaz hogy beszéljenek. Ám ha szemügyre vesszük, hogy miként teljesítették a küldetésüket, látjuk, hogy In Praxi, vagyis az Apostolok Cselekedetei által. Azokban a személyekben, akiknek a kötelessége a beszédben rejlik, van egy Antequam dixerit, akiknek pedig a tettben, azoknak van egy Antequam fecerint, amíg ki nem mondatik, amíg meg nem tevődik az, ami a hívatásukhoz tartozik, addig nem aludhatják István álmát, nem halhatnak meg békében. És ezért Non dicas de Deo tuo gravis mihi est, ne mondd azt Istenedről, hogy túlságos terhet tesz reád, amikor pontosan kiméri a helyed révén rád eső kötelességeket. Nec dicas de loco tuo, inutilis mihi est, ne mondd a helyedről, hogy semmi haszna, amikor rákényszerülsz, hogy elvégezd azon a helyen a hely által diktált kötelességeket, hiszen éppen ez a haszna, hogy ha elvégezted őket, akkor István álmát alhatod, békességben halhatsz meg.

Sis aliquid, légy valami, ez volt az első témánk. Azután hoc age, végezd el a helynek a kötelességét anélkül, hogy elhanyagolnád a sajátodat, és hogy beleavatkoznál a másokéba, ez volt a második. A harmadik pedig az, hogy Sis aliquis, légy olyan, mint valaki más, szemelj ki magadnak egy kiváló példát a hívatásodban és a foglalkozásodban, akit onnantól fogva követhetsz.

Ama kicsiny, de fontos filozófusnak, Epiktétosznak volt a tanácsa, hogy bármikor, ha egy tettet végrehajtanál, vedd fontolóra, hogy egy Szókratész vagy egy Platón, egy bölcs és erényes ember mit tenne hasonló helyzetben, és cselekedj annak megfelelően. A nagy latin szónok, Latinus Rufus, Cicerót állította maga elé példának, Ciceró maga Démosztenészt választotta mintájának, az pediglen Periklészt, Periklész pedig Piszisztrátuszt, s így kialakult a kiváló szónoklásnak egy láncolata, genealógiája, családfája. Habet unumquodque propositum principes suos: minden hívatásban és foglalkozásban találhat az ember példákat, olyan vezetőket, akiknek a nyomába eredhet. A királynak ott van példának Jósiás, a koldusnak pedig Jób; mindenkinek adatik példa. Most azonban nem ezekre az esetekre kell figyelnünk, hanem példaként bemutatni mindenkinek őt, akit a textusunk állít elénk, Szent Istvánt. Őbenne pedig elsőként a nevét ajánljuk a figyelmedbe: István. István, Stephanus, ez egy vezető, példaértékű név, egy jelentéssel bíró, prófétikus, szentséges, katekisztikus név, olyan név, amely telve van tanítással. Honfitársunk, Béda úgy véli, hogy héber név, mely (úgymond) annyit tesz, Normam vestam, A Te Törvényed, A Te Regulád. A Törvénynek engedelmeskedni, a törvényt követni és teljességgel elfogadni Istennek tetsző cselekedet; főként a változhatatlan törvény, az Isten saját törvényének az esetében. Ám mi bizonyosra vesszük, hogy a név Stephan, Stephanus, koronát jelent. S a koronának engedelmeskedni, a koronát követni Istennek tetsző cselekedet, főként ama hervadhatatlan korona, a glória koronája esetében.

Nomen omen: aligha létezik olyan ember, kinek neve ne bírna a számára jogi vagy történeti jelentéssel. A neve emlékezteti a cselekedeteinek bizonyos szabályaira és törvényeire, és ennyiben jogi jelentése van. Azután pedig emlékezteti azokra a kiváló emberekre, akik szintén ezt a nevet viselték, és ennyiben van történelmi jelentése. Nomina debita: a polgárjog ősi formulái szerint ahány nevet hagyott az ember a végrendeletének a végrehajtóira, annyi szerződésbe foglalt adósságot kaptak azok örökségbe.[15] A neveink adósságok, minden ember tartozik a világnak a neve jelentésével, minden nevének és kinevezésének a jelentésével. Minden újabb elismerés és hivatal egy újabb adósságot ró reá, egy újabb kötelezettséget szab ki. De mindenekfelett így van ez a keresztneve, a keresztény neve esetében. Mert amikor a Szentírásban az embereknek új nevet adnak, az nem törli el és nem tünteti el a régi nevet. Jákob neve megmaradt Jákobnak még azután is, hogy Isten elnevezte őt Izráelnek, Gedeon Gedeonnak azután, hogy Jerubál lett a neve, és Simont még akkor is hívták Simonnak, amikor már Péter volt a neve. A hivatalaink változásai és az újabb elismerések nem írhatják felül a keresztény nevünket. A kereszténységünk és vallásunk kötelezettségei túlsúlyban kell, hogy legyenek és minden más helynek és rangnak a kötelezettségénél előbbre valóbbnak kell maradniuk.

Szent Gergely kiváló példával szolgál arra, hogy miképp iparkodhatunk megfelelni a nevünknek. Quo quis timet magis, ne quod dicitur non esset, eo plus quam dicitur erit, minél inkább tart az ember attól, hogy nem méltó a nevére, legyen az akár a keresztény neve, akár a hivatala, annál jobb viselője lesz a hivatalának és a keresztény nevének éppen az aggodalma és a gondossága révén. És ezért aztán a nagy személyiségek számára hasznos és alkalmazható az az ima, amelyet eme egyházatya mond el a nevükben, Præsta, quæsumus Domine, ut quod in ore hominum sumus, in conspectu tuo esse valeamus: Add meg, Uram, hogy olyanok lehessünk a te szemedben, mint amilyenek azon szolgáink nyelvén vagyunk, akik tőlünk függnek, és kérünk téged, jóváhagyásoddal igazold az üdvözletüket.

István neve tehát a törvényre utal, illetve a koronára, azaz a törvény betartása által megszolgált jutalomra, s ezáltal segített fontolóra vennünk a névnek való megfelelés kötelességét. Hanem István történetében, az ő cselekedetei között akadnak olyan passzusok, amelyek által még messzebb juthatunk a megértésben.  

Szent Istvánt elsőre Szent Pál vérségi rokonaként ismerjük meg. Együtt voltak Gamaliel tanítványai, és István Pállal egyenlő volt, nemcsak az alapokat, a természetes fakultásokat, de a rájuk emelt felépítményeket, a tudományokat és a tanulmányokat tekintve is. Annyiban pedig István még előnyt is élvezett Szent Pállal szemben, hogy ő előbb lett Krisztus követője. És abban a hívatásban olyannyira kivált (mert hiába szálltak vele vitába a szabadosok meg az egyéb szekták, nem állhattak ellene a bölcsességnek és a Léleknek, mely megszólalt általa),[16] hogy a kuzinja, Pál, aki akkor még a Saul nevet viselte, rettenetesen féltékeny lett rá, és először szorgalmazta, aztán pedig egyenesen elősegítette a kivégzését. Mert a passzusunk előtt két verssel korábban mondottakról, hogy azok, akik, megkövezék Istvánt, a felsőruháikat egy Saulus nevezetű ifjú lábaihoz rakták le, ezt írja Szent Ágoston, In manu omnium eum lapidavit, Saul maga kövezte meg Istvánt, noha mások keze által.

A legkiválóbb eredettel és családokkal rendelkező emberek, a legkiválóbb tehetségek és fakultások birtokosai, a legtanultabbak és a legsikeresebbek is mind mégis Istenhez tartoznak a legtöbb kötelesség révén. Azt, aki ma meghal, Isten nem csak arról fogja faggatni, hol van az a lélek? Van-e olyan tiszta, mint amikor előszörre megteremtettem? Nincs-e rajta a bűn pecsétje? Van-e olyan tiszta, amilyenre a keresztelés során mostam? A fullánk benne van-e még? S a bűnbeesés mérge? Avagy van-e olyan tiszta, mint amilyennek hagytam, mikoron utoljára találkoztunk az úrvacsorán? Vagy bepiszkolta-e újra egy aktuális bűn? Isten nem csak azt fogja megkérdezni, hol van az a lélek? És nem is csupán azt, hol van az a test? Abban a szűzies integritásban érkezik-e vissza, amelyben megteremtettem? Vagy legalább csak annyira távolodott el a szüzességtől, amennyire a házasság köteléke ezt szükségessé tette, ahogy elrendeltem? Vajon azok a Maritalès ineptiæ[17] (hogy Luther szavait adjuk Isten szájába) a legrosszabbak, amik a testtel megestek? Isten nem csak erről a testről és lélekről fog kérdezősködni, hanem megkérdi majd azt is, hol van az a szellem, az a tanulmány, azok a művészetek,[18] azok a nyelvek, amelyeket ama kitűnő oktatás révén elérhetővé tettem számodra? Bizony mondom, amikor egy gyarló és tudatlan ember rossz útra téved, ha mégannyira csatlakozik is az ellenséghez és szolgálja az Ördögöt Isten ellenében, pusztán egyetlen embert visz magával, s az is mindössze közönséges zsoldosként szolgál. Az viszont, akinek kiváló a tehetsége és kiváló az edukációja, egy egész regimentet visz a személyében, és seregeket, és ezernek elég fegyvert és muníciót.

Így hát a rokonaid, a diáktársaid Gamaliel alatt, mindazok, akiknek eddig társául szegődtél ezerfajta módon, vélhetik úgy, hogy a mostani istenfélelmed gyermetegség és gyávaság, a szolgálatára való buzgalmad merő bolondság és melankólia, az pediglen, ahogy átadod magad Istennek az imáid révén, csupán az udvarral kapcsolatos kétségbeesésed s az ottani reményeid elbukásának a bizonyítéka; te mégis jöjj korán, ha még korán van, és ha már későbbre jár, jöjj akkor annál fürgébben Krisztus Jézushoz. Bármilyen tanult legyél is, ha nem tudod, hogy Krisztus Jézus az alfa és az omega, hogy ő az, akiben minden célod kezdetét és végét is meg kell lelned, akkor még előtted áll az egész ábécé. Csupán sötét és átkos tudatlanságba nevelted bele magad, ha csak azért dolgoztál a tanulmányaidon ennyit, hogy bebizonyítsd, nem vagy megváltható, hogy vitába szállj Krisztus Jézus személyével és evangéliumával. Inkább vedd példának Istvánt, aki, noha oly sokféle tehetséggel rendelkezett és olyan otthonosan mozgott a tőle különböző hitet vallók beszélgetéseinek körében, nemcsak hogy korán követni kezdte Krisztust, hanem ezt először tanítványként majd pedig a diakónus tisztségében és hivatalában tette, ahogy azt az előző fejezetben olvashatjuk.[19]

A római egyház, amely örömét leli a határozatlanságban, előnyt húz és nyereségre tesz szert abból, hogy a dolgokat bizonytalanságban tartja, azt a kérdést is megválaszolatlanul hagyja, hogy a diakónus hivatala és feladata, melyet István magára vett, vajon è sacris-e, felszentelésnek számít-e, s az egyházi pálya szentségében milyen módon vesz részt. Durand, aki kiváló ismerője a szertartásoknak, és Cajetan, aki kiváló ismerője a dolgok lényegének, mindketten tagadják ezt, ahogy még sokan, nagyon sokan mások is. És a saját egyházuk rájuk hagyja ezt, sem vitába nem száll velük, sem másmilyen módon nem fejez ki egyértelmű álláspontot az ügyben. Pedig a vélekedés még abban az egyházban is inkább az ellenkező irányba mutat, és elismeri a diakónusi tisztséget nemcsak az, hogy kézrátétellel ruházzák rá a személyre, hanem a rengeteg vele járó fontos feladat és illetékesség is. A mi szempontunkból a tanulság azonban éppen az, hogy István, aki inter Doctores, Doctor volt (ahogy Aranyszavú Szent Péter mondja), doktor, aki más doktorokat tanított, és inter Apostolos, Apostolus, apostol, aki vezette a többi apostolt, Krisztusnak az ő egyházában való szolgálata közben megelégedett egy alacsonyabb ranggal, a diakónus hivatalával, melynek neve maga is szolgálatot és ministrációt jelent. A királyi rangnak a lekicsinylése az, amikor a római egyház a legnagyobb királyokat pusztán diakónusokként tartja számon és azt a rangot és tisztséget osztja ki számukra az egyházi ünnepségek és szertartások alkalmával. Konstantin ezzel szemben tudatában volt a saját rangjának az egyház vezénylete nélkül is: A püspökök között, a püspökök tanácsában, püspöknek és a püspökök püspökének hívja magát.

És a mi országunknak a legnagyobb püspöke a maga idejében az urát, a királyt Pastor pastorum-nak nevezte, pásztorok pásztorának. Királyhoz méltó név ez, mert vizsgálatot és felügyeletet jelent, mint ahogy a pap név is kijárt olyan szekuláris magisztrátusoknak, akiknek nem volt egyházi tisztségük, mint például Putifárnak, és még sokan másoknak is megannyi más helyen. És mégis, még ha kijár is valakinek a főgondnok titulusa, engedjük meg neki, akit éppúgy megkoronáztak a hivatalában, ahogyan István a nevében viselte a koronát, hogy Istvánhoz hasonlóan elfogadja a diakónus címét és a diakónusi feladatok ministrálásának a hivatalát. Hiszen a Szentlélek maga adta neki azt a nevet, Az isten ministránsa ő a te javadra[20] (íme itt az a szó, ministrálás, a diakónus címe a Királyra ruházva), és minthogy a legeslegfőbb ordináriusunk,[21] az egyházunk legelső ura és feje, Krisztus Jézus is ezen a néven hívja magát, Az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, íme itt van hát ez a szó, a szolgálat: a ministrálás, a diakónus neve és hivatala Krisztusra magára alkalmazva.

S noha a Krisztusban való részvételünk által mi is, ahogy Krisztus maga, papok vagyunk és királyok, regale Sacerdotium; mégis fogadjuk el a diakónus és a ministráns nevét és hivatalát és töltsük be azokat, különösen a saját lelkünkben. Mert ahogyan minden ember önmagában egy világ, úgy minden ember önmagában egyház is. És az ősi egyházban a diakónus feladata volt az, hogy kihirdesse a gyülekezetnek a templomban, Nequis contra aliquem, nequis in Hipocrisi, ne lépjen be a templomba senki (sőt egyáltalán sehova, hiszen minthogy Isten mindenhol jelen van, minden hely egyben templom is) sem rossz akarattal mások felé, sem színleléssel és alakoskodással önmagában. Hanem viszonyulj mások felé való jóakarattal és őszinteséggel a szívedben, s akkor helyénvalóan, a helyes alanyon végezted el a diakónus hivatalát, a saját lelkednek ministráltál.

De akkor István példájának a lényege (melynek fontolóra vétele a célunk az első rész ezen passzusában) nem annyira az aktív, mint a passzív részében áll. Nem annyira abban, hogy mit tett, hanem abban, hogy mit szenvedett el, nem amennyiben megfelelt a neve által rászabott kötelességeknek és végrehajtotta azokat, ahogy eddigelé mutattuk őt be nektek, sem nem amennyiben korai tanítvány volt, aki idejében csatlakozott Krisztushoz, ahogy szintén beszéltünk nektek őróla a korábbiakban, sem pedig amennyiben azt tette céljává, hogy szolgálja Krisztust, éspedig nem magas pozícióban, hanem csupán diakónusként, ahogyan szintén leírtuk őt nektek eddig, hanem amennyiben állhatatos és derűs mártír volt, aki lemondott az életéről Krisztusért. Ebben a minőségében állítsátok tehát Istvánt magatok elé példának és ebben kövessétek őt mint mártírt.

(Folyt. köv.)

*

Jegyzetek:

A prédikáció fordításának elkészítésénél a következő kiadásokat vettük figyelembe: XXVI Sermons (London, 1660), Evelyn Simpson and George Potter (eds.), The Sermons of John Donne Vol. VIII (Berkeley, 1956), David Colclough, The Oxford Edition of the Sermons of John Donne Vol. III (Oxford, 2013).

Köszönet Forián Szabó Évának és Kiséry Andrásnak, akik gondos olvasással és számtalan értékes javaslattal segítették a fordítás elkészítését.

[1] Légy valami.

[2] A “hívatás” és a “hivatás” megkülönböztetésével az angol calling illetve profession közti distinkciót jelezzük. A megkülönböztetést bővebben tárgyaljuk a fordítást követő beszélgetésben.

[3] Tedd ezt.

[4] Légy valaki.

[5] Jób 5.7. A Bibliából származó idézetekben Károli Gáspár fordítását használtuk. 

[6] Az angol (és a latin) labor bajt és szenvedést, terhet és vajúdást is jelent, ahogy valamikor a magyar munka szó is (lásd a Halotti Beszédet, amely szerint “haraguvék Isten, és veté őt ez munkás világba”).

[7] Jób, 7.1.

[8] A lump (csomó, halom, kupac, massza) itt egyszere utalhat a teremtésre, ahol Isten életet fúj a porból és párából alkotott sárkupacba; a zsoltárokra, ahol alaktalan masszáról van szó; és Ágoston massa damnata, az elátkozott, elkárhozásra ítéltetett massza, tömeg teóriájára, amely szerint Isten ebből a kárhozott masszából választja ki a megváltandókat.

[9] Bolond fény (latin), azaz lidércfény.

[10] Mózes 1.1.28

[11] Mózes 1.2.15

[12] A levegő közeli vagy belső felszíne.

[13] Az arc vagy a kinézet kifejezése, megjelenése, különösen erős megjelenítő képessége.

[14] A „középső szféra” fogalma a ptolemaioszi csillagászatból ered, de Donne itt metafizikai és szociológiai értelemben is használja.

[15] Római jogi kifejezés, arra utal, hogy az örökösök, akikre a végrendelkező a nevét ráhagyta, és akik egyben a végrendelet végrehajtói, a névvel az elhunyt adósságát is megörökölték. 

[16] Apostolok Cselekedetei 6.9-10.

[17] Házassági bolondozások.

[18] Vagyis a liberal arts, a szabad művészetek.

[19] Ap. Csel. 6:1-5 szerint István egyike volt a hét tanítványnak, akit az apostolok kiválasztottak arra, hogy élelmiszert és segélyt osszanak szét a közösség tagjai között.

[20] Rom. 13.4 (Donne a korabeli latin és angol bibliákban szereplő minister szóra hívja fel a figyelmet, ennek megfelelően módosítottuk Károli Gáspár fordítását). 

[21] Egyházjogi terminus: az, akinek magától van jogrendelkezési hatalma.