Alig néhány héttel a tizenhetedik század első karácsonya előtt, egy apró londoni kápolnában, négy vagy öt közeli barát és ismerős jelenlétében ígért egymásnak örök hűséget Ann More és John Donne. Az esküvő titokban zajlott; röviddel később Ann úgy utazott haza szüleivel a Londontól egy napi járásra eső birtokukra, hogy azok mit sem tudtak a lányuk házasságáról. Ez nagyjából két hónapig így is maradt, míg végre Donne megírta az alább olvasható levelek közül az elsőt, melyben bevallja Ann apjának, hogy elvette a lányát feleségül, és az újdonsült após bocsánatát kéri.

A hosszú hezitálásnak komoly okai voltak. Donne a húszas évei végén járt és úgy tűnt, a karrierje éppen kezd beindulni – Lord Thomas Egertonnak, a nagypecsét őrének, Anglia egyik leghatalmasabb emberének nemrégen lett a személyi titkára. Ann More a munkaadója sógorának, a szintén előkelő és a kincstárnál fontos pozíciót betöltő Sir George More-nak volt az éppen eladósorba került lánya. A nemesi származású, de adósságokkal küszködő és katolikus vallása révén bizonytalan társadalmi helyzetben lévő Donne számára az előkelő More-Egerton család tagjává válni bizonyára kecsegtető gondolat volt, karrierje bebiztosítását vagy felgyorsítását is jelenthette. Egyúttal még többet kockáztatott, hiszen a szülők beleegyezésének híján akár börtönbüntetésre is számíthatott, magával rántva a titkos esküvő résztvevőit.

Hogy végül hogyan szánta el magát Donne arra, hogy megírja és elküldje a házasságot megvalló levelet, nem világos. Talán meg akarta előzni, hogy Sir George pletykákból értesüljön a dologról. Vagy az idő múltával valóban belebetegedett az aggodalomba, ahogy az első levélben írja, és a vallomással próbált gyógyírt találni a bajára. Csakhogy elszámította magát. A levél kézhezvétele után Sir George azonnal a hatóságokhoz fordult, és közbenjárása révén Donne és az esküvőt megszervező barátai rövidesen tömlöcben találták magukat. Ráadásul a börtönbüntetés kieszközlése nem csillapította az após haragját; unszolására Donne-t hamarosan az állásából is elbocsátották. Úgy tűnt, a vérig sértett Sir George addig nem nyugszik, amíg a családjába tolakodott veje jövőjét teljesen el nem lehetetleníti.

Az alább olvasható levelek betekintést engednek abba, hogy Donne miképpen próbálta kezelni a kényes helyzetet. A levelekben a tisztelettudó vagy akár hízelgő frázisok gyakran ágyaznak meg pimasz megjegyzéseknek, mint például a következő részletben:

Tudom, hogy ez a levél indulatokkal telve találja majd kegyelmedet. De azt is tudom, hogy semmiféle indulat nem kerekedhet felül a kegyelmes uram józanságán és bölcsességén – melyeknek hadd ajánljam figyelmébe még a következő tényeket: a frigy visszavonhatatlanul megköttetett; ha kegyelmed felszítja Egerton uram haragjának a tüzét, azzal tönkretesz engem és a leányát is; ugyanakkor boldogságunk szinte semmibe sem kerülne; végül pedig hogy saját iparkodásom és vállalkozásaim némileg érdemesebbé tehetnek őrá hamarosan, már amennyiben a kegyelmed kedvére esne, hogy támogasson ezekben. 

„A frigy visszavonhatatlanul megköttetett” angolul úgy szól, hogy „yt is irremediably donne,” vagyis Donne a családnevének (mely a korabeli betűzésben azonos a ’tenni’ ige befejezett melléknévi igenév változatával) a mondatba illesztésével emlékezteti apósát, hogy leánya mostantól kinek a nevét fogja viselni. Az arrogáns gesztust tetézi, hogy a passzus utolsó soraiban Donne a bocsánatkérés alkalmát arra használja, hogy apósát a saját karrierjének támogatására buzdítsa. De amilyen gyorsan adja át helyét a tiszteletadás a szemtelenségnek, éppen olyan hirtelenséggel jelenik meg a levelek hangjában a már-már zavarba ejtően mély megalázkodás, főleg azokban a passzusokban, ahol Donne a vallás nyelvén szólítja meg az apósát:

És aminthogy ha Isten nem óhajt figyelni imánkra, nincs más módunk rábírni őt arra, hogy mégis meghallgassa azt, mint hogy imádkozunk, alázatosan kérem nagyságodat, hogy az ő kegyelmének példáját követve szenteljen legalább annyi figyelmet a penitenciámnak, hogy az hitelt és akár szánalmat érdemelhessen ki.

A fenti, hízelgésbe csomagolt pimaszkodás fényében felmerülhet a gyanú, hogy Donne ezúttal ájtatoskodással próbálja manipulálni Sir George-ot. És a manipuláció szándéka nem is lehet kérdéses; mégis érdemes komolyan venni az apóshoz intézett kérvényezés és az Istenhez szóló ima közötti párhuzamot. Noha Donne minden vágya az volt, hogy szekuláris pályán érjen el sikereket, egyetemista évei óta komolyan tanulmányozta a keresztény vallás történetét, doktrínáit, szertartásait, olyannyira, hogy az állásvesztés utáni tétlenség idejét is ezeknek a témáknak szentelte. Így hát különösen éles füle lett a hivatal és a szertartás jelentéseinek egybeesésére az officium fogalmában. Erre még lesz alkalmunk visszatérni ezeken az oldalakon akkor, amikor Donne egy késői prédikációját idézzük meg, amelynek éppen a hivatás, az elhivatottság (office vagy calling) a fő témája. Annyi azonban már a levelekből is kitűnik, hogy az Egerton kegyelmét (és a saját titkári állását) hirtelen elvesztő Donne lázas sietséggel veti bele magát a kérvényezésnek, kérésnek, könyörgésnek és imának nemcsak a gyakorlatába, hanem egyben a fogalmi átgondolásába is.

Feltűnhet az olvasónak, hogy eddig nem utaltunk Donne-ra úgy, mint költőre. Ennek részben történeti okai vannak. Noha a tizenhatodik és tizenhetedik század Angliájában voltak mai értelemben vett költők, vagyis olyanok, akik a költészetet tekintették a vallási vagy világi értelemben vett hivatásuknak (Edmund Spenser vagy később John Milton két különösen híres példa), Donne nem tartozott közéjük. Verseit nem a nagyközönségnek írta, egész életében mindössze három költeményt publikált, és ezeket is vonakodva. Az olvasó, akihez az ő versei szóltak, nem egy általános és legalábbis bizonyos mértékig ismeretlen közönség volt, hanem konkrét személyek két csoportja: az egyik a barátoké, a másik a potenciális támogatóké.  Az olvasóknak ez a két kategóriája olykor egybeeshetett. Donne rendre biztatta a barátait, hogy támogassák a törekvéseit, gyakran a verseinek a továbbadása, másokkal való megosztása révén; akikben pedig lehetséges patrónust látott, azokkal igyekezett összebarátkozni, gyakran versben kifejezett vonzalmak és dicséretek segítségével.

Okkal merül fel a kérdés: mi volt tehát Donne hivatása? Az egyszerű válasz az, ilyennel egyelőre még nem rendelkezett. Volt ugyan diák és katona, titkár és udvaronc, és lesz majd politikus és bértollnok, és persze élete második felében elsősorban az anglikán egyház felszentelt papja. A levelek azonban éppen azért is érdekesek, mert felsejlik bennük itt, az életpálya korai és döntő pillanatában egy olyan hivatás, amely ettől kezdve konzisztensen áthatja Donne minden tevékenységét. Ez pedig nem annyira a vallásnak, mint inkább a kérésnek mint olyannak a hivatala. Titokban kötött házasságát követően mondhatni főállású kérvényezővé vált, aki örökké azon rágódott, hogy kit és milyen módon tudna megszólítani és panaszkodással vagy dicsérettel, könyörgéssel vagy hízelgéssel segítségre bírni, ideértve nemcsak a barátokat, ismerősöket, hanem később a királyt és Istent is, imákban, petíciókban, versekben, és persze elsősorban a levelekben.

Ennek, a világban elsősorban kérvényezőként létező szubjektumnak a hangbéli és hangulati csapongásai hallatszanak ki a levelek egyébként feszes és sokszor nyakatekert retorikája mögül. Mintha egy hol a reménytől, hol az ijedelemtől megtántorodó kötéltáncost követnénk bennük figyelemmel. A kötéltánc, pontosabban a kifeszített húr és annak a hangszálhoz kapcsolódó asszociációja azért is ideillő, mert Donne élete jó részét azzal töltötte, hogy a kérvényei révén próbált meg ráhangolódni a különböző világokra, természetesen a túlvilágot is ideértve. Ahogy egy késői, betegség idején írt imádságos versében fogalmazott, „I shall be made thy music; as I come / I tune the instrument here at the door” [“Zenéddé válok majd, s ahogy feléd tartok / Hangszerem a küszöbön állva hangolom.”] A levelekből derül ki, hogy ez az önhangolás mekkora kihívás volt, nemcsak azért, mert a világ, mindegyik világ zenéje akkor is bonyolult és sokszor fülsértő volt, hanem mert Donne rendre vagy alulteljesítette a feladatot vagy éppen túllőtt a célon. A levelek ennyiben nem egyszerűen megörökítik a tizenhatodik és a tizenhetedik század fordulójának világát, hanem dramatizálják a kor ellentmondásait.

Ugyanakkor olyan dráma ez, amely folyton a komédia határát súrolja. Ennek az egyik oka evidens: a levelekben követhetjük, ahogy a szerzőjük csetlik-botlik, sőt, az első néhány levél idején alaposan hasra esik a késő Erzsébet- majd Jakab-kori Anglia társadalmi és morális útvesztőjében. Az ilyen, börleszkbe illő pillanatok egyben görbe tükröt tartanak annak a világnak, amelynek kimondott vagy kimondatlan szabályai annál abszurdabbnak tűnnek, minél inkább igyekszik az alany betartani őket. És mégis, míg ezért az írásai kvázi parodizálják önmagukat, a paródia nem válik iróniává, nem teszi idézőjelbe a tárgyait. Ellenkezőleg: a csetlő-botló retorika egyre intenzívebb bensőséget kölcsönöz a beszédének, valamint szimbiotikus viszonyt teremt a beszéd és a beszéd tárgya között. Ahogy az egyik későbbi levélben fogalmaz, „a döntés cselekvés; de aki semmilyen testnek nem része, az maga is semmi. A legnagyobb emberek legfeljebb kelések és daganatok, s a legszellemesebbek, akikkel gyönyör a beszélgetés, legfeljebb cicomának tetsző szemölcsök, ha nem válnak olyan szerves részévé a világ testének, hogy valamiképp hozzájáruljanak az egész fenntartásához.” Ez a koramodern világképet Donne-ra jellemző hiperbolikussággal kifejező passzus méltán híres. Most befejezésül szerepeljen itt a passzust bevezető, jóval ritkábban idézett mondat: “Ezért aztán szívesen tennék valamit; ám hogy nem tudom megmondani, mit, az nem csoda.”

*

Az igaz és tiszteletreméltó Sir George More lovag kezébe.[1]

 Uram,

Ha a kegyelmed neheztelésétől való tiszteletteljes félelem, s az aggodalom, hogy Egerton uram, akiről tudom, hogy kegyelmedet az értékéhez méltó hévvel szereti, a kegyelmeddel való együttérzéstől fűtötten majd még hozzáadja a haragját a kegyelmedéhez, ha mindez nem súlyosbította volna a betegségemet egészen odáig, hogy moccanni sem bírok, akkor vettem volna a fáradságot, hogy személyes látogatás révén végezzem el ennek a levélnek a feladatát: igaz és világos változatát adni a kegyelmed leánya és köztem támadt dolognak, valamint nyilvánvalóvá tenni a vétkünk határait, melyekről bizonyosan tudom hogy kegyelmed bölcsességét arra fogják bírni, hogy hozzájuk szabva mérsékelje a büntetésünket.

 A dolog alapjai az ő York House-ban[2] tett látogatásából adódtak. Az alapokra pedig oly sok ígéretet halmoztunk és oly erős szerződést építettünk, hogy a lelkiismeret bántalmazása nélkül azokat megrendíteni képtelenség lett volna. Minekutána az országgyűlés legutóbbi diétája idején ő a városba látogatott, szerét ejtettem, hogy kétszer vagy háromszor viszontláthassuk egymást. Mindketten tudatában voltunk a találkozásaink után reánk hárult kötelességeknek, és ezeknek megfelelően vettük a bátorságot és karácsony előtt nagyjából három héttel egybekeltünk. S aminthogy magán a szertartáson legfeljebb öt személy jelent meg, megváltásomra esküszöm, egy sem volt közöttük, aki kegyelmedtől függene vagy bármiféle egyéb kapcsolatban állna kegyelmeddel, ugyanúgy általában is gondosan ügyeltem arra, hogy senki olyant ne vonjak bele ebbe az ügybe, kinek beavatkozása a kegyelmedet illető hűségen és kötelességeken csorbát ejthetett volna.

 Annak okai, hogy mégsem ismertettem kegyelmeddel a tervünket előre (ha szabad olyan egyenesen beszélnem, ahogy eddig is tettem), a következők: tudtam, hogy a jelenlegi helyzetem nem tesz érdemessé őrá; tudtam, hogy a személyem nem kifogástalan a kegyelmes uram szemében (noha hogy miért, azt már nem); továbbá tudtam, hogy ha csak a legapróbb célzást is tesszük az ügyre, azzal egyszersmind ellehetetlenítjük azt. És minthogy a szívünknek tiszta szándékai találkoztak a lelkiismeretünk említett béklyóival, úgy gondolom, megérdemeljük a könyörületet, hiszen vétkünk mindössze abban áll, hogy nem tártuk fel előre a tervünket, s ezáltal nem járultunk hozzá a saját akadályoztatásunkhoz és megkínoztatásunkhoz.

 Kegyelmes uram, elismerem, hogy a vétkem súlya akkora, hogy a saját érdekemben legfeljebb azért imádkozhatom kegyelmedhez, hogy higgye el, sem céljaim, sem eszközeim nem voltak becstelenek. Ellenben hadd szóljak az ő érdekében, akiért sokkal mélyebben aggódom, mint a saját sorsom vagy akár a saját életem miatt (hiszen őnélküle mit élvezhetnék ebben az életben, és mi örömöm telhetne a rákövetkezőben). Alázatosan könyörgök hát kegyelmes uramhoz azért, hogy hirtelen haragjától és az ezzel járó rémület beláthatatlan veszélyeitől kímélje őt meg. 

 Tudom, hogy ez a levél indulatokkal telve találja majd kegyelmedet. De azt is tudom, hogy semmiféle indulat nem kerekedhet felül a kegyelmes uram józanságán és bölcsességén – melyeknek hadd ajánljam figyelmébe még a következő tényeket: a frigy visszavonhatatlanul megköttetett[3]; ha kegyelmed felszítja Egerton uram haragjának a tüzét, azzal tönkretesz engem és a leányát is; ugyanakkor boldogságunk szinte semmibe sem kerülne; végül pedig hogy saját iparkodásom és vállalkozásaim némileg érdemesebbé tehetnek őrá hamarosan, már amennyiben a kegyelmed kedvére esne, hogy támogasson ezekben. 

 Ha bárki hasznot próbálna húzni a kegyelmed irántam támadt haragjából és rólam szóló gonosz gondolatokkal szítaná annak tüzét, megnyugvással az tölt el, hogy kegyelmed jól tudja, bizalom és köszönet egyes egyedül azoknak jár, akik csak akkor nyitják szólásra a szájukat, amikor tudják, a híradásaikkal valami jót tehetnek, ami ebben az esetben nem állana fenn az ügy egyetlen érintettje irányában sem. Ami a saját védelmemet illeti, erről többet addig nem mondhatok, amíg nem ismerem meg a kegyelmed előtt ellenem felhozott vádakat.

 Kegyelmes uram, íme, őszintén beszámoltam az ügyről; és alázatosan kérem, úgy járjon el benne, ahogyan azt a természet, az értelem, a bölcsesség és a keresztény vallás elvei javallják. És kérem, hallgassa meg el a következő ígéreteimet, melyek közül egyet máris bátoríthat vagy szétoszlathat: hogy amiképpen szerelmem megváltoztathatatlanul reá irányul, úgy minden igyekezetemnek az ő boldogsága lesz a célja, illetve az, hogy kegyelmes uramnak bizonyíthassam alázatos engedelmességemet.

A Savoy melletti szállásomból, 1602 február 2-ik napján.

Kegyelmed köteles és alázatos szolgája, 

J: Donne. 

*

Az igaz és tiszteletreméltó Sir George More lovag kezébe.[4]

Uram,

 A lelkiismeretem mélyében visszhangzó vádak, hogy jóvátehetetlenül megsértettem kegyelmedet, valamint annak az érzése, hogy ezért Egerton uram is mérhetetlenül neheztel rám, arra ösztökélnek, hogy írjak kegyelmednek, noha tudom, vétkem miatt a leveleim semmiféle kellemmel nem bírhatnak a kegyelmed szemében. A mindenható Isten, akit tanúmként idézek arra, hogy milyen mélységes bánattal tölt el a kegyelmed és az ő ellene elkövetett vétkem, vegye rá kegyelmedet arra, hogy hitelt adjon a szavaknak, amelyeket a legalázatosabb és legzaklatottabb szívvel vetek e papírosra. És aminthogy ha Isten nem óhajt figyelni imánkra, nincs más módunk rábírni őt arra, hogy mégis meghallgassa azt, mint hogy imádkozunk, alázatosan kérem nagyságodat, hogy az ő kegyelmének példáját követve szenteljen legalább annyi figyelmet a penitenciámnak, hogy az hitelt és akár szánalmat érdemelhessen.

 Az ellenem felhozott vádak alól felmenteni nem tudom magam, azt az egyet kivéve, hogy kegyelmed ellen bármely pimasz vagy sértő szándékkal viseltettem volna, noha úgy hallom, ilyen gyanúba keveredtem. Ezzel szemben az elhunyt úrnőm[5] iránti kötelességtudó viselkedésemet, továbbá a vallásomat és egyáltalán, az életvitelemet illetően hadd hívjam meg kegyelmed elé mindazokat tanúskodni, akik ezeket szemmel kísérték. Alázatosan kérem hát uraságodat, hogy ezeket a súlyokat vegye ki a mérlegből, s vétkemet vesse latba úgy, ahogy az el lett követve, a rossznyelvű híresztelések hozzáadott nehezéke nélkül. S noha nekem így is nehéz lesz szembenézni a vétségemmel, kegyelmednek ily módon könnyebb lesz azt megbocsátani. Merthisz’ biztosra veszem, hogy hite és bölcsessége révén kegyelmed pontosan tudja, milyen csekély és kérészéletű lenne az a jóleső elégültség, amelyet a tönkretételünk okozna uraságodnak.

Meglehet, nagyságodnak nem is áll szándékában a maradéktalan elpusztításunk, és mégis, én, aki már egész súlyommal zuhanok ez irányba, egy parányi taszítás által hamar a fenéken találom magam. Mert Istennek, kinek kezéből igazságosnak fogadom el a büntetést, úgy tetszett, hogy a bajaimat olyféle betegséggel súlyosbítsa, amely elől nincs más menekvés, mint a kegyelem, amelyért könyörgök őhozzá, Egerton uramhoz és nagyságodhoz. És remélem, nem fogja kegyelmed megbánni ennek megadását, hiszen minden igyekezetemet, sőt egész életemet arra kívánom fordítani, hogy érdemessé tegyem magam nagyságod kegyelmére, valamint az ő szerelmére, akinek a lelkiismereti békéjén és nyugalmán orvosolhatatlan sebet ejt és torzulást okoz, ha uraságod elszakít bennünket egymástól.

 Semmit sem tudok kegyelmed háborgó lelkének kínálni, amit nagyságod ne tudott volna már eddig is, kivéve önmagam feltétlen alávetését, vezeklésemet, és buzgó vágyamat arra, hogy bármit megtegyek haragjának a csillapítására. Kérve kérem kegyelmedet, hogy vegye ennek épületes és irgalommal teli hasznát.

A Fleet tömlőcből, 1602 február 11-ik napján.

Alázatos és hűséges szolgája, 

J: Donne

*

Az igaz és tiszteletreméltó Sir George More lovag kezébe.[6]

Uram,

 Minthogy Isten mellett kegyelmednek köszönhetem majd egészségemet, hiszen a közbenjárása enyhített a rabságomon, ezért minden vágyam, hogy mostantól kegyelmedtől származzék minden jó sorsom és derűm ebben a világban. Ezért a legkeresetlenebb köszönet kíséretében tárom kegyelmed elé alázatos kérelmemet, higgye el, hogy amint azok a hibák, amikkel megvádoltak, miszerint bizonyos nemeshölgyeket megtévesztettem volna, meg hogy romlott vallásnak lennék a követője, mostanra füstté váltak és elillantak (mert bizonyosra veszem, a megalapozatlanságuk okán ez történt velük); s miképp az Ördög a halálunk pillanatában arra használja gyengeségünket és félelmünket, hogy a lelkiismeretünk előtt eltúlozza bűneinket, s hasonlóképp egy bizonyos, a könyörületet teljességgel nélkülöző rosszindulat az adósságaimat legalábbis megkétszerezte; ugyanúgy leperegnének rólam a gyanúsítások, ha uraságod színe elé járulhatnék, hogy reszketve ott tisztázzam magam.

 Hanem ennek utána is megmaradna az a vétek, amelyet nagyságod ellen követtem el, s amelyet nem bocsáthatok meg magamnak. S mégis, ami ezt a vétket illeti, abban reménykedem, hogy Isten, akihez ezért gyakorta és nagy buzgalommal imádkozom, megmutatja majd annak módját kegyelmednek, hogy amiként a rossz magaviselet serkenti a jó törvények megszületését, úgy a mi engedetlenségünket és könnyelműségünket kegyelmed alkalomnak tekintse a könyörület és a kegyelem gyakorlására. És mihelyt Isten akaratából meglágyul kegyelmed szíve annyira, hogy meg tud bocsátani nékünk, kérve kérem, vállalja el ezen felül a közvetítés irgalmas tisztségét is Egerton uram felé, akit kegyelmed jogos panasza annak idején igazságos haragra gerjesztett, s akit most kétségkívül könyörülettel teljesnek fog találni, hiszen így működik az igazságnak és megbocsátásnak a mindenható mintája is, egyenlő módon teli mindkettővel. 

 A lelkiismeretem és mindazon érzéseim, melyek a lelkiismeretem szerint a becsületes emberhez méltók, együtt mind arra bátorítanak, hogy még egy kérésnek adjak kifejezést, annak, hogy szíveskedjék azokat a megpróbáltatásokat, melyekről tudom, hogy leánya lelkét gyötrik, némely kedves és megnyugtató üzenet útján enyhíteni, s hogy (már ha ez nincs ellentétben a kegyelmed másfajta szándékaival) engedelmet kapjak, hogy magam is írhassak néki; mert hiszen a kegyelmed tudta és engedelme nélkül semmit sem kívánok tenni a jövőben ővele kapcsolatban.

 Isten kegyelmére mondom, rendíthetetlen az elhatározásom, hogy mostantól minden igyekezetemmel csak arra törekedjem, hogy méltóvá váljak őhozzá, és ha az Istennek és kegyelmednek is úgy tetszik, hogy támogasson ebben, bizakodom, hogy sem az adósságaim, melyeket könnyen rendezhetek, sem más egyéb nem szakíthatja félbe küldetésemet.

 A mindenható Isten tartsa nagyságodat a kegyében, s fogadjon vissza engem is mind a sajátjába, mind a nagyságodéba. A szállásomról, ahová a nagyságod kegyelméből visszatérhettem. 1602 február havának 13-ik napján.

 Nagyságod elkötelezett és engedelmes szolgája,

J: Donne 

*

A kegyelmes és méltóságos uramnak és gazdámnak, Sir Thomas Egertonnak, Anglia Pecsétőrének a kezébe.[7]

Méltóságod megtisztelő kegyelme, melynek révén újra élvezhetem szállásom szabadságát, egyben újra képessé tett a jó egészség kívánására. És ezért, csakis az egészségem, nem pedig az élvezet (melyre képtelen vagyok azóta, amióta nagyságod haragja az ízlelő s az érzéki szerveimet mind eltompította) érdekében kérem méltóságodat alázattal, hogy enyhítsen még tovább a béklyóimon annyira, hogy amiképpen a méltóságod kegyelme által már a saját börtönőröm és a saját óvadékom vagyok, úgy lehessek saját orvosom és patikusom is. Ezt pedig könnyűszerrel megteheti méltóságod, ha tovább tágítja szabadságom határait, s engedélyezi, hogy kijárhassak levegőzni a városfalakon belül. Amúgy is börtön marad számomra az egész világ addig, amíg szálka vagyok a nagyságod szemében. De ez a kegy javítana az életem minőségén és meghosszabbítaná azt, amit csak annak reményében vágyok megőrizni, hogy mély bánatom és a méltóságod szolgálatára irányuló vágyam révén az elkövetett vétkemet jóvá tegyem. A mindenható Isten sose költözzék ki méltóságod szívéből, hanem töltse el azt csupa jó szándékkal, és segítse őket a megvalósulásban.

Méltóságod legszegényebb szolgája,

J: Donne.

*

Jegyzetek: 

Köszönet Forián Szabó Évának és Kiséry Andrásnak, akik gondos olvasással és értékes javaslatokkal segítették a fordítás elkészítését. 

Donne leveleinek fordításai a következő kiadások szövegein alapulnak: Letters to Severall Persons of Honour (London, 1651), valamint Thomas Hester, Robert Parker Sorlien, és Dennis Flynn (szerkesztők), John Donne’s Marriage Letters in the Folgers Shakespeare Library (Washington, DC, 2005).

[1] Ez Donne első levele az Ann More-ral titokban kötött házassága után újdonsült apósához.

[2] Donne munkaadójának, Lord Keeper Egertonnak a londoni rezidenciája.

[3] That yt is irremediably donne.

[4] Az apóshoz írt első levél a céljával ellentétes hatást ért el, és Sir George közbenjárására Donne-t először elbocsátották a titkári állásából, majd nagyjából egy héttel később a Fleet börtönbe zárták. Innen írja apósának ezt az újabb levelet.

[5] Lady Elizabeth Egerton, Donne munkáltatójának a korábban elhunyt felesége és Ann More nagynénje.

[6] Noha a börtönből időközben kiszabadult, a kegyvesztett és állástalan Donne kilátásai nem voltak különösebben biztatóak. Az apóshoz immáron a szállásáról írt levele az első dokumentuma annak a hosszú, több mint egy évtizedes korszaknak, amelynek során Donne szinte minden írását lehetséges úgy olvasni, mint a titkos házasság révén kerékbetört karrier rendbehozására törekvő kérvényt.

[7] Valószínűleg az előző levél után pár nappal kelt, 1602 február 15-én.