A pesti „uraságok” Szulyóban Mramuchék házában szálltak meg. Az öreg Mramuchnál pedig ekkor köszöntöttek be a bús napok. – Az uraság kölykei – panaszkodott a szomszédoknak – már teljesen kikészítenek, nem érem meg talán még a telet sem, meg fogok halni. Azok a kölykök még az istállóba is bemásznak, semmit sem hagynak békén. Az én zapekacskámat[1] is tönkretették, igaz, a tekintetes úrtól szép pipát kaptam, de mi haszna, a zapekacska, az mégiscsak zapekacska. Nem is érteni őket. Magyarul hadoválnak, olyan az, mint amikor a kutyák csaholnak a távolban.

E szavak után az öreg Mramuch még jó darabig köpködött maga köré, majd levette a kucsmáját, beletúrt hosszú, ősz hajába, megfordult, dohogott egy sort, majd a kocsmába indult, hogy megigyon mérgében egy pohárkával.

– Vágná le az úristen a fülét ezeknek a kölyköknek – ordította, majd néhány pohár pálinkát döntött magába.

– Ugyan, ugyan, hiszen az uraság jól fizet, akkor meg ne szentségeljen itt – csitította Mramuchot a bíró. – Nézze csak meg azokat a rajnaiakat, amiket kapni fog. Azért csak megéri mérgelődni.

– Igaz, az uraságék rendesek, na de a kölykeik. A tekintetes úr jó ember, tegnap azt mondja nekem, hogy ebédeljek velük vasárnap, hogy úgymond, lássak úri ebédet is. A tekintetes asszony maga fog főzni. Lám, az ilyen uraság megbecsüli az embert, de isten bocsássa meg, ha most azok a kölykök a kezeim közé kerülnének! Gyakran megkísért annak gondolata, Isten bocsássa meg, hogy ha valaki jól elagyabugyálná ezeket a kölyköket, akkor egész idő alatt, míg nálam vannak az urak, csak az ágyat nyomnák… – magyarázott dühösen Mramuch. – Az embernek nincs már ideje hangyatojásokat gyűjteni sem, és eladni Peredmérben. A kölykök mindenhol a nyomomban vannak, s ez felelősség.

– No hiszen a nótárius úr, amikor tegnap Peredmérben voltam, panaszolta, hogy kimerülőben van a hangyatojás készlete, pedig ahogy mondja, megint rigót fogott – magyarázta a bíró – hát vinni kell neki újabb adagot.

– Gyűjtök majd reggel, elmegyek jó korán, amikor még aludni fognak a kölykök, enélkül nem fog menni. Holnap vasárnap, a tekintetes úr hívott ebédre, legalább majd jól fogok emészteni – mondta Marmuch, majd az üveg szlivovica fenekére nézve. Mielőtt otthon a szénán elaludt volna, előre örült, hogy holnapután a jegyző úr fizet majd a hangyatojásokért…

Megvirradt. Az öreg Mramuch óvatosan, csöndesen lemászott a heverőről, vette a hátikosarat, a fejszét, a vászonzsákocskát, a lapátot, és a sziklák között elindult az erdőbe.

A nap megvilágította a sulyói sziklák éles csúcsait, az erdőből pára szállt fel. Gyönyörű reggel volt.

– Milyen szép – suttogta Mramuch –, s milyen csönd van mindenhol, nincsenek itt a kölykök, isteni szépség, tiszta levegő, ma esni sem fog. A jegyzőnek többet fog kelleni fizetnie a hangyatojásokért, mint korábban. Az embernek növekszenek a kiadásai. A kocsmába kell mennie, innia kell egy kicsit, ott pedig elkölt egy csomó pénzt, nos hát ebben is csak azok a kölykök a bűnösök. Ki más? A dühre iszom, csak a dühre, s csak miattuk. Úgy, úgy, begyűjtöm a tojásokat, s holnapután drága pénzért eladom. Csak ezek a kölykök!

Míg morfondírozott, az erdő szélére ért. – Itt hangyaboly volt, valaki szétdúlta – suttogta a fekete hangyákat látva hemzsegni a szétszórt tűlevelek között.

– Bizonyára a kölykök. El kéne verni őket – kiáltott maga elé. Ment tovább. A következő helyen ugyanezzel szembesült. – Isten bocsásson meg, még valamit elkövetek a kölykök ellen!

Hosszas keresés után végre sikerült egy nagy és sértetlen hangyabolyt találnia. A hátikosarát a földre állította, s a lapáttal kezdte bele hányni a hangyabolyt. Amikor megtöltötte a hátikosarát, felkapart egy kis földet, azzal takarta be a felszínét, hogy a hangyák ne jöhessenek ki, s óvatosan a lenti út felé vette az irányt.

A pataknál vágott néhány fűzfagallyat.

Az úton óvatosan szétterítette a hangyabolyt hosszú sávba rendezve, amelyet fűzfaágakkal rakott körbe, majd a patak menti fűben ülve figyelte, ahogy a nagy hangyák tömegei sietve hordják ki a kis fehér tojásokat az fűzfaágak levelei közé.

– Jó kövér hangyaboly – suttogta a tojások tömkelegét nézve, amelyek kisvártatva mind a levél közé kerültek. – Ez legalább huszonöt garas. Az három deci szlivovica. Így kell az embernek iparkodnia? S mégis miért? Azok miatt a kölykök miatt. Meg a velük való állandó csatározás miatt.

A nap már magasabban állt az égen. A köd eloszlott, s a fehér, gyönyörű szulyói sziklák élesen meredeztek, a szirtek különféle alakzatokat vettek fel a sziklafalak között.

Tíz óra körül járt az idő, mire Mramuch hazaérkezett. A begyűjtött tojásokat a kamrába tette, majd igyekezett elhajtani a kaszálóról a tekintetes uraság elszabadult fiacskáit, ahol éppen a fiatal oltványokat rongálták kegyetlenül. De hasztalan volt. A fiúk kisvártatva visszatértek, hogy vandál tevékenységüket folytassák.

– Hogy a ménkű vágna beléjük – gondolta az öreg –, ebédre vagyok hivatalos, nem fogok most mérgelődni. Elmegyek a templomba, de megállok még egy pohár szlivovicára.

Így is történt.

Délben a kissé erőre kapott Mramuch elindult a tekintetes urakhoz ebédre, amelyet maga a tekintetes asszony főzött.

A szobába lépve tisztelettudóan köszönt, és a küszöbre akart telepedni.

– Üljön csak ide – kínálta az úr. – Hiszen magunk között vagyunk.

Mramuch odaült. Bizonytalanul tekingélt, mintha nem akarná elhinni hogy ő, az egyszerű sulyói paraszt most az urakkal fog ebédelni. Ó, ha láthatná a megboldogult felesége!

– Tudja előbb levest eszünk, s lesz benne valami, amit még soha életében nem evett – mondta az asszony az öregnek.

– Ugyan mi lehet az, amit még nem ettem soha életemben – gondolkodott Mramuch – biztos valami finomság lesz.

– Tekintetes asszony, kérem tisztelettel, hogy nevezik ezt? – kérdezte remegő hangon.

– Ez a szágó, pálmából készítik – felelte az asszony.

– Nos, szágó, szágó, hát mit ki nem találnak – suttogta Mramuch – szágó, milyen furcsa név. No hát mi mindenféle étket készítenek széles e világon!

A cselédlány behozta a levest. – A szágóleves egészséges és finom. Nincs ugyan a szágónak különösebb íze, de mi szeretjük – folytatta az asszony, miközben szedett belőle a csodálkozó Mramuchnak, akinek ráncos, öreg keze idegesen remegett.

Az öreg ránézett a levesre. Úszkál benne valami, nem lehet jól látni, de fogja a kanalat, s csak úgy ette. – Milyen csodás – gondolta nagy étvággyal falva a mindeddig ismeretlen levest.

– Most különösen finomra sikerült – jegyezte meg az asszony. – Furcsa fajta, mintha nagyobbak lennének… – jegyezte meg az úr, miközben újabb porciót szedett.

– És valami állatkák vannak benne – mondta tisztelettudóan Mramuch –, mintha hangy… – az öreg hirtelen a fejéhez kapott, felugrott feldöntve a széket, és kirohant az ajtón.

– Te jó ég, megbolondult – mondta az asszony szörnyülködve, amikor magához tért az ijedségből.

Ekkor az öreg Mramuch jelent meg az ajtóban, kezében a vászonzsákocskájával.

– Ez nem szágó – mondta szomorúan – ezek hangyatojások, kérem alássan, tekintetes uram, ezelőtt tele volt, a fele pedig a levesbe került, oda a huszonöt krajcárom.

Attól kezdve a tekintetes asszony mindig lámpással ment a kamrába szágóért.

Másnap Peredmérben, amikor eladta a jegyzőnek a maradék hangyatojást, azt mondta az öreg Mramuch:

– Már hogyne ízlene a rigóknak, ha tekintetes uraknak annyira ízlett. Szágónak vélték…

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Mravenčí vajíčka. Első közlés: Ilustrovaný svět 1903 Illustrovaný svět 3. évf, 1903/15 sz., 347–350.

Sulyó – Súľov

Peredmér – Predmier

[1] Pléh pipa, amely különösen elterjedt a hegyekben a szlovákok körében.  (Hašek jegyzete)