A szín szellemi létező: tisztaságában szellemi, illetve kevert voltát tekintve árnyalat, nem pedig elmosódottság. A szivárvány tiszta, gyermeki kép. A szín a szivárványban elsősorban körvonal, a gyermekember számára a határvonalat jelenti, nem a szubsztancia rétegszerű bevonatát, mint a felnőtt számára. A felnőtt ugyanis olyan absztrakcióként gondolja el a színt, amely időben és térben adott, egyenként különálló dolgok csalóka fedőrétege. A körvonalat kijelölő szín révén a dolgok nem válnak tárgyszerűvé, hanem egy végtelen sok árnyalatú rend szabja meg őket; a szín egyediség, de nem valamiféle halott dologként vagy öntörvényű egyénieskedésként, hiszen szárnyalva az egyik alakról a másikra rebben. A gyermekek szappanbuborékokat fújnak. A színnek erre a természetére utalnak a pálcikás játékok színes darabjai, a hímzések, a matricák, a játék teáskészletek, de még a hajtogatós könyvek is, s kisebb mértékben a papírfonások.
A gyermekek örömüket lelik abban, ahogyan a színek váltakoznak az árnyalatok mozgalmas átmenetében (szappanbuborék), illetve abban is, ahogyan egyértelműen és kifejezetten fokozódik a színek minősége az olajnyomatokon, a festők boltjának kirakataiban, a matricákon és a laterna magicákban. A szín számukra nedvességet jelent, mindenféle változás médiumát, nem pedig annak tünetét. Tekintetük nem a plasztikusra irányul; azt a tapintásukkal derítik fel. A gyermekeknél vélhetőleg differenciáltabbak az egyes érzéki felfogások (a látás, a hallás stb.), mint a felnőttek esetében, akik képesek a különböző érzékterületek összekapcsolására. A gyermekek színről alkotott felfogása révén a látás tökéletes művészi alakot ölt, tiszta lesz, mivel elkülönül; felfogásuk nyomán ez az alkotás szellemi lesz, mivel a tárgyakat színtartalmuk szerint nézi, következésképpen nem különíti el őket, hanem a fantáziavilág egybefüggő szemléletéhez keres biztosítékot bennük. A képzelet teljes fejlesztése, kielégítése és megzabolázása kizárólag a színek ilyesféle szemlélete révén, velük foglalkozva érhető el. Amikor a képzelet a plasztikusra sandít, túlburjánzó lesz, ha a történetre irányul, nem kevésbé, a zeneszerzésben pedig terméketlen marad. A képzelet ugyanis sosem vonatkozhat a formára, ami a törvénnyel függ össze, hanem kizárólag az emberből kiindulva szemlélheti az eleven világot, teremtő módon és érzelmeken keresztül. Ez történik a színnel, amely éppen ezért nem lehet különálló és tiszta, hiszen akkor tompa marad, hanem árnyalatgazdag, mozgékony, önkényes és mindig szép lesz, amikor nem a tárgyak illusztrálására tör. A kifestésnek egyértelműbb pedagógiai funkciója van, mint a festésnek, amennyiben áttetsző és friss marad, és nem a dolgok maszatos bevonata akar lenni. Felnőtt, alkotó emberek számára a szín nem ad támpontot, mivel a színt csak törvényszerű kapcsolódásokban tartják lehetségesnek, hiszen rendet akarnak teremteni a világban, és nem a legbelső okokat és sajátosságokat kívánják felfogni, hanem éppen azokat kibontani. A szín a gyermek életében a tiszta, világra irányuló fogékonyság hamisítatlan kifejeződése. Útmutatást ad a szellem teremtő életéhez, amely éppoly kevéssé vonatkozik esetlegességekre és véletlenekre, mint ahogyan a szín is csak befogadja, de nem közvetíti a halott, kauzális szubsztanciák létét.
A gyermekrajzok színessége tarkaságukból ered. Arra törekszenek, hogy a színesség a lehető legkülönlegesebben és legtökéletesebben áttetsző legyen, és ne a formára, a felszínre vonatkozzon, ne a térre összpontosuljon. A tiszta látás ugyanis nem a térre és a tárgyra irányul, hanem a színre, amely bizonyára a lehető leginkább dologszerűen, de nem térbeli tárgyiasságként jelenik meg. A festészet művészete a természetből indul ki a formára összpontosítva. A szín dologi mivolta nem a formán alapszik, hanem a szemlélet empirikus súrolása nélkül azonnal a szellemi dologra irányul a látás izolálása révén. Felfüggeszti a lélek intellektuális kapcsolódásait, és úgy teremt tiszta hangulatot, hogy nem adja fel a világot. A tarkaság nem hat a lélekre, mert a gyermek töretlen képzeleti tevékenysége állandóan a lélekből fakad. Mivel azonban a gyermekek tisztán látják a színt, anélkül, hogy lelkükben megütköznének, ezért az szellemivé válik: a szivárvány nem egy jólnevelt elvontságra vonatkozik, hanem a művészetben való életre.
Ez a művészeti rend azért paradicsomi, mert még sehol sem merül föl az összeolvadás a tapasztalat tárgyában bármiféle indíttatásból, hanem a világ csupa szín: az azonosság, az ártatlanság és a harmónia állapotában. A gyermekek nem ismerik a szégyent, mivel nem reflektálnak, hanem csak szemlélnek.
*
A szöveg eredeti megjelenési helye: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften, 6. k., szerk. Rolf Tiedemann, Hermann Schweppenhäuser, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1985, 110–112.
A fordítást az eredetivel egybevetette: Kerekes Amália.
