Amikor kezdte egyre komolyabban venni az írói terveit, biztos nem arról álmodott, hogy a birodalom és a kommunista utópia pusztulását, mint ő maga megfogalmazta, „a vörös ember végét” kell megörökítenie. Egyébként is minden stabilnak látszott még a hetvenes években: a fehérorosz tagköztársaságban élt, az anyanyelvét gyors ütemben felejtő nemzet tagjaként, amelyről elismerően mondta Hruscsov a hatvanas évek első felében, hogy elsőként építi fel a kommunizmust, mert elsőként hagyja el a nyelvét. Első hallásra ez kissé logikátlan: miért ne dicsérhetné mindenki a maga nyelvén a pártfőtitkárt? De van ennek mélyebb értelme is: az anyanyelvvel együtt az identitást, a történelmet, az egész múltat el kell felejtenie annak, aki átlép a jövőbe.

Ekkor még karnyújtásnyira volt a jövő. 1978-ban kezdett áramot termelni a vadonatúj csernobili atomerőmű. Bár Alekszijevics 1972-ben végzett a minszki egyetem újságírói karán, már a hatvanas évek közepén dolgozott a Pripjaty-vidék lapjainak, küldte a tudósításokat A Kommunizmus Világítótornyának és a Falusi Újságnak, bejárta a leendő csernobili zóna területét, ahol később élete főművéhez gyűjtött anyagot. Hosszú út vezetett innen az irodalomhoz, de megtalálta a mesterét, Alesz Adamovicsot, és sosem felejtette el, mi mindent köszönhet neki. Azt mondta a mentoráról egy interjúban, hogy ő hozta működésbe benne „a gondolkodás belső mechanizmusát”. Amikor a fehéroroszok szabadulni próbálnak a moszkvai hegemóniát közvetítő orosz kultúra bénító hatásától (a következő nemzedék legjobbjai már eleve nem oroszul írnak), provincializmus fenyegeti őket. Adamovicsnak viszont tág szellemi horizontja, „tolsztoji” világlátása volt: „elég volt hallgatni és utánozni”.

Neki köszönheti, hogy megtalálta a tényirodalmat, azokat a műfaji kereteket, amelyek között az egész életművét létrehozta. Igen különös, hogy míg a szovjet irodalom élcsapata évtizedeken át próbálkozott hiába a polgári individualizmust meghaladó kollektív hős megteremtésével, a birodalom pusztulását mintha mégiscsak sikerült volna megörökíteni ezzel a módszerrel. Bármilyen megrázó regényeket is írtak a szovjet kényszermunkatáborokról, Szolzsenyicin szintézise, A Gulag-szigetvilág kellett ahhoz, hogy ne egyéni tragédiák sokaságának lássuk ezt a történetet. Adamovics is ezt az utat járta, de az ő nagy témája a II. világháború fehérorosz tragédiája volt. Nem a putyini háborúban is felhasznált partizánmitológia, a Sztálingrádban újjászülető szovjet birodalom diadalmenete, hanem az örökre eltűnt fehérorosz falvak. Akkor döbbent rá a világ, hogy mennyire más ez a hang, amikor Elem Klimov elkészítette Adamovics Hatinyi harangok című művéből a Jöjj és lásd! (1985) című filmet.

Ebben az évben, ebbe a trendbe illeszkedve jelent meg Alekszijevics első könyve, a Nők a tűzvonalban. Erről az iskoláról árulkodik a töredékekből teremtett szintézis igénye és a kollektív hős átértelmezése: ezt olyan kórusként képzelhetjük el, amelyben mindenki megőrzi az individuális létét. Élete könyve, a Csernobili ima megjelenése után riport-oratóriumnak nevezték ezt az említett műfajon belül kialakított egyéni változatot. Alekszijevicsnek arra a problémára kellett poétikai megoldást találnia, amit a következőképpen fogalmazott meg Joszif Brodszkij 1987-ben, a Nobel-díj átvétele után mondott beszédében: „nem a hős, hanem a kórus pusztul el”. Azokból a nőkből formálta az első kórust, akik 1941-ben önkéntesként, őszinte lelkesedésből csatlakoztak a hadsereghez.

De hamar elmúltak az ünnepi pillanatok, és nagyon nehéz elmesélni a folytatást, azt, hogy milyen nőnek lenni a háborúban, amikor már nem játszik a katonazenekar. Alekszijevics kétfajta igazságról beszél a Nők a tűzvonalban című könyvében. Az egyik a belső, ezt el kellett felejteniük a szereplőknek, a másik a kívülről rájuk kényszerített hivatalos változat. Az előbbihez lehetetlen eljutni, ha a mesélőn kívül más is jelen van a beszélgetésen. De ha talált is olyan interjúalanyt, aki ki merte mondani azt, amit a többiek nem tudtak, vagy nem mertek, még évekig kellett harcolnia a cenzúrával, mert a háborús téma újszerű feldolgozásával ő is a tűzvonalba került. A 2000-es évek elején a szerző kiegészítette a művet a kihúzott részletekkel, sőt a cenzor kifogásait is megismerhettük. Szerinte „a háború mocska” itt a győzelmet is beszennyezi, még „alantasnak” is nevezi az írónő igazságát. A cenzor itt alighanem a hősies realizmus követelményeit kéri számon a szerzőn, amelyeket már a húszas évek közepén, az avantgárd ellen indított kampányban kidolgoztak, ezekkel pedig aligha egyeztethető össze az, hogy a történetek nem a győzelemmel érnek véget, hanem azzal, hogy milyen nehéz a háború után visszaváltozni nővé.

Négy nagy témája van Alekszijevicsnek: a II. világháború, az afganisztáni háború, a csernobili katasztrófa és a Szovjetunió felbomlása (ami aligha független az előző két eseménytől). Bármennyire is hadakozott a cenzúrával a Gorbacsov-korszak előtt, nehezen tudott túllépni a szovjet ideológián. Apja karrierizmustól mentes párttagként, falusi tanárként szent együgyűséggel ragaszkodott a hitéhez (a tagkönyvével temették el). Nehéz elvetni egy olyan apától kapott szimbolikus rendet, aki nem alkalmazkodásra vagy behódolásra nevelte, hanem arra, hogy higgyen az ideológiában. Azt mondja Alekszijevics a már idézett interjújában, hogy Afganisztánban jött el a felismerés pillanata, amikor a Fiúk cinkkoporsóban című könyvéhez gyűjtötte az anyagot. Beszállt egy helikopterbe, aztán megpillantott fentről sok apró tárgyat, és felfoghatatlan volt számára a látvány. Elmagyarázták neki, hogy több ezer koporsót lát, azokat a bizonyos ólomkatonákat. Egy még élő katona hozzátette: „Holnap talán én is ott fekszem, bár nem tudom, miért halok meg.” Ezt úgy értelmezte Alekszijevics, hogy „amit 1917-ben tettek velünk, azt a nyolcvanas évek közepén mi próbáltuk megtenni egy másik országban”. De az ideológiától való végső szabadulást csak a csernobili könyve hozta el számára.

Nagyon jól fejezi ki Alekszijevics nehezen meghatározható identitását a többes és az egyes szám talán öntudatlan cseréje. A nagy októberit még mások tették „velünk”, de Afganisztánban már „mi” próbáltuk megtenni ugyanazt. A nyugat-ukrajnai anya és fehérorosz apa felmenői nem vehettek részt a bolsevik forradalomban, de hetven évvel később Alekszijevics már nem külső szemlélő Afganisztánban, hanem ő is a megszállók közé tartozik (ráadásul az afgánok sokkal több mindenben különböznek az oroszoktól, mint a fehéroroszok, így a gyarmati uralom viszonyai is egyértelműbbek). Kimerültnek és kiégettnek érezte magát, miután megírta a könyvét a jelenben játszódó háború borzalmairól. Aztán egymás után kapta a jeleket ebben a kiüresedett, de az új iránt fogékony állapotban. Taxiban ült, amikor a szélvédőnek vágódott egy galamb, a sofőr meg kifakadt, és azt mondta, nem bírja tovább, mindennap elüt vagy húszat, mert így hat rájuk a sugárzás. Nagy halom szarkát látott az erdőben, egy öregasszony pedig sugárfertőzött tojásokat vitt, hogy beledobja mindet a falu szélén ásott gödörbe, ahová a tejet is öntik.

Megérkeztünk Alekszijevics legfőbb témájához, a csernobili katasztrófához, a „vörös ember” bukásához, nehezen követhető mutációjához és egyre riasztóbb utóéletéhez. Ha nem akarunk megmaradni a felszínen, próbáljuk szétválasztani a pogányság, a kereszténység és a szcientista mitológia szintjeit. Martin C. Putna ír arról Képek az orosz vallásosság kultúrtörténetéből című könyvében, hogy a kereszténység felvétele a keleti szlávoknál pszeudomorfózist hozott, vagyis a fordulat nagyrészt látszólagos volt, a pogány hitvilág rejtve megmaradt, az új vallás mögé rejtőzve. A kommunisták egy harmadik elemmel bővítették a duális rendszert, a pogány-keresztények hitvilágába belesulykolták a forradalmi ideológia és a „tudományos világnézet” (elvileg egymást kizáró) bizarr elegyét. Alekszijevics bizonyos hősei azért olyan rejtélyesek számunkra, mert mindhárom rendszerben otthonosan mozognak, ezeket nem mindig különítik el egymástól, gyakran szinkretista módon kezelik őket, így a tudatuk nem is két-, hanem háromfelé hasad.

„Kitágult a háromdimenziós világ, én pedig nem találkoztam olyan vakmerőkkel, akik továbbra is készek lettek volna fölesküdni a materializmus bibliájára. Tiszta fényben ragyogott fel a végtelen” – olvashatjuk a Csernobili imában. A katasztrófa megbontotta a pogány, keresztény és tudományos-ateista elemek ingatag egyensúlyát, ráadásul pont a másik kettőt egyre inkább kiszorító domináns elem kompromittálódott (ezt jelképezi neves tudósok öngyilkossága, atomenergetikai szakemberek megőrülése). Mivel a robbanás ledöntötte a legújabb kor bálványait, nem maradtak értelmezési keretek, így a tanácstalan áldozatok Eliade kifejezésével kratofániaként, „az erő megnyilvánulásaként” érzékelték a katasztrófát, mint az archaikus ember. Váratlanul megmutatkozott előttük a felsőbbrendű hatalom a profán szférában. A kratofánia jelei itt az egyiptomi csapásokra emlékeztettek. 

Bármilyen szép is lenne úgy olvasni Alekszijevics életművét, mint egy lezárt korszak összegzését, melyet épp a végóráiban sikerült a legmélyebben megértenünk, a jelek szerint még elég sokáig tarthat az agónia, így mégis inkább a jelenről, a birodalom permanens agóniájáról szól, és már senki sem áltatja magát azzal, hogy nem érintett benne. A Nobel-díj átvétele után, Stockholmban mondott beszédében Alekszijevics kimondta, hogy ami megmaradt a birodalomból, elvesztette azokat az esélyeit, amelyek a kilencvenes években még megvoltak. „A kérdésre, hogy milyen legyen az ország, erős-e vagy tisztességes, amelyben jó élni, az elsőt választottuk: az erőt. Most megint az erő idejét éljük.” Bár itt nem keres választ arra, hogy miért alakult így (és azt is jó lenne tudni, hogy ki tartozik bele a többes szám első személybe) – a Csernobili ima egyik szereplője, Alekszandr Revalszkij orosz történész alighanem megadta a választ erre – kérdés formájában: „Képes-e az orosz nemzet saját történetének olyan globális revíziójára, mint amilyenre képesek voltak a második világháború után a japánok? A németek… Lesz-e bennünk elég intellektuális bátorság ehhez?” Nem, nem volt hozzá sem bátorságuk, sem szellemi kapacitásuk. Visszamenekültek a régi mítoszaikhoz, és új birodalmat építenek. A cári és a szovjet után immár a harmadikat.