1749: Drága Szvetlana Alekszandrovna, gratulálok, és először is szeretném megköszönni a könyveit, amelyek olyan fontosak nekünk. Őszintén szólva amikor több mint húsz évvel ezelőtt kiadtam egy könyvét Magyarországon, talán nem is reméltem azt, ami aztán történt… Szeretném azzal kezdeni a beszélgetésünket, amiről a mi nagyszerű magyar íróink is beszéltek, Háy János is, Tóth Krisztina is. Beszéljünk a bátorságról! De rögtön meg is állok egy kicsit. Mert mintha nem lenne egészen helyénvaló ez a szó. Az orosz nyelvben ez – muzsesztvo – azoknak a tulajdonságoknak az összességét jelenti, amelyek a férfiakra lehetnek jellemzőek. Szó szerint fordításban azt jelenti: férfiasság. Az ön könyveit viszont csak egy nő írhatta meg. És a sikert, az olvasók szeretetét részben az hozta meg, hogy ezekben a könyvekben van valami nőies bátorság, nőies érzékenység. Ön elsősorban arról ír, ami egy kicsit – vagy talán nagyon – hiányzott az irodalomból: a történelemmel kapcsolatos női látásmódról: a női szemléletről azzal kapcsolatban, ami történik velünk, és amit döntően férfiak művelnek. Egyetért ezzel? Létezik férfibátorság, „férfiasság”, és ettől lényegileg különböző női bátorság?   

Szvetlana Alekszijevics: Nagyon sok bátor nővel találkoztam, olyanokkal, akik ugyanakkor nőiesek is voltak, sokan közülük nagyon szépek is, s közben ugyanazt a munkát végezték, mint a férfiak. És mégis, soha nem fogom elfelejteni, ahogy az egyik nő, aki a háborúban kórházban dolgozott, sebesülteket ápolt, azt mondja nekem: „Amikor osztottam az orvosságot a sebesülteknek, és valamelyiknek nagyon súlyos volt a sérülése, és tudtam, hogy meg fog halni, szerettem volna megölelni és megcsókolni…” Annyira nőiesen érzékenyek voltak az ilyen szavak mindig, hogy egyszer csak arra gondoltam: hiszen ugyanezt hallottam abban a faluban is, ahol felnőttem. Ahol az asszonyok a háború után, amikor befejezték a napi munkát, elüldögéltek a padokon, és beszélgettek… És szinte sohasem volt ezekben a beszélgetéseikben gyűlölet, pedig, mondjuk, felidézték az első estét a férjükkel, meg az utolsót, mielőtt elment a frontra… vagy azt, hogy akinek a férje partizán volt, nem találta meg a sírját az erdőben… Én pedig ott, éppen ezekből a beszélgetésekből értettem meg, mit jelent a szeretet. Őbennük nem volt semmi abból a gyűlöletből, amely most valahogy elöntötte a világot… Az után a borzalmas háború után, azután, hogy a faluban, ahol laktunk, összesen két férfi volt, az apám meg egy öregember… és a nők végeztek minden munkát… ők mégis inkább az életről beszéltek, a gyerekekről, akiket fel kellett nevelni. Én pedig nagyon örülök annak, hogy az első leckéket a szeretetről éppen egy faluban kaptam, és asszonyoktól… Ez visszatérő elem minden könyvemben, az elsőtől az utolsóig.

1749: Könyvei kiadójaként és némelyik regénye fordítójaként az évek során sok újságíró kérdezett arról, hogyan is éri el, hogy a magnóra vett tanúságok igazi irodalommá változzanak. Vagy oratóriumregényekké… persze sokféleképpen nevezték már ezt az új – de persze mégsem egészen új – műfajt, amelyet kitalált. Olvasóként érezzük, hogy ez nem egyszerűen dokumentarista próza vagy oral history, hanem irodalom a szó legnemesebb értelmében. Én persze, amennyire tudok, válaszolok erre a kérdésre. De most öntől kérdezem: mi a titok?

SzA: Hát, az a helyzet, hogy nagyon gyorsan változik a világ. A zene is új formákat keres, egészen megújult: azt mondják rá: zene utáni zene… Na és amikor megkaptam az újságírói diplomámat, és elkezdtem mindenféle falvakba járni, hallgattam a történeteket, főleg nők történeteit a háborúról, és arra gondoltam, hogy ez nincs benne az irodalomban… Hogy az irodalomban a háború férfi nézőpontja uralkodik. Sok minden le van nyesegetve róla. És arra is emlékszem, hogy megérkeztem az egyik lakásba, egy asszonyhoz, aki a háborúban mesterlövész volt (ez szörnyű és nagyon nehéz munka), és a férje nem hagyta, hogy akár egy szót is szóljon… Hol teáért küldte ki, hol süteményért, és ő maga beszélt. Én meg erre: „De hát azért jöttem, hogy a feleségével beszélgessek.” Mire ő: „Ugyan mit tudna ő mesélni, amolyan női sírás-pityogás lenne, semmi több.” Hát ilyen volt a férfi nézőpont. És aztán ennek az asszonynak az elbeszélése lett az egyik legerősebb a könyvben. A férfiak nem akarták elismerni, hogy az asszonyok is hozzájárultak a győzelemhez. A háború után valahogy félretolták őket, és ezzel az irodalom is egyetértett. Az irodalomban sem volt jelen ez a női látásmód. Én pedig nagyon örülök annak, hogy még sikerült beszélgetnem azokkal a nőkkel. Mert hiszen már azelőtt jártak az életben, hogy a sötétségbe távozzanak, ahogy az egyikük kifejezte magát. „Szeretek esténként elüldögélni a dácsámon – mondta –, és nézni a kertet. Nézni a sötétséget. Tessék, én is valahova oda megyek hamarosan. De milyen jó, hogy te eljöttél hozzám, és elmesélhettem neked a történetem.” És ez nagyon fontos volt, mert már sok idő eltelt a háború után, és a legfontosabb ez az érzés, hogy a világ már valahol messze van tőled, és hogy már semmit sem tudsz elmesélni, vagy talán csak majd valami más világban… De így, mielőtt elmész, mégiscsak elmondhatsz valamit… És nagyon örülök annak, hogy meg tudtam ezt tenni, még épp időben, mert úgy gondolom, hogy igenis van női látásmód. A nőknek más a színük, más az illatuk, más részleteket látnak. Mindig emlékeznek rá, hogyan szenvedtek a madarak, hogyan szenvedett a bombák fölszaggatta föld, hogyan szenvedtek az állatok… A nő valahogyan érezni tudta az életet mindenestül. És ma ez nagyon közeli látásmód számunkra, mert amikor az ember nézi a felvételeket arról, mi történik Ukrajnában, és látja, hogy az emberek, amikor elhagyják az otthonukat, utolsó erejüket megfeszítve viszik a macskáikat, a kutyáikat, akkor arra gondolok, hogy a nők tanítanak így minket a szeretetre, az életre… igen, a szeretetre. És nagyon fontos nekem, hogy ez a könyv sok országban megjelent, és sok országban színházban is játsszák, hogy a világ egyetért abban, hogy létezik ez a női látásmód. És hogy talán ez a legpontosabb, amikor arról van szó, mi történik az emberrel, amikor pokoli helyzetbe kerül…

1749: Tóth Krisztina idézett néhány mondatot a könyveiből. Egyszerű kisemberek mondanak ki pszichológiailag nagyon mély gondolatokat. Nagyon pontosan fejeznek ki valami nagyon fontosat. De a lényeg: hogy szépen beszélnek. Felmerül a kérdés: hogy lehet ez? Mintha az derülne ki a könyveiből, hogy nincsenek egyszerű kisemberek. A könyveiből ítélve ezek a kisemberek nagyon mélyen élik át az életet.

SzA: Tudja, nekem olyan emberekkel van dolgom, akik nagy megrázkódtatást éltek át. Vagy szerelmet, vagy a halál közelségét… amikor szakadatlan a halál közelében forogtak. És ebben az állapotban az emberek nagyon pontosan és nagyon szépen beszélnek. Emlékszem annak a nőnek a történetére, akit Krisztina említett a beszédében. Akinek haldoklott a férje, miután likvidátorként Csernobilban volt… Milyen pontosan fejezte ki magát! Milyen pontos szavakkal írta le a férje haldoklását: hogy az orvosok már lemondtak róla, és hogy éjjel hogyan próbálta szeretni. Tudja, amikor jöttem el tőle, arra gondoltam, ez van annyira értékes, mint Shakespeare vagy Dosztojevszkij művei.

1749: Amikor a bátorságról, férfiasságról beszéltünk – üsse kő, használjuk ezt a szót –, nemcsak a könyveire gondoltam, de az állampolgári helytállására is. 2020-ban, amikor még Minszkben élt, támogatta a tüntetéseket, pontosabban tagja volt az úgynevezett „koordinációs bizottságnak”, ami után újból kénytelen volt elhagyni a hazáját. Most pedig, mióta elkezdődött a háború Ukrajnában, kompromisszumok nélkül ír és beszél arról, mi is a lényege Putyin, és persze Lukasenka rendszerének. Összefoglalná nekünk röviden az álláspontját? Mi a lényege ezeknek a rendszereknek, és miért művelik mindazt, amit most látunk?  

A kilencvenes években romantikusak voltunk. Úgy gondoltuk, ahogy Fukuyama írta, hogy vége a történelemnek. Hogy valami  ökológiai történet veszi kezdetét, az ember tökéletesedésének, átalakulásának története, hogy az ember, ahogy a mi orosz tudósunk, Fjodorov írta, megtanulja a madarak nyelvét, az állatok nyelvét, hogy az élet valahogy olyan lesz, amilyennek a mindenható elgondolta. Hogy 

az embernek, akit olyan nehéz felnevelni – ezt minden anya tudja –, nem kell meghalnia egy atomreaktor tetején lógva, a fertőzött grafitot kaparva,

vagy nem kell háborúban, egy orosz tank alatt meghalnia, mint most Ukrajnában. Nem, ez nem az az élet, amilyet az embernek élnie kell. Mi azért mégsem erre vagyunk teremtve.  Mi arra vagyunk teremtve, hogy úgy éljünk, ahogy az a tudós, Fjodorov írta. Hogy megtaláljuk, ami közös bennünk az egész eleven világgal. De hát naivak voltunk. Úgy gondoltuk, legyőztük a kommunizmust… És még mondogattuk is egymásnak az elit társaságainkban, hogy milyen kevés véráldozattal járt. Csak valahol a birodalom határvidékein ömlött a vér, de nem tört ki polgárháború, amitől a legjobban féltünk. Jött a fogyasztás, az emberek látták a sok új holmit, a sok új finomságot, és ez annyira elragadta őket, hogy egyszerűen csak élni akartak, pedig annyi éven át az aszkézisre nevelték őket. De tessék, eltelt harminc év, és most látjuk a vérontást nem messze tőlünk, Ukrajnában. Amikor látom az interneten a frissen elesettek fényképeit, amiket az ismerőseim tesznek közzé, akkor kezdem megérteni, hogy a birodalom csak most múlik el, csak most esik szét végleg. És csak most szakítunk a kommunizmussal. Vagyis nem olyan gyorsan történt ez meg, ahogy akkor gondoltuk. És erre nem voltunk felkészülve. És emiatt kifejlődött az orosz fasizmus. Azt, ami most Oroszországban történik, én fasizmusnak tartom. Az pedig, ami Belaruszban van, diktatúra, mégpedig egy Putyin által támogatott diktatúra, mert nélküle már legyőztük volna Lukasenkát. De Putyinnal együtt, aki minden módon támogatja, képtelenek vagyunk rá. De hadd mondjam el, hogy milyen érzés, amikor megy az ember a tüntetésre, és körülötte nagyon sok szép nő van fehér ruhában, virágokkal, és nézem őket, és arra gondolok: de hiszen soha nem láttam még ilyen embereket. Mindig valahogy külön léteztek. És most kiderül, hogy milyen sokan vannak. És akkor arra gondolsz, hogy igen, kétségbeesésedben és tehetetlenségedben gondoltál arra, hogy el kell hagynod ezt az országot, de most megérted, hogy nem, te ezekkel az emberekkel akarsz élni. Hogy felépítsünk egy új országot. Egy jó országot. De egyelőre még nem sikerült. Most még csak nagyon nagy árat kell fizetnünk érte.  

1749: Hát igen, nem sikerült, és önnek másodjára is el kellett hagynia a hazáját. Újból emigráns lett. De előtte a házában, Minszkben különböző európai országok diplomatái védelmezték. Hogyan is volt ez? Ha nem tévedek, akkor valóban fenyegette már a letartóztatás. Akkorra már annak a koordinációs bizottságnak majdnem minden tagját letartóztatták. Mi van most velük?

SzA: Sokan börtönben vannak. Néhányuknak sikerült külföldre utazniuk. Lukasenka csúnyán bosszút áll az átélt félelemért. Nagyon bosszúálló ember. Én akkor egyedül maradtam. Ők pedig sokáig valahogy nem szánták el magukat, hogy hozzám nyúljanak. De aztán autók jelentek meg a házamnál. Reggelente telefonhívásokat kaptam. És akkor megértettem, hogy mi zajlik… A házban, ahol laktam, a portás azt mondta egyszer: ne nyisson ajtót senkinek, ismeretlen emberek jöttek, és lehet, hogy el akarják vinni. 

A ház alatti garázsban dolgozó férfi felajánlotta, hogy a garázson keresztül kimenekít…

Egyszóval igen komolyra fordult a helyzet, amíg közbe nem lépett az Európai Unió. Gyakorlatilag az összes ország, az összes diplomata, aki csak volt az országban, a védelmemre kelt. Jöttek, velem voltak nappal, éjszakára meg nők jöttek, diplomaták és diplomatafelségek. Olyan szép volt, ahogy védelmeztek. Nem is tudom… Ez mentett meg, igen, ez mentett meg azokban a napokban. De aztán egyik éjjel gyorsan össze kellett szednem a holmimat, és reggel elrepültem.

1749: Bár magyar diplomata nem volt azok között, akik önt védelmezték, mi itt, Magyarországon, az olvasói, és nem csak az olvasói, lélekben önnel voltunk, és aggódtunk…

SzA: Köszönöm, köszönöm.

1749: Most én is idézni fogok öntől, éspedig a Nobel-díj átvételekor mondott beszédéből: „Flaubert azt mondta magáról, hogy ő ember-toll, én azt mondhatom magamról, hogy ember-fül vagyok. Amikor megyek az utcán, és a fülembe jut egy-egy szó, kifejezés, felkiáltás, mindig arra gondolok mennyi regény tűnik el nyomtalanul az időben.” „Ember-fülként” ez a második emigrációja különösen fájdalmas lehet, hiszen, aki ilyen különleges műfajú könyveket ír, nagyon fontos, hogy mindig figyelmesen hallgassa az embereket.

SzA: Igen, otthon kell élni, mert minden változik, változnak az érzések, új szavak keletkeznek, ezt pedig csak úgy hallhatod, ha otthon vagy. Amikor azon az éjjelen elrepültem Belaruszból, az asztalomon ott maradt az új könyvem kézirata. Ez a könyv a szerelemről szól. Éppen ezt írtam akkor. Két könyvet gondoltam el. Az egyik a szerelemről szólna, a másik a halálról, amikor az ember, ahogy az egyik hősöm mondta, eltávozik a sötétségbe. De nem tudtam magammal vinni ezeket a kéziratokat. 

És nem is tudnám tovább írni ezeket a könyveket itt, az emigrációban, mert most egy másik könyvet írok. Ez a mi forradalmunkról szól, és arról, ami Ukrajnában történik.

És arról, hogyan segít egész Európa az ukránoknak. Hogy itt Európában testvérként fogadták őket. Ez nagyon fontos. Megmentették ezeket az embereket, és nem csak fizikai, materiális értelemben: a lelküket mentették meg, mert ekkora árulásra az orosz testvértől semmiképpen nem számítottak. Annak ellenére, hogy tankok ezrei álltak a határon, senki nem hitt abban, hogy háború lesz.

1749: Hadd idézzek még valami a Nobel-díj átvételekor mondott beszédéből. „A remény idejét a félelem ideje váltotta fel. Az idő elindult visszafelé…” Ez nagyon gyakran idézik öntől. Belaruszban, 2020-ban az idő mintha mégis elindult volna előre. És a forradalom valamilyen módon folytatódik, de erről mi nem sokat hallunk. Most meg különösen kevés az információnk, mert tudjuk, mi történik Ukrajnában, de szinte semmit nem tudunk arról, mi a helyzet az ön hazájában.

SzA: Az ellenállás folytatódik, nem ért véget. Az, hogy nincsenek már nagy megmozdulások az utcákon, érthető, hiszen ötvenezer embert tartóztattak le, sokan megjárták a börtönt, sokan őrült, tíz-tizenöt éves büntetéseket kaptak. Nemrég néhány végzős egyetemistát zártak börtönbe hat-nyolc évre. De milyen szép beszédeket mondanak bíróságon, mert az utolsó szó jogán mindenki mondhat valamit a bírónak. Ön említette, milyen szépen beszélnek az emberek a könyveimben. Ezeket nem én találtam ki. Ha hallaná – ez benne lesz az új könyvemben –, milyen szépen beszélnek sokan az utolsó szó jogán. Hogy mennyire felfogják, mit kell mondaniuk, mennyire tudják, hogy mindannyiunknak erősnek kell lennünk, és hogy ez sokáig fog tartani. Most a megmozdulások nem olyan nagyszabásúak. De nemrég például olyan fiatalokat ítéltek el, akik átállították a vasúti váltókat, hogy fegyverszállító szerelvényeket siklassanak ki. Ha nem is tömegek, de sokak kimennek az utcára, és tudják, hogy le fogják tartóztatni őket, de kimennek, csak hogy megmutassák, hogy nem, nem hallgatunk, nem adjuk meg magunkat. Pedig tudják, hogy börtönbe kerülnek, ami pedig igazi borzalom. Nincsenek ágyak, az emberek a földön fekszenek, a padlót pedig direkt klóros vízzel mossák, így mindenki beteg szemmel jön ki onnan. Egyszóval egészen iszonyatosak a körülmények. És ahogy az egyik rendőrfőnök fogalmazott: „Azt akarom, hogy olyan borzalmas legyen itt nektek, hogy soha többé ne akarjatok ide kerülni.” Egyszóval Lukasenka azt akarja, hogy a nép féljen. Úgy gondolja, a félelem megbénítja, elemberteleníti az embereket. A félelem borzasztó dolog. És sokan átélték már, de senki, senki nem tagadta meg a meggyőződését – legalábbis én egyetlen ilyet sem ismerek. Hiszünk benne, hogy új országunk lesz.

1749: Az utolsó könyve, az Elhordott múltjaink megírása után azt mondta, hogy ezt az ötkötetes ciklust, Az utópia hangjait vagy A vörös ember krónikáját befejezte, és most másról fog írni: a szerelemről, a halálról, egy kicsit a műfajból is kilépve. De úgy néz ki, a ciklus folytatódik. Úgy látszik, ez az ön írói sorsa. Mindig kénytelen erről a „vörös emberről” írni, erről az utópiáról, erről a „gyilkos eszméről”, és arról, amivé most átváltozott: háborúról, borzalmakról… Ez lenne az ön írói sorsa?

SzA: Tudja, amikor befejeztem az ötödik könyvemet, úgy éreztem, hogy ha mégis vissza kell térnem ehhez a témához, nem lesz már erőm hozzá. De látom, mekkora bátorság van a népemben, és mennyi szenvedés éri őket… Amikor egy kislánynak az apját és az anyját is letartóztatják, és egyedül marad, ő meg csendben átad egy kis levelet a tanárnőnek: „Felakasztom magam, öngyilkos leszek.” Képzelje csak el, mit élnek át a gyerekeink. De amikor mindezt honfitársaim millióival át kell élnem,  tudom, hogy mindig szerettem a népemet, most pedig még jobban szeretem, mint azelőtt.