A Nobel-díjas belarusz írónő, Szvetlana Alekszijevics közel harminc éven át írta a Szovjetunióról szóló könyvciklusát, amely A háború nem asszonyi dolog című kötettel indult, Az utolsó tanúk, a Fiúk cinkkoporsóban, valamint a Csernobili ima által vetett egy-egy hosszú, alapos pillantást a Nagy Utópiára és mítoszának erodálódására, végül pedig a befejező kötettel, az Elhordott múltjainkkal írta meg a korszak nekrológját. A bő háromezer oldalas, öt kötetből álló opus annyira egységes egészként olvasatja magát, és annyira minden részletre kiterjedő totalitással mutatja be egy világbirodalom bukását (és mítosza továbbélését), hogy talán e teljesség- és lezártságérzetnek is szerepe lehet abban, hogy Alekszijevics további írói tervei – a szerelemről, az öregségről és a halálról szóló kötetek – egyelőre csak az ígéret szintjén léteznek. Ennek megfelelően pedig a Nobel-díjat követő Alekszijevics-dömping is a korábban már megjelent kötetek újrakiadására kénytelen szorítkozni.
Mégsincs hiányérzete az olvasónak, és szemlátomást Alekszijevics sem érzi feltétlenül szükségét annak, hogy újabb művekkel tromfoljon rá az eddigiekre. Kockázatos is volna, ugyanis az Elhordott múltjainkkal lezáruló ötkötetes vállalkozás írói küldetésként és produktumként is egyaránt monumentális, alkalmasint megismételhetetlen teljesítmény. A belarusz írónő Moszkvától a legeldugottabb szibériai falvacskákig keresztül-kasul bejárta magnetofonjával az egykori Szovjetuniót, hogy a hajdanvolt ország társadalmának legkülönfélébb rétegeiből merítsen, mindemellett pedig figyelmet fordított az interjúk százain keresztül megragadott léthelyzetek utóéletére is: nem egy alkalommal évek, vagy évtizedek elteltével szólaltatja meg újra ugyanazt az interjúalanyt az Elhordott múltjaink lapjain is. Ennek a következetesen véghezvitt írói felelősségvállalásnak is köszönhető, hogy Alekszijevics könyvei többek, mint a posztszovjet világ legkülönfélébb szegleteit fókuszukba állító, újságírói pillanatfelvételek. Ezek a könyvek ugyanis regényszerűek – és nem csupán az egymás szomszédságában szerepeltetett, egymással feleselgető, ugyanazokat a történelmi eseményeket újabb és újabb életutak prizmáján keresztül láttató interjúk miatt, hanem azért is, mert a kérdezettek újbóli megszólaltatása révén az élethelyzetek és vélemények hosszútávú változásai, ha úgy tetszik: a személyiségfejlődés sem hiányzik belőlük. Szvetlana Alekszijevics munkái emiatt nőnek túl a – mégoly alapos és minőségi – újságírás keretein. Túllépik az oral history korlátait, és megteremtik az oral faction műfaját.
Amely egyúttal eszmetörténet is. Ez a megállapítás csak látszólag áll ellentmondásban azzal, ahogyan Alekszijevics az Elhordott múltjainkat záró interjúban fogalmazza meg írói programját: „Én nem magát az eszmét próbálom ábrázolni, hanem az eszme fogaskerekei közé került emberi sorsok metafizikai tragédiáját.” Ugyanis nem csak az ideológia hat a fogaskerekei között őrlődő emberekre, hanem az egyéni sorsok sokaságából összeadódó korszellem is visszahat az eszmére – és éppen a szovjet ember mítoszának kor- és kórtörténete az a történet, amely megteremti a kötetbe szerkesztett interjúk sokaságának dramaturgiai ívét.
Forrás: Európa Könyvkiadó. Az Elhordott múltjaink 2019-es magyar kiadása
Alekszijevics kiindulópontja az a drámai pillanat, amelyet közel három évtized múltán az utolsó, a Szovjetunió birodalmi létének meghosszabbítására tett kétségbeesett kísérletként értékelhetünk. Az 1991 augusztusában történt puccsról van szó, amelynek során a tervezett új uniós szerződést megakadályozandó az SZKP keményvonalasai a hadsereg segítségével megkísérelték eltávolítani Mihail Gorbacsovot a hatalomból, és átvenni az irányítást az ország felett. A puccs – a lakosság ellenállásának is köszönhetően – nem is lehetett volna kontraproduktívabb: ez vezetett Borisz Jelcin elnökké válásához, a Szovjetunió megszűnéséhez és a Független Államok Közösségének megalakulásához – nem mellékesen pedig a puccsszervezők többségének öngyilkosságához.
Az, hogy Alekszijevics ezzel a történelmi momentummal indítja a Szovjetunióról írott interjúregény-nekrológját, kézenfekvő volta mellett is nagy írói bravúr. A puccskísérletben vezérszerepet játszó marsallról, Szergej Fjodorovics Ahromejevről szóló – a különböző interjúkból, nyomozati anyagokból és a korabeli „hivatalos” médiában megjelent nyilatkozatokból összeszerkesztett – fejezet ugyanis észrevétlenül formálja át a múltban ragadt, keményvonalas kommunista sztereotip képét Shakespeare tollára illő sorstragédiává, amelyből roppant érzékletesen rajzolódik ki egy történelmi-társadalmi kereteit vesztve folytathatatlanná váló élet drámája. Az öngyilkosság egyébként is visszatérő motívuma az Alekszijevics által csokorba gyűjtött sorsoknak, a szerző szerint azért, mert beszélgetései során azokra talált rá, akik „szervesen összeforrtak az eszmével, annyira átengedték magukat neki, hogy már képtelenek lettek volna elszakadni tőle – az állam lett a kozmoszuk, az adott meg nekik mindent, az helyettesítette még a magánéletüket is. Képtelenek voltak megválni a nagy történelemtől, búcsút inteni neki, és másképpen keresni a boldogságot. Alámerülni és eltűnni a személyes létben, ahogyan manapság szokás, amikor a kis dolgokból lettek a nagyok. Az ember csupán élni szeretne, nagy eszmék nélkül. Az orosz életben ilyen még sohasem volt, az irodalomban sem fordul elő”.
Ebből az alámerülésből Alekszijevics letehetetlen, drámai erejű és roppant változatos történetkavalkádot kerekít. Sorskaleidoszkópot, amiben helyet kapnak azoknak a hajdani gyerekeknek az emlékei is, akik őszinte lelkesedéssel éltették Sztálin elvtársat az intézetben, miközben szüleik a gulágon töltötték büntetésüket, valamint azoknak a meghasonlása, akik annak idején még életüket is kockára téve vonultak fel a puccskísérlet ellen tiltakozva a moszkvai utcákon, most azonban már bánják, hogy akkor azoknak az oldalára álltak, akik „puskalövés nélkül” adtak föl egy világbirodalmat. Az „emlékszomszédokkal” folytatott beszélgetésekből feltárul a generációs szakadék is, amely a szovjet mítosz talajvesztése által önnön létfelfogásuk origójától megfosztott idősebb generációk, valamint a nyugatias életformát a sajátjukká tenni vágyó fiatalok között tátong, miközben alapos figyelmet szentel a posztszovjet nosztalgiának is, amelynek lélektani hátterét így fogalmazza meg az egyik interjúalany: “A sorbanállást meg az üres polcokat hamarabb elfelejti az ember, mint a Reichstag ormán lobogó vörös zászlót.”
Alekszijevics monumentális, ötkötetes írói vállalkozásának záró darabja roppant impozáns kompozícióvá gyűjtötte „a ’belső’ szocializmus morzsáit (...). Azt, ahogy a szocializmus az emberi lélekben élt.” Sokatmondóbb hagyatékként örökíti át ez a mű az utókorra egy letűnt, ám a „szovjet nagymamák” lelkében – és, kockáztassuk meg, még számos további generáció reflexeiben, vágyaiban és csalódásaiban is – tovább élő világ történetét, mint bármely történelemkönyv.
(Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink. Fordította Iván Ildikó. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2019.)
