Úgy nőttem fel, hogy a férfiak hallgattak. A nők beszéltek, de azokról az évekről, amelyekről a férfiak hallgattak, nem tudtak semmit. Csak tábori lapok voltak, hogy Kedves Feleségem, Drága kislányom, Drága anyuka, apuka, jól vagyunk, kapunk enni rendesen, mindenki segít a másiknak. Amikor a férfiak beszéltek, erről a négy-öt évről nem szóltak semmit, azokról az évekről, amikor a háborúban voltak vagy fogságban, amely évek gyökeresen megváltoztatták a világhoz való viszonyukat. Amely évek bebizonyították, számukra a világ többé már nem elmesélhető. Egymásnak sem beszéltek róla, elmentek a kocsmába és együtt hallgattak, vagy beszéltek, a korábbi és a későbbi dolgokról, de arról hallgattak.

Az én nagypapám nem ölt embert. Az osztálytársaim is azt mondták, hogy az ő nagypapájuk nem ölt embert. Hogy halt meg az a sok-sok ember, kérdeztem otthon, ha senki nem ölte meg őket? Nagyapa nem szólt semmit, nagymama sem szólt semmit.

Beléptem az emlékezet raktárába. Csend van. Hallgatnak az emlékek.

Egyszer egy író lép be, harangot kongat, hogy ébresztő, és hirtelen felpattannak az elzárt ajtók és a raktár minden szegletéből ömleni kezdenek az emlékek, ömleni a sorsok. Gyerekek sorsa, akik apátlan és sokszor anyátlan élték át a legkeményebb éveket, nők sorsa, akikről megfeledkeztek azok, akik csak harcos hősöket akartak látni, s nem tudtak arra figyelni, hogy míg zajlott a pusztítás, mitől maradt meg mégis az élet. Ott voltak az anyukám emlékei, aki apa nélkül nőtt fel, mert mikor kislány volt, az az apa épp olyan emlékeket gyűjtött, amiről nem tudott beszélni. Ömlöttek a sorsok, mint a hangok egy gigantikus zeneműből, s aztán az ismétlődő kérdés, hogy az én nagyapám ölt-e embert, s ha nem, a halottak mégis mért haltak meg?

Ott állok, nézem, ahogy az író kiemeli az emlékeket saját fogságukból és tanulok, tanulom, hogy mit kell tennem, ha majd hazamegyek. Hogy meg kell kérdeznem, az én nagyapám ugye olyat, ami a tízparancsolatban tiltva van, nem tett. Mert ki kell mondani az emlékeket, ha nem akarjuk, hogy elfekélyesedjen a helyük, hogy a bőr alatt gyűljön a genny, s egyszer váratlanul elöntse a lakosságot, a családokat, az országokat, Európát és a világot.

Vékony jégen táncol egy olyan szöveg, ami a valóságot tárja fel, óvatosan kell lépkednie, mert könnyen beleszakad a hömpölygő vérbe, az öncélú fájdalomturizmusba. Mindig tudnia kell, meddig tart a művészet felelőssége, s hol kezdődik a cselekvés felelőssége, amikor nem fényképezünk, hanem vizet adunk a szomjazónak, étket az éhezőnek, s nem sajnáljuk, hogy idén lemaradtunk a World Press Photo kiállításról.

Hogy ne szakadjon be alattunk a világ, ösztönből kell tudni. Minden világfelmutatás fikció, akkor is, ha mélyen gyökerezik a valóságban. Hogy mi kerül napvilágra, mely történetek és mely mondatok, az alkotó dönti el. Jól kell dönteni, s jól dönteni csak ösztönből, csak érzésből lehet. Szvetlana Alekszijevics könyvei a jóldöntés mintái. Ha ezek a könyvek állhattak volna a világ igazgatóinak polcain, nem lett volna Vietnám, nem lett volna Afganisztán, délszláv háborúk és Irak, és nem lenne az, ami most van.

Romokban áll Európa pereme, ha a romok tudnának állni, s milyen az a test, aminek összedőlt házak, elpusztult emberek vannak rápakolva a végtagjaira. Ha romokban és lángokban a perem, romokban és lángokban áll az egész test. Repedés van a kölni dómon és repedés van a Szent Péter székesegyházon, repedés van minden szíven és minden házon. Átgázol rajtunk az, amit senki nem akart, mert nem állják útját a pusztulásnak az emlékek. Évszázadok óta tesszük le ugyanazt a téglát, évszázadok óta építjük ugyanazt a házat, mert amint készen van, nekirontunk, mintha romok között tudnánk csak élni, mintha nem lett volna elég a minden családban megbújó veszteség.

Az én nagyapám nem ölt embert, gondolom, de mért van akkor annyi halott.

Дорогая Светлана важна и приятно что ты с нами, fontos, hogy itt vagy velünk, fehérek között egy fehérorosz és mesélsz nekünk. Nekünk, akik nem tudjuk elfogadni a gyilkos agressziót, akár az egyes emberből fakad, akár világbirodalmak teszik. Mesélsz azoknak, akik építeni akarnak és nem rombolni, azoknak, akik csak egyet akarnak, egyet, ami most olyan elképzelhetetlenül messze van:

Békét, békét és megintcsak békét!