2022. február 24-én, amikor hírét vettem az ukrán-orosz háborúnak és a Welt csatornáján végignéztem az első képsorokat, a megdöbbenéstől „tudati földrengést” éltem át, és átrendeződött a személyes emlékezetem, egyszeriben a háború és béke és háború képsoraiban kezdett villódzni, fekete-fehéren. Új összefüggések mozdultak be: a nagyszüleim két világháborút éltek túl, a szüleim egyet, gyerekként, én pedig harminc éve Jugoszlávia borzalmas összeroppanását – és most megint háború van.

Hogy mi a háború, azt én a legszemélyesebb szinten a felmenőim elbeszéléseiből és a kortárs művészetből tudom, magyar nyelven mindenekelőtt Nádas Pétertől és Kertész Imrétől, vizuális nyelven pedig Elem Klimov Jöjj és lásd című filmjéből (1985), a főszereplő kisfiú arcáról olvastam le. Most is Kertész Imre szavai járnak az eszemben: „a gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt”. Nemrég még, a békébe belehízva, erős túlzásnak tartottam ezt, afféle bonmot-nak. A békeidők sugárzása feledteti a háborút, mintha a világosság legyőzte volna a sötétséget. A békességnek fenséges íze van. Mintha most már nyugodtan foglalkozhatnánk csip-csup dolgainkkal, lehetnénk végre homo poeticusok, metafizikától szenvedő poétikus állatok – ez Danilo Kiš meghatározása –, egy olyan dimenzióban, mely – Kiš itt Mallarméra céloz –, akár valami csodálatos kristály, száz csiszolt felületével töri a fényt. A pillanatnyi béke mindig az „örök békéből” ad ízelítőt.

2022. február 24-e óta azonban az örökkévalóság helyett a dátumok váltak fontossá. Mint arra Bagi Zsolt figyelmeztet egy Facebook-bejegyzésében, már korábban észbe lehetett volna kapni, hiszen ott volt például Szíria, ami számomra is „csak” Szíria volt, távoli rémálom; Damaszkuszról mesék jutnak eszembe, a Mariupolhoz hasonlóan rommá lőtt Aleppo képei pedig mintha nem is ezt a Földet, a lakóhelyemet ábrázolták volna.

Most azonban Ukrajna itt van, ezek a romok több mint reálisak. Magam is jártam Ukrajnában, életem legjobb konyakját ittam meg Lembergben, Európa egyik legszebb városának reneszánsz főterén. A realitás visszatért, írja Bagi, vagy talán nem is a valóság visszatérése ez, hanem a valóság bosszúja, mondja. Azért, mert eddig azt a Danilo Kiš-i kristályt avagy bibelot abolit, a homo poeticus összetört csecsebecséjét forgattam az ujjaim közt a fény felé tartva. („Poésie: un aboli bibelot d'inanité sonore / Hésitation prolongée entre le son et le sens” – Mallarmé.)

Mallarmé, böngészem ki egy francia interpretációból, bombát látott a bibelot aboliban, virtuális bombát a lakószoba közepén.

A jugoszláviai háború pora még mindig itt van a levegőben, megül a zentai házak málladozó homlokzatán, belepte az egész Vajdaságot, mondhatnám, de az a háború befejeződött, gondoltam, a háborús bűnösöket leültették, én egyként fordítok szerb és horvát és bosnyák regényeket, és – megint Kertészhez fordulok – kialakult egyfajta kultúrája, helyet foglalt a kollektív emlékezetben, és Ex-Jugoszlávia-szerte a temetőkben patinásakká váltak a sírok. Vagy tévedek?

Az új háborúban, mely mintha a küszöbön túl dúlna, a „Csernobil” szó – szó, vagy fogalom, vagy metafora – ugrott tudatom homlokterébe. Utána olvastam az eseményeknek, mindenekelőtt Szvetlana Alekszijevics remekmívű Csernobili imáját böngésztem át. Ugyan bőven éltem már akkor, amikor a katasztrófa történt, ’86-ban, de a személyes emlékezetem csak jelentéktelen foszlányokat őrzött meg. Akkoriban épp viharos szerelmi életet éltem, és a szerelem erősebb volt az atomerőműnél. És akkor még nem volt internet, a tájékoztatás pedig félretájékoztatás volt, a csernobili „balesetet” is bagatellizálták; suttogás volt csupán és fojtott sikolyok.

Számomra Csernobil csak most, a „baleset” után 36 évvel robbant be.

Mi történik?!

2016-ra elkészült az acélkupola, amit az 1986-ban sebtében kiöntött, immár repedező vasbeton-koporsóra húztak rá. 36 ezer tonnát nyom, kétmilliárd euróba került, negyven ország hozzájárulásával épült fel és száz évet adnak neki. Emberek úgysem telepedhetnek le itt az elkövetkező tíz-húszezer esztendőben. Négytonnányi nukleáris por és iszonyú mennyiségű nukleáris hulladék nyugszik a kupola alatt. A belső betonburok közben folyamatosan omladozik; a töméntelen mennyiségű sugárzó atomhulladék eltakarítása jelenleg – és minden jel szerint még sokáig – megoldhatatlan, hiszen romeltakarítás helyett nap mint nap újabb romok keletkeznek az országban.

Az acél-vasbeton szarkofág mintha az emlékezetre is ráborult volna. Elfelejtettük az 1986. április 26-án, pirkadat előtt bekövetkezett csernobili atomkatasztrófát, ami pedig még mindig nem „fejeződött be”, mert a radioaktív por beborította az egész vidéket; ma is ötmillió ember és százmilliónyi állat meg növény él többé-kevésbé sugárfertőzött területen. Az atomerőművet csak 2000-ben állították le teljesen, de a szarkofág mélyében még mindig parázslik a pokol tüze, és a kiégett nukleáris fűtőelemek hűtése most is zajlik – vagyis zajlana, azonban az orosz megszállás miatt leálltak a hűtőrendszerek, és sugárzásszivárgás észlelhető. Az orosz katonák a háború első napján elfoglalták a halott (ne adj isten, csak tetszhalott) atomerőművet, és egy hír szerint a támadás következtésben több mint tízezer hektár erdő áll lángokban vagy üszkösödött már el a tiltott zónában. Többszörösen ellenőriztem a hírt: több mint 2 km²  területen égett a tűz.  A tomboló tűzzel radioaktív anyag került a légtérbe, amit a szél nagy távolságra visz el. A sugárzás ellenőrzésére szolgáló eszközök nem működnek. Az orosz katonák és hadi járművek felkavarták a radioaktív port, a katonák is sugárzásnak voltak kitéve, hiszen nincs védőruhájuk. A legfrissebb hírek szerint az oroszok elkezdték kivonulásukat a halott zónából, ámbár néhányan azért maradtak – az adatok bizonytalanok, hiszen ott nincsenek riporterek. Mindez megnehezíti azoknak az ukrán szakembereknek a munkáját, akik az erőművet felügyelik és karbantartják, mivel ma is „láva” fortyog benne.

A „halott zóna” 30 km átmérőjű területet jelent az atomerőmű körül. Emberek már csak vagy 150-en élnek – éltek – ott, főleg öregek, akik mindennek ellenére visszatértek. Az állatok azonban időközben szépen elszaporodtak a zónában (most a tűz miatt bizonyára menekülnek vagy odavesznek), és friss növényzet is belepte az ipari övezetet. A halott zóna ma zöld. Az állat- és a növényfajok átvészelték az atomkatasztrófát, melynek utóhatása beláthatatlan ideig tart, hiszen az ionizáló sugárzást kibocsátó radionuklidok úgyszólván örökkévalók. Vajon miért küldte az orosz hadvezetés ebbe a fertőzött zónába a saját katonáit védőfelszerelés nélkül? A halott erőmű még mindig szakértői – nem pedig katonai -- felügyeletre szorul, különben a kiszabaduló sugárzás egész Európát veszélyeztetheti ismét.

Mi történt?

Hogy mi történt ’86-ban és az elkövetkező években Fehéroroszországban és Ukrajnában, azt az adatok nem árulják el, és a számjegyek sem pontosak. A pusztulás és a szenvedés kvantifikálhatatlan. A szovjetek megpróbálták eltitkolni a katasztrófát, s amikor már nem lehetett, akkor eufemizmusokat vetettek be és széthazudták. A szomszédos Pripjaty kiürítését „védelmi gyakorlatokra” hivatkozva rendelték el, és azt hazudták, hogy „a nap túl erős sugárzása miatt” nem tanácsos a szabad ég alatt tartózkodni. Három nap késéssel jelentették be, hogy „baleset” történt, rendszerint ezt a szót használták a nukleáris = humanitárius, pontosabban az egész élővilágot sújtó ökokatasztrófára; a magyar rádió szpíkerje a svédországi híradás nyomán suttyomban egy nappal korábban olvasta be, hogy „megsérült az egyik reaktor”, amiért fegyelmiben részesült. A szocialista államhatalom, írta Nádas Péter a Párhuzamos történetekben, még az időjárás-jelentést is hamisította, mit sem számítottak neki a valós tények. Pedig az atomkatasztrófát épp a valósággal való felelőtlen játszadozás, az üzemeltetői fegyelem hiánya, a tényekkel való hányaveti bánásmód és a szakértelem hiányosságai okozták: konstrukciós és operátori hibák, buherálás, meg egy átgondolatlan kísérlet mindenáron való végrehajtása. A személyzet nem volt megfelelően képzett, és a KGB-nek Csernobilban is a legnagyobb hatalma volt. Van. „Ilyen erőművet sehol a világon nem lenne szabad építeni és üzemeltetni!” – röviden ez egy magyar szakértő véleménye.

A robbanások után tíz napon át lángolt a reaktor. A tűzoltók, akik részt vettek az oltásban és az ún. likvidátorok, akik a kármentesítést végezték, a helyszínre vezényelt kiskatonák, pilóták, bányászok (egyes források szerint 340 ezren) és a legveszélyesebb műveleteket végző „biorobotok” (miután a robotok a sugárzástól tönkrementek) vagy közvetlenül az emberpróbáló munka után, vagy később meghaltak, megbetegedtek, jó esetben kisebb egészségkárosodást vagy „csak” traumát szenvedtek el. Az ún. radiációs szindróma avagy a „sugárbetegség” statisztikailag nemigen mérhető fel. Van olyan adat, hogy legalább százezren „erős többletdózist” kaptak, de van olyan adat is, hogy „csak” ötven tűzoltó és likvidátor volt a közvetlen áldozat, és négyezer a közvetett; teljesen ellentétes számadatokat olvastam.

Csernobil és közelben lévő Pripjaty városát (ezek szovjet mintavárosok voltak!) evakuálták, áttelepítették, és emberek százezrei soha többé nem térhetnek vissza az otthonukba. Van, aki úgy emlékszik, hogy Pripjaty lakóival levettették minden ruhájukat, órájukat, ékszereiket eldobatták, katonai ruhákba öltöztették őket és így szállították Kijevbe, ahol a sugárszennyezett buszokat a kijevi busztelep egyik elkülönített részében tárolták – mások ilyen levetkőztetést nem említenek, csak azt, hogy csak táskányi holmit vihettek magukkal. Később egy Szlavutics nevű új várost építettek a kitelepítetteknek és a munkásoknak, nem messze a reaktortól, ahova a napokban szintén ellátogattak az orosz katonák. A radioaktív sugárzás a szűkebb régióban volt a legveszélyesebb, de egész Skandináviáig elkúszott, bejárta Európát: az akkori Jugoszlávia a hatodik legsújtottabb ország volt, Magyarország pedig a tizenkettedik.

A sugárzás láthatatlan, nincs szaga (legfeljebb finom ózonillata), íze (fémíze esetleg), és alattomosan, lassan, kegyetlenül gyilkol. Rengetegen lettek rákosok, deformálódott a testük vagy genetikailag károsodtak, beteg gyereket szültek. Bizonyíthatatlan persze, hogy egy tűzoltó azért kap infarktust, mert a helyszínen volt. Az abortuszok száma nagyot ugrott abban az évben, az ok-okozati kapcsolat itt is bizonyíthatatlan. Ez az atomsugárzás négyszázszorosa volt a hirosimainak, és számokkal, racionális következtetésekkel kifejezhetetlenek a máig tartó utóhatásai. A nép száján létrejött a „csernobili rokkantság” fogalma.

Szvetlana Alekszijevics jóval az esemény után kezdte gyűjteni az anyagot Csernobili ima című dokumentumregényéhez, mely oroszul 2013-ban jelent meg, magyarul, Pálfalvi Lajos kitűnő fordításában, először 2016-ban. Ebben a sokszólamú műben fehérorosz, orosz és ukrán túlélők kórusa tesz tanúbizonyságot a katasztrófáról. Ha az életről-halálról való döntés egy-egy ember kezében volt és van, akkor erre a válasz a szenvedők kórusa.

Szvetlana Alekszijevicsnek minden egyes szenvedőhöz volt türelme, ezért a kórusa nem személytelen és nem is összemosódó. Ebből a könyvből pontosan meg lehet tudni, hogy mi volt és van a zavaros és pontatlan tények mögött. Ennek a rendkívüli műalkotásnak minden lapján tragédiák rejlenek; még ha ki is vannak mondva, mégis rejlenek, hiszen a tragédia dimenziója beláthatatlan, és Alekszijevics pontosan a közölhető végső határáig ment el. Sok a három pont ebben a könyvben: ez jelzi ezt a „végső határt”. A szenvedésnek ugyanazt a hömpölygő, és, igen, ezerszínű tömegét érezni ezt a könyvet lapozva, mint most, amikor a háborús híradásokat nézzük a neten. Alekszijevicsnek sikerült megírnia, amiről a politikusok és az elemzők nem tudnak vagy nem akarnak beszélni, és ami pont olyan fölmérhetetlen, mint a radioaktív sugárzás hatása.

Azok, akik közvetlen részesei voltak a katasztrófának, Alekszijevicsnél háborúról beszélnek. Az ellenség a láthatatlan, gyilkos sugárzás volt, „az atom”: vele vívták csatáikat a tűzoltók, a bányászok, a katonák, a likvidátorok és papíron a „hadvezérek”. „Csernobil messzebbre ment, mint Auschwitz és Kolima. A holokausztnál is messzebbre” – ezt nem Alekszijevics mondja, hanem egyik-másik hang a nagy kórusból. Fölülmúlta Kolimát és Auschwitzot, mert itt az egész Föld volt veszélyben.

A műben megszólalók egy részének az a dilemmája, hogy vajon emlékezzen-e? Nem volna-e jobb felejteni? „Gyűlölök emlékezni.” A mostani háború ad választ erre a dilemmára: az elfelejtett visszatér. De hogy lehet feldolgozni, megdolgozni az emlékeket úgy, hogy maradjon bennük egy pozitív szikra, amennyi az élethez elengedhetetlen? Alekszijevics kórusának tagjai közül többen beszámolnak arról, hogy a csernobili rombolás „szétvetette az agyukat”, „kikapcsolódott a tudatuk”, hogy ez „a tudat katasztrófája” volt. Érthetetlen és felfoghatatlan, valami teljesen ismeretlen dolog, mely szétrombolta az ember addigi világát, materiálisan és a gondolatban. „Történt valami ismeretlen... Ez másfajta rémület... testileg és lelkileg is változunk. Változik a vérünk összetétele, változik a genetikai kód, változik a táj...” Azt hiszem, nem kevesen érzünk valami hasonlót a mostani pusztító háborúval kapcsolatban „a valóság csapásai alatt” (Bagi Zsolt). Ahogy József Attila írta: „Elbámészkodtam, s rám esett, / mint nagy darab kő, a valóság”.

A háború előtt a meditációimban eljutottam a békesség gyönyörének az élvezetéig. A békesség növényillatú. Hittem? Hittem. Alekszijevics egyik beszélője azt mondja, hogy „a hit kora” van Csernobilban eltemetve. A tudományba, az igazságos társadalom eljövetelébe vetett hité, és sokan hittek a szovjet rendszerben is, mely a Nagy Honvédő Háborúra építve fönntartotta „a hőstett, az áldozat kultúráját”. Ez összefüggött náluk azzal is, hogy rettegésben élni megszokott dolog volt, aminek a másik oldala az államilag diktált hőskultusz, a kötelességérzet, a hazafiasság kultusza, mely az indulatok legalsó szintjéig hatol – ezért is volt rengeteg önkéntes a „mentesítés” során, akik vakmerőn, már-már őrülten mentek az atom elleni háborúba. Az önfeláldozásra, a „hazáért halni” orosz kategorikus imperatívuszára való nevelés régi keletű a Szovjetunióban (Putyin is erre építi a retorikáját): az igazi férfi nem sajnálja az életét, az igazi nő nem sajnálja a fiát. „Apáink talán nem mentek háborúba?” „És nem lesz nálunk rendes aszfalt és ápolt pázsit. De hősök mindig lesznek!...” – kiáltja a kórus sok hangon. ’86-ban is önkéntesek ezrei fizettek azért, amit a vezetők és a felettesek elhibáztak. Sokan elhitték, hogy ellenséges diverzió történt, ellenséges aknamunka okozta a „balesetet”, „a Nyugat” műve volt a robbantás. „Csernobil – ez az orosz mentalitás katasztrófája”, mondja az egyik hang Alekszijevics nagyoperájában.

A technogén katasztrófa történelmi, társadalmi, politikai, pszichés és metafizikai vonatkozásai derülnek ki a Csernobili imából, méghozzá nemcsak a múltra, hanem a jövőre nézvést is, mintha a robbanással valami – a jövő – elkezdődött volna: „Megkezdődött a katasztrófák története”, mondja egyikük. „A jövőről készítek feljegyzéseket”, így másvalaki. „Miről teszek tanúságot: a múltról vagy a jövőről?”, kérdezi egy fehérorosz.

A tömegek, akiket kivezényeltek az „apokalipszis-zónába”, nemcsak embereket temettek, hanem a lemészárolt (mert fertőző) háziállatokat, fákat és leveleket, házakat, egész falvakat, sőt, amilyen képtelenség még nem volt a világtörténelemben: magát a földet temették! A föld élő szelvényeit is fel kellett ásni és millió bogárral, lárvával, maggal együtt eltemetni, hogy ne fertőzzön tovább, földet a földbe. „Lapáttal az atomnak”, ez volt a jelszó, az elhantolt földet és jószágot pedig „biotemetőnek” nevezték.

Mi fog történni?!

A szögesdróttal és őrtornyokkal körülvett, szigorúan őrzött, néptelen területen, a „csernobili lágeren” belül a kezdeti pusztulás után az állatokfajoknak sikerült valamilyen módon akklimatizálódniuk, ami ez esetben a radioaktív sugárzáshoz való hozzáidomulást jelenti. A bolygó legkontamináltabb helyén a természet megtisztult. A biológusok is hüledeznek, hogy a növények és az állatok fajai öngyógyítást végezve elszaporodtak, és valahonnét odaköltöztek vadlovak, farkasok, medvék, szarvasok. Valóságos nemzeti park jöhetne létre a fertőzött övezetben, ha nem használják atomhulladék-lerakodónak, és ha most ebben a háborúban nem borítják lángba az erdőt az oroszok.

A környezetkárosítás most ismét fölmérhetetlen. Az ukrán környezetvédelmi civil szervezet szerint katasztrofális méretű, amint ezt egyébként a saját szemünkkel láthatjuk a háborús felvételeken. Sűrű fekete, mérgező füst, tönkregázolt földek, temetetlen holtak, égő erdők és mezők. Két atomhulladék-tároló is találatot kapott már. A levegő-, talaj- és vízszennyezés óriási, miközben őrült energia- és nyersanyag-pazarlás folyik. Csak a donbaszi konfliktus 530 ezer hektárnyi területet, közte 18 természetvédelmi körzetet pusztított már el, 12 ezer erdőtüzet regisztráltak a harci zónákban stb., és Krímben is ökológiai katasztrófa van. De fűzzük hozzá, hogy a légköri atomfegyver-kísérletek szerte a világon azt a gyilkos láthatatlant terjesztik, ami embert, állatot és növényt öl. Mint olvashatjuk, a fegyverkezési hullám az egész világon magasba csap, a pacifistákat pedig mindenki kineveti.

Alekszijevics egyik hőse beszél a „szovjet pogányságról”. Ez nála azt a fajta öntudatot jelenti, hogy az embernek joga van azt csinálni a világgal, amit akar. Biztos vagyok benne, hogy ez a fajta „pogányság”, amire jobb volna megfelelőbb kifejezést találni, hiszen Isten és a föld gyalázása a pogányokra nem volt jellemző, nemcsak szovjet és orosz sajátosság, hanem mindenütt jelen van, és talán ökobarbárságnak nevezhetnénk. Egy másik hang azt mondja, hogy ami Csernobilban (előtte, utána és közben) történt, az „a bűn története”. A csernobili történet, úgy vélem, univerzális.

Ukrajnában még négy atomerőmű van tizenöt elöregedő atomreaktorral. A zaporizzsjaiban, ahol szintén hatalmas tűz lobogott, még mintegy négyszáz orosz katona gyakorolja ott hatalmát. A Nemzetközi Atomenergiai Ügynökség kétli, hogy minden rendben lenne ott. Azt olvasom, hogy ha ezt az erőművet találat érné, az nagyobb katasztrófa lenne, mint a csernobili és a fukusimai volt együttvéve.

Vannak, akik szerint a harmadik világháború már elkezdődött. „Minden nemzedékre jutott háború... Vér... Miért lennénk mások? Fatalisták vagyunk...” – mondotta egy Csernobil-túlélő Alekszijevicsnél. Nekünk pont az ellenkezőjét kellene gondolnunk, optimizmusunk minden morzsáját összekaparva. „Ez az esemény [Csernobil] mindmáig kívül áll a kultúrán. A kultúra traumája. És egyetlen válaszunk van rá – a hallgatás”, ez is egy hang a regényből –felébresztette bennem az emlékezést az ismeretlenre.

De nem teljesen ismeretlen. A természet, az állatok, növények és tájak pusztításának képei és képsorai nap mint nap megjelennek a közvetlen környezetemben is, és itt vannak az utcán a Putyinért rajongó féktelen pofák. A szerbek nagyobbik része hazafias kötelességének érzi ezt a fajta hisztériát. Elkapom a tekintetem, becsukom a szemem. És nem is tudom, miért, a ködvágó sapka története jut eszembe legtöbbször Szvetlana Alekszijevics könyvéből. Egy likvidátor dolga végeztén hazament, és előírás szerint minden ruháját levette és eltüntette. A „ködvágó sapkáját” azonban (fogalmam sincs mi lehet ez) a kisfia elkunyerálta tőle, és az apának nem volt szíve nem odaadni neki. A gyerek ragaszkodott hozzá, le sem akarta venni. Két év múlva agytumort diagnosztizáltak nála, és meghalt.

Ez a szó izgat, hogy „ködvágó sapka” – talán a mesebeli láthatatlanná tévő sapkára asszociálok róla. Meg a sugárzásra, a szennyezett és most szenvedést hömpölygető Tisza fölötti párára, a reaktorokból sivító gőzre, a füstgombára, a fekete füstoszlopokra meg a láthatatlanra. Vajon miért a (számomra teljesen ismeretlen) Merab Mamardasvilitől származó furcsa mottót helyezte Szvetlana Alekszijevics könyvének élére: „Levegő vagyunk, nem föld...”?