„A jelenet nem akkor kezdődik, amikor a férfi megszólítja a korlát előtt álldogáló fehér bőrű kislányt, hanem jóval előtte, amikor a férfi kiszáll a fekete autóból, és lassan elindul a kislány felé, ő pedig, a kislány, tudja, hogy a férfi fél tőle.” A szerető főszereplője, a kamasz Marguerite Duras-ról mintázott tizenöt és fél éves, vörös rúzst, férfikalapot, agyonmosott ruhát és aranylamé cipőt viselő francia gyereklány maga osztja a lapokat, amikor nemcsak hagyja, de egyenesen kezdeményezi és kiköveteli, hogy a gazdag kínai fiatalember heves érzéki szerelemmel szeresse az 1920-as évek Indokínájában. Megszédül attól, hogy végre tőle félnek, megittasul a saját szépségének és törékenységének hatalmától, felveszi a vamp szerepét, mert úgy érzi, most először ő győzött. „Romlott” akar lenni, hidegen és számítóan viselkedik, közben tapasztalatlan teste egy éhes vadállaté: magáévá akarja tenni a férfit és rajta át a felnőttség titkát és felelősségét, mindent érezni és tudni akar. Úgy érzi, többé nem ijedhet meg semmitől. Még attól sem, hogy örökre hátrahagyjon mindent és mindenkit, akit szeret.

A tűz, amely ebben a hamar felnövő gyereklányban parázslik, rokon az őrülettel, pedig éppen az őrület elől menekül a testi szenvedélybe. A teljes és kölcsönös testi odaadással, a csak bőrön át megérezhető, perzselő közelséggel és összeolvadással akarja gyógyítani gyerekkora traumáit, a szeretetlenség terhét, a megsemmisüléssel fenyegető, teljes és végleges belső magányt. Duras maga mesélte el egy interjúban, hogy apahiányos félárvaként, a regényben is fontos szerepet kapó kiszámíthatatlan, mániás-depressziós anya és az ön- és közveszélyes bátyja mellett állandóan félt a megerőszakolástól, és persze a megőrüléstől is (már tizenkét évesen volt egy teljes idegösszeomlása) – a főszereplője pedig mintha a testi szenvedély mohóságával próbálná élvezetté átfordítani ezt a szörnyű szorongást. A feloldódás annál hevesebb, minél nagyobb volt előtte a félelem. Nem(csak) a testiség megélése itt a tét: Duras egyetlen eszköze a megbomlás parttalan, zavaros áradása ellen gyerekkora óta az írás fegyelme volt, már tíz évesen elhatározta, hogy író lesz., hogy kívülállását állandó éles megfigyeléssé, fájdalmát erővé transzponálja – és ez az a pillanat, amikor nemcsak nézhet, hanem átélhet valamit. Megérezte, hogy így tudja a víz felett tartani magát, így tud túlélni. Nem véletlenül kezdődik a könyv éppen egy kompon, az ijesztően kavargó, gyilkos erejű Mekongon: itt veszi kezdetét a megsemmisüléssel fenyegető átkelés, a beavatás. „Orkán süvít a víz mélyén. Tomboló szélvihar.”

A szerető legalább annyira szól a tudatalatti orkánját megfékező és őserejét okosan felhasználó írásról, mint a szomjasan töltekező vágyról. Nem csalódik, aki szerelmi leírásokat vár, de itt, a lány eredeti szándéka ellenére,  nemcsak a testiségre korlátozódik az erotika, hanem a szeretkezés precízen kimunkált  érzékisége átizzítja az egész narrációt. Az elbeszélő, aki a történetbe belekezd, egy hetvenes éveiben járó idős asszony, túl háborún, halálveszélyen, széthulláson és feltámadáson, és kezdetnek mindjárt az arca kíméletlen tönkremenését dokumentálja: hazugság nélkül néz szembe magával. Azt ígéri, hogy elmeséli az életéből, amit addig elhallgatott, megosztja velünk a titkait. Hiába azonban minden indoklás és mentegetőző fejtegetés („azokról az időszakokról fogok beszélni, amelyeket addig elhallgattam, azokról a tényekről, érzelmekről és eseményekről, amelyeket mélyen eltemettem magamban. A környezet, amelyben írni kezdtem, szemérmesebbé tett a kelleténél”), az olvasó joggal fog gyanút, hogy itt sem pontos tényekkel, hanem irodalommal, teremtett világgal áll szemben. „Az én életemnek nincsen története. Középpontja sem volt soha. Nincs út, nincs vonal. Csak tágas terek vannak, ezek sugallják, hogy ott volt valaki...”

Duras ízig-vérig író: nem naplót ír, hanem történetet ír önmagának.

(Ebben erősen hasonlít a maga életét mitizáló Szabó Magdához.) Nem a klasszikus nagyregények komótos, kiszámított módján, hanem, akár egy fényképalbumot lapozgató öregasszony (hisz a kötet valóban képzelt fotóleírások sorozatának indult): töredékekből idézi fel a múltat, és foglalja vissza apránként azt, amit az idő és a társadalom elvett tőle. Nemcsak az ifjúságát, az egész életét. Szenvedő emberből cselekvő emberré válik.

Nemrégen olvastam egy hasonló szerkezetű francia regényt, Alvó emlékek a címe (francia megjelenés: 2017), a szerzője Patrick Modiano, ő is fotóalbum-szerűen idézi fel fiatalsága szórtan derengő emlékeit. Csak azért említem, mert nála, némi technikai párhuzamon túl, teljesen máshol vannak a súlypontok: úgy érzem, nem az a cél, hogy újjáteremtse magát. Duras könyvének számomra sokkal nagyobb a tétje: klasszikusan női sors helyett inkább emberi sorsot, kiszolgáltatott lány helyett valódi hősnőt rajzol. Egyenrangú, vagy legalábbis egyenlő súlyú karaktereket akar teremteni egy nagyon nem egyenrangú világban.

Ez a lány nem a vágy tárgya, nem Lolita: inkább Psyché rokona, erős, lázadó, céltudatos nő, hatalma van, és a kezében tartja a sorsát.

Az idős írónő az írás ereje és feszített fegyelme által voltaképpen megváltja és újjászüli ezt a kislányt, önmagát: megmutatja sebezhető gyöngédségét is, és végre megengedi neki, hogy  teljes erejéből szeressen.

Kimondja helyette, amit ez a törékeny, a helyzete és családja által meggyötört, mélyen sebzett fiatal nő nem mert soha magának se bevallani: hogy életében először teljes odaadással szerették, és ő maga is így szeretett. A gyermek, aki egész addigi családi és társadalmi kivetettségében úgy érezte, a világ végtelenül idegen és „minden néma marad, távoli”, aki látszólagos érzelmi hidegségével ennek következtében úgy megkínozza a szeretőjét, mint egy vérbeli szadista, egyszerre megérezheti a teljes közelségnek-egybeolvadásnak és a kettéválás kényszerének csodálatos szomorúságát, a reménytelenség szépségét. „Megfürödtünk az agyegedények hűvös vizében, ölelkeztünk, sírtunk, és megint úgy éreztem, hogy kis híján belehalok, de ez egyszer, végre, a vigasztalan élvezettől.” Hiába az elválás, hiába fizikai távolság a két szerelmes közt, ez az édes halálélmény, ez a szép sóvárgás soha nem múlik el. Az utolsó szavakat nem a nőnek, hanem az immár megöregedett férfinak kell kimondania, hatvan év elteltével kell elmondania a telefonba: „szeretni fogja, amíg csak él.”

És szomorúságban éltek, amíg meg nem haltak. Soha nem olvastam ennél kíméletlenebbül érzéki, édesebben fájdalmas könyvet.

*

A kötet fordítója Ádám Péter; az általam közölt idézetek fordításai mind tőle valók.