Érdekesen színes kis könyv jelent meg a tavalyi év végén: Danténak szentelt irodalmi zseblexikon Nádasdy Ádámtól. Tudható, hogy nem Nádasdy Ádám ötlete a vállalkozás, hanem a kiadóé, a Scolar ugyanis e kötettel és vele egyszerre megjelenő társával – az Ádám Péter jegyezte Proust zseblexikonnal – sorozatot indított, ami „a világirodalom klasszikus szerzőit és műveit” mutatja majd be, és „szubjektív, szellemtörténeti szempontú válogatás”-ként jellemzi önmagát. Az első két kötet megírására felkért szerzők nevei azt sejtetik, hogy a kiadó számára nem csupán a bemutatni kívánt irodalmi alak, hanem a bemutató személye is fontos volt. 

Sőt, talán éppen az adja el a könyvet, hogy kik írták, nem az, hogy kiről: Ádám Péter és Nádasdy Ádám nem egyszerűen az adott témák szakértői, hanem az irodalmi szcéna fontos szereplői, 

akiknek írásaira mindig érdemes odafigyelni; könnyeden, érthetően, néha provokatívan, de mindig érdekesen szólalnak meg. Kezdjük ott, hogy az egész vállalkozásban van valami paradox. „Dante költeménye a középkornak valóságos lexikona” – írta mintegy száz évvel ezelőtt Babits Mihály Isteni Színjáték-fordításának zárszavában. Most erről a lexikonról írt lexikont Nádasdy Ádám. 

Mire jó a lexikon olyasvalamiről, amit eleve tudástárként, tücskök-bogarak gyűjteményeként olvasunk?

Ráadásul nem is „igazi”, „normális” lexikont kapunk, hanem zseblexikont. Ebben is van némi ellentmondás: a lexikon arra való, hogy jó sok tudást – lehetőleg egy meghatározott tématerület teljes anyagát – belegyömöszöljük, és az objektivitás égisze alatt áruljuk, lehetőleg nagy alakban, esetleg több kötetben és puritán, tudományos komolyságot tükröző megjelenésben. A zseblexikon hagyományosan a nagy lexikon kicsinyített mása: szinte ugyanaz és ugyanúgy van benne, mint a nagyban, csak nagyon vékony bibliapapíron és nagyítóval olvasható betűméretben. A Scolar zseblexikona ellenben harsányan színes borítójú, vékonyka, kézhez álló könyv. Célja nyilvánvalóan nem az adott téma teljes anyagának átadása, hanem figyelemfelkeltő bevezetés, ízelítő a tárgyalt szerző olvasásához. Így a lexikon szócikkei szükségszerűen súlyozás és válogatás eredményei: rövid, néhol komoly, néhol könnyedebb egypercesek; nem törnek tárgyilagosságra, hanem személyes értelmezői preferenciákat tükröznek. De talán éppen ebben a belső ellenmondásban áll a kezdeményezés lényege: 

mutassuk meg, hogy a komoly klasszikusokról írt „lexikon” is állhat olvasmányos és személyes írásokból.

Mint minden olyan vállalkozást, amely a klasszikusok olvasását és az irodalmi hagyomány nagy szerzőinek élővé tételét célozza, csak üdvözölni lehet a Scolar kísérletét. Kívánom, hogy hozzon üzleti eredményt is, mert így nyilván folytatódhat majd a sorozat: magam is örömmel forgatnék ilyen kiskönyveket mondjuk Dosztojevszkijről, Homéroszról vagy Ivo Andrićról. A továbbiakban viszont csak Nádasdy Dante-könyvét vizsgálom.

Minden effajta – rövidre fogott és nagyközönséget megszólító – klasszikus-közelebbhozó akció egyben banalizálás is. Nem kaphatunk árnyaltan felépülő gondolatokat, finoman kidolgozott értelmezéseket. Informatív vagy éppen érdekes táblázatokat, felsorolásokat és a közösségi média műfajteremtő hatását mutató posztszerű írásokat olvasunk. 

A 100 A5-ös oldalnyi rövid és lényegretörő szócikk mindent elmond, ami egy emelt szintű érettségin kérdés lehet;

a világos belső utalásrendszer pedig az átadott információanyag hálózatosságát is biztosítja.

Fanyalogni legfeljebb olyasmin lehet, hogy Lucanus külön szócikket kap, miközben Homérosz vagy Ovidius nem; a franciáknak, a görögöknek és a zsidóknak külön szócikk jut, ám az olaszoknak nem. Azt még értem, hogy a házasságtörő Francesca da Rimini és – a Danténál hazug – Odüsszeusz megérdemelnek egy-egy rövid ismertetést, hiszen a középiskolás tananyag részei, de az már nem teljesen világos, hogy miért a személyhamisító (önmagát másnak kiadó) Gianni Schicchi és a hazaáruló (és gyermekeivel együtt éhen haló) Ugolino gróf, nem pedig a farkát tekergető túlvilági bíró Minósz, vagy Bonagiunta Orbicciani – aki egész kis irodalomtörténetet ad elő a Purgatóriumban – lépnek elő címszavakká.

Bár, ha jól meggondolom, talán mégis van, ami motiválja a fenti választásokat. Egyfelől a mondhatni bulvárszerű különlegesség és érdekesség: Ugolino gróf története – bebörtönzésével és kiéheztetésével – valóban az egyik legkülönlegesebb és leghátborzongatóbb története az egész műnek. Ahogy Lucanus rémtörténetei is nagyobb meglepetésfaktorral bírnak, mint Ovidius és Homérosz egyébként nem kevésbé rémes és véres, de valamivel ismertebb történetei. Másfelől jól látszik a szócikkválasztások mögött egyfajta népművelő szándék. 

Gianni Schicchi nyilván nem csak hatalmas és egyébként tényleg szórakoztató trollkodásának, hanem az esetéből vígoperát készítő Puccininek is köszönheti felvételét a zseblexikonba.

És görögökre is inkább azért van szükség, hogy be lehessen mutatni a középkori kultúra egyik paradoxonát, hogy miközben Dante a világ legnagyobb költőjének Homéroszt tartja, csak művei tartalmi kivonatát ismerte, egyetlen sort sem olvasott tőle.

Ez az általános és tulajdonképpen Dantétól független műveltségátadási szándék az egyik legfőbb jellemzője a kötetnek. Több területen is tanárkodik Nádasdy. A búcsú, az Utolsó Ítélet, a halhatatlanság és a gyerekek – ami valójában a gyermekként meghaltak feltámadásának „mikéntjéről” szól – szócikkek a keresztény kultúra mára sokak számára idegen fogalmait próbálják közelebb hozni. Történelmi ismereteinket hivatott tágítani jó pár írás (Anjou-ház, guelfek és ghibellinek, Julius Caesar) és eseménytörténeti táblázat. De vannak a korabeli világ földrajzi és tudományos elképzeléseit bemutató szócikkek is (földgolyó, időszámítás, Égboltok). Mindezen információk úgy kötődnek Dante művéhez, ahogy a heliocentrikus világkép és a 19. századi kultúra Az ember tragédiájához. Fontos háttérinformációk, amelyek előfeltételei Dante (illetve Madách) olvasásának és megértésének, de magáról a dantei műről keveset árulnak el: valójában egy középkor-zseblexikonban ugyanígy helyük lehetne.

Amikor valóban Dante szövegei és művei kerülnek fókuszba, akkor a tanár mellett a költő-fordító Nádasdy alakja is felsejlik a kötetben.

 Hosszú és az addig megcélzott olvasói alapismeretektől többet elváró (némi olasz tudást, verstani alapismereteket) szócikkben kapunk leírást az Isteni Színjáték versformájáról és az olasz endecasillabo (tizenegy szótagos) verssor sajátosságairól. Ugyanilyen kiemelt figyelem jut a Dante-szövegek, főképp az Isteni Színjáték fordítóinak. Túl azon, hogy pontos bibliográfiai felsorolást kapunk a főmű tizenhárom magyar fordításáról, számos táblázat mutatja be egy-egy szó (pl. az ördögnevek) vagy egy-egy részlet (pl. a Pokol utolsó sorainak) több magyar fordítását.

De igazán elemében akkor van Nádasdy Ádám, amikor a törzsanyag – a katekizmus, a történelem, a bio-bibliográfia, a földrajz és némi természettudomány – után az érdekességekhez ér. Amikor például a középkor címszóban elmondja, hogy mit is gondolt Engels, a „korai kommunista mozgalmár” Dante eszmetörténeti helyéről. Vagy amikor a kamatszedés dantei kritikáját a 20. század eleji kommunisták véleményével méri össze. Érdekes és szórakoztató az is, hogy külön szócikket, sőt fordítási táblázatot kap az ördögtrombita szó, és úgy foglal el egy egész oldalt a százból, hogy megtudjuk, milyen „illetlen” és „vulgáris mozzanatot” jelent, de nincs megnevezve, hogy valójában a fingásról van szó.

Olyan ez a könyv, 

mintha egy előadást hallgatnánk, ahol a tanár nagyon is tartja magát az előírt tantervhez, de azért észreveszi a lekókadó fejeket is,

és olyankor tud lazítani – mert tudja, hogy a műveltség csak úgy fog lemenni a diákság torkán, ha néha egy-egy durvább és figyelemfelkeltőbb poént is megenged magának.

Nádasdy Ádám: Dante. Irodalmi zseblexikon. Budapest, Scolar, 2023. 94 oldal, 3999 forint