Az Isteni színjátéknak már a címe is műfajmegjelölés, mégsem lehet egyértelműen besorolni egyetlen műfaji kategóriába sem. De miért nem?

Attól függ, hogyan akarjuk besorolni. A műfaj kérdése mindig arra vonatkozik, mely szövegekhez hasonlít az adott mű. Nekünk vannak bizonyos irodalmi kategóriáink (műnemek), és azok alapján gondolkozunk és hasonlítgatunk: vannak színpadra szánt irodalmi szövegek (dráma), vannak hosszabb elbeszélések (epika), és vannak a személyes hangú versek (líra).

De az Isteni színjáték egyik sem igazán.

Vagy mindhárom: a mű egésze egy hosszan kibomló elbeszélés, tehát epika. Ugyanakkor ez a cselekmény találkozások végtelen során keresztül valósul meg: a főhős elmegy a Túlvilágra, és ott lelkek sokaságával beszélget. Tehát a mű dráma is. És mivel az egész utazás egyes szám első személyben van elbeszélve, ráadásul úgy, hogy a főszereplő lelki fejlődését is bemutatja, joggal mondhatjuk a műre, hogy személyes hangú vallomás, azaz líra.

Akkor kevert műfajú?

Igen, ezt kell mondani az érettségin, mert így tudjuk besorolni. Kicsit hasonlít minden műfajra.

Akkor mi itt a probléma?

Hogy ezek a mi kategóriáink, és csak a tizennyolcadik századtól léteznek. Danténak fogalma sem volt, hogy egyszer lesznek ilyen műnemek, és eszerint próbálják majd besorolni a művét. Ez azért fontos, mert a mai alkotókra igenis hatással vannak e műnemek: egy folyóiratba verset kérnek tőle, a színház darabot rendel, ő maga meg regényt szeretne írni. Ilyenkor már a kidolgozás, az ötlet fázisában meghatározó a műfaj szerepe. A szerzőre erőteljesen, előzetesen hat, milyen műfajban alkot. Dantéra azonban a mi műfaji és műnemi kategóriáink nem lehettek hatással.

Akkor ő csak leült, és írt, ahogy jött neki?

Korántsem! Műfaji kategóriák akkor is léteztek, csak nem hívták így őket, de azért a szövegek csoportosíthatók és egymáshoz hasonlíthatók voltak. Vagyis az Isteni színjáték műfajának kérdését úgy is lehet vizsgálni, hogy nem a mi nézőpontunkból kérdezünk rá, hanem azt nézzük meg, melyik műfaj alá lehetett besorolni a saját korában.

Mik voltak akkoriban a műfajok és kategóriák?

A korban nem létezett olyan irodalomtudományi szakkönyv, ami ezeket felsorolta volna, ezért a gyakorlatot kell megnéznünk: milyen szövegeket írtak akkoriban, és milyen viszonyban áll ezekkel az Isteni színjáték. Az akkori irodalom fontos „műfajai” közül az Isteni színjáték ezekhez köthető:

• túlvilágleírás, ami nagyon elterjedt és népszerű műfaj volt: általában egy személy látomását írta le, aki valamilyen módon járt a Túlvilágon és beszámolt róla;
• eposz – a latin eposzokat (például Vergiliust) olvasták az iskolában, ebből tanultak latinul;
• didaktikus költemény, ami egy-egy tudományos vagy erkölcsi kérdést versben előadott;
• útleírás, ami egy beszámoló volt a szerző által megtett – általában szentföldi – zarándoklatról;
• prédikáció, jövendölés, ami talán a legkedveltebb műfaj volt, hiszen gyakorlati célokat is szolgált: felolvasták, elmondták a templomban vagy köztereken.

És mindezek benne vannak az Isteni színjátékban is?

Természetesen: az Isteni színjáték egy útleírás a szerző túlvilági zarándoklatáról, mégpedig olyan, ami az eposzi eszközök mindegyikét felhasználja, s közben számos tudományos és erkölcsi kérdést is felvet, sőt oktat, prédikál és jövendöl. Dante úgy ír, ahogy Tarantino filmet készít: minden eszközt és elődöt felhasznál, ami elérhető számára: hol fejet hajt, hol gúnyolódik, hol pedig egyszerűen csak összekacsint az olvasóval (és a nézővel).

Csakhogy ezzel ugyanoda jutottunk, ahová a mai kategóriáinkkal: az Isteni színjáték már saját korában és az akkori kategóriákkal gondolkozva is kevert műfajú alkotás volt.

Így igaz, de van egy harmadik lehetőség is. Ha nem külső kategóriák alapján gondolkozunk, vagyis nem azt nézzük, hogy a mi korunkban vagy a szöveg saját korában mi voltak az elterjedt műfajok és műnemek, hanem hogy maga a szöveg hogyan pozicionálja önmagát.

Egy szöveg hogyan tudja pozicionálni önmagát?

Úgy, hogy nagyon hangsúlyozza, hogy mely szövegekhez akar hasonlítani, miket tekint mintának, mely szövegekkel lép párbeszédbe, miket idéz. Az Isteni színjáték nagyon világosan pozicionálja önmagát: sokszor megidéz tudományos munkákat – Arisztotelészt, Aquinói Tamást stb. –, valamint klasszikus szövegeket – Ovidiust, Lucanust stb. –, ezzel pedig azt mondja, hogy ő bizony tudományos munka és egyben klasszikus költemény, vagyis magas irodalom. Ám kitüntetett helyet csak két nagy műnek biztosít: az Aeneisnek és a Bibliának, és mivel e két művet szent szövegnek tartja, saját magáról is azt állítja, hogy szent szöveg.

Szent szöveg? Ilyesmit állít önmagáról? De miért lenne Vergilius Aeneise szent szöveg?

Mert a római nép története. Dante szerint két választott nép van: a zsidóság, amely az emberiség lelki vezetésére, a kereszténység megszülésére lett kiválasztva; és a római, amelyet azért választott az Úr, hogy az emberiség politikai, világi vezetője legyen. Két nép, két szent szöveg: Biblia és Aeneis. És most Dante, aki keresztényként a zsidó, illetve az abból származó keresztény lelkiség hagyományát, ugyanakkor itáliai polgárként a római politikai hagyományt ötvözi, megalkotja az új nép, a római és keresztény nép szent könyvét, az Isteni színjátékot.

Tehát Dante az állítja, hogy az Isteni színjáték műfaja „szent szöveg”? Ehhez azért pofa kell!

De még mekkora! De magabiztosság nélkül nincs eredmény!