(1) Ben Lerner a kortárs amerikai irodalom kiemelkedő figurája, akinek munkássága akkor is szembeszökő, ha csak ímmel-ámmal és Kelet-Közép-Európából igyekszünk követni az USA teljességében áttekinthetetlen irodalmát. A Kansas állambeli Topekában, 1979-ben született szerző költőként indult. Három verseskötetet jegyez,[1] melyek aztán megjelentek egybegyűjtve is.[2] Költészetét talán a New York-i iskola harmadgenerációjához lehetne sorolni. Verseiben mindenképpen támaszkodik arra a John Ashbery-féle posztavantgárd szubszürrealizmusra, amit nagy vonalaiban a már életében klasszikussá vált amerikai költő fordításaiból is ismerhetünk. Lerner költészete ugyanakkor sok tekintetben provokatívan kísérletező és konceptuális – aminek a gyökerei szintén az Ashbery-hagyományhoz nyúlnak vissza: az életmű magyarul még ismeretlen részéhez. Fordításban egyelőre csak néhány Lerner-vers olvasható, nem csupán a világlíra áldatlan magyarországi helyzetéből kifolyólag, hanem azért is, mert a költészetének bizonyos fokú elvontsága, illetve az amerikai kultúrába ágyazott utalásrendszere nehezen ültethető át magyarra, különösen úgy, hogy az USA költészetének befogadásában – ami segíthetné a megértését – több évtizedes lemaradásunk van. Noha a magyar nagyközönség most a prózájával kezdhet ismerkedni, meg kell jegyeznem, hogy a szűkebb szakmából sokunk figyelmét először az eredetileg 2016-ban napvilágot látott A költészet utálata (Hatred of Poetry) című költészetelméleti esszéjével keltette fel.[3]

Úgy tűnhet, Lerner 2010 után műnemet váltott, hisz az elmúlt évtizedben az említett esszéje mellett három regénye jelent meg, míg verset nemigen közölt, igaz, a No Art című gyűjtemény végén olvasható három újabb szöveg. Ennél azonban valamivel bonyolultabb a helyzet, ugyanis 

Lerner szövevényes hálózattá kezdi írni a műveit, amelyek között változatos transztextuális kapcsolatok létesülnek, a nyílt megidézéstől a témavariáción át a szó szerinti átemelésig.

S mivel ezt a játékot különböző műnemekben – lírában, prózában és értekező, szekunder szövegekben is – űzi, áthágja a fikciós és a nem fikciós művek közötti határt, illetve látványosan provokálja a szerzőség elméleti konvencióit (például azt a Roland Barthes-tól származó gondolatot, miszerint a szerző halott).

(2) Első regénye, a 2011-es Leaving the Atocha Station (Elhagyni az Atocha-állomást) – melynek első fejezete magyarul is olvasható a Jelenkor 2019. októberi lapszámában – a Madridban Fulbright-ösztöndíját töltő fiatal amerikai költő, Adam Gordon spanyolországi hétköznapjait és (anti)kalandjait követi nyomon. Ha a drogozó-gyógyszerező, egyszerre antiszociális és társaságkereső, elégtelen nyelvtudása miatt félreértésekbe vagy hazugságspirálokba keveredő, barátságokat kötő és kapcsolatokat elbaltázó, kissé neurotikus főhős mindennapos, mégis gyakran abszurdba hajló viszontagságait követjük, azt érezhetjük, roppant szórakoztató olvasmányt tartunk a kezünkben: lényegében egy írói rezidenciaprogram színes-szagos karikatúráját, ami persze éppen túlzásaiban lényeglátóan pontos. Ám ennél jóval többről van szó: bepillanthatunk ugyanis Adam költői műhelyébe is, vele merenghetünk a művészetek által kiváltott katarzis hatásairól – vagy egyáltalán a katarzis létezéséről –, tűnődhetünk a nyelv médiumának képlékenységén és merevségén, vagy az én és a világ, illetve az idő viszonyán, ismerkedhetünk a közelmúlt Spanyolországának felső középosztálybeli értelmiségi társadalmával, valamint politikájával és történelmével stb. A regény közben auto- és metafikció között ingadozik, tehát egyszerre játszik el azzal, hogy Adam Gordont egy az egyben Lerner alteregójaként értelmezzük, és utal saját megalkotottságára, fikció voltára önmagát kommentálva (ám ez a többperspektívájúság értelmezhető Adam intoxikáltságának vagy neurózisának tüneteként is). Ráadásul a szövegbe olykor illusztratív képek – festmény- és fotórészletek – ékelődnek egy-egy jelenethez-mondathoz-gondolathoz kapcsolódóan, ami gesztusszinten a szépirodalomtól (a fikciótól) a tényirodalom, az értekező próza, az esszéisztika (a nem-fikció) felé tolja a művet. Tehát intellektuálisan is gazdag és stimuláló műről van szó, amely ugyanakkor nyelvileg nagyon tudatosan megkomponált – természetesen nem függetlenül a nyelvről-nyelviségről szóló eszmefuttatásoktól sem. És mivel egy neurotikus költő sok tekintetben magába forduló írórezidensi időszakáról olvasunk, bizonyos passzusok természetesen elvontnak, magasröptűnek – akár költőinek – mondhatók. Ám mindezt lazának, egyszerűnek tetsző nyelvi regiszterekben tudja kivitelezni, s eközben a narráció képes mindvégig már-már mániákusan ön- és metareflexív maradni.

Nem akarok zsákbamacskát árulni vagy szemérmeskedni: ha a kedves olvasó megnyitotta a fenti linkeket, láthatja, hogy fordítottam ezt-azt a szerzőtől.

Ezeknek a bizonyára közel sem hibátlan magyarítási próbálkozásoknak a fedezetével mondom: baromi nehéz fordítani Lernert.

Leginkább azért, mert a látszólagos nyelvi egyszerűség és az állandó analitikus-reflexív modalitás csak aprólékos figyelemmel alakítható ki magyarul. Mondatszerkesztése sokszor élőbeszédszerű, ám a szókincs nagyon is stilizált, választékos és emelkedett. Így jön létre egy értelmiségi félabsztrakt, sziporkázó beszéde.

Ha lehet, a második regény, a 10:04 (2014) még összetettebb és kiérleltebb. Igaz, sok tekintetben hasonlít az Atochára, ezért a szigorúbb olvasó azt is gondolhatja, az első regény feltupírozott változata. Valóban, a narratológiai fogások nagyrészt megegyeznek, az intellektuális tétek is hasonlók: a katarzis lehetőségének problémája, az eredetiség vs. átsajátítás (appropriáció, idézet stb.) dilemmája, a szövegfolyamba illesztett képek szerepe. Ugyanakkor a regényszövetbe beékelődik egy elbeszélés, valamint részleteiben egy hosszúvers is, amely egy texasi rezidensi időszak alkalmával születik, mikor egyébként a Lernerre és persze az Atocha Adamére egyaránt hasonlító, harmincas éveiben járó, 1979-ben Topekában született névtelen (bár két ponton elvileg Bennek nevezett) narrátornak új regényén kellene dolgoznia. Végül a megpályázott mű helyett azt a könyvet írja meg, „amelyet éppen olvasol: olyan, akár egy vers, nem fikciós mű, és nem is nem-fikciós, hanem a kettő közötti vibrálás” („the book you’re reading now, a work that, like a poem, is neither fiction or nonfiction, but a flickering between them” – 194). Ami jelentős különbség az első regényhez képest, az a komolysága, noha bizonyos részletei-rétegei révén ez is tekinthető művészregénynek, akár az Atocha, ez nem a karikírozó-ironizáló fajta.

A 10:04-ben az én világba vetettsége nem azért kérdés, mert a narrátor Adamhez hasonlóan paranoid-labilis, hanem mert valós egzisztenciális tériszonnyal szembesül: az elbeszélőnek személyes és közösségi tétekkel kell számot vetnie.

 Mindenekelőtt első regénye váratlanul jött sikerével, és azzal a kellemetlen körülménnyel, hogy az olvasók hajlamosak őt azonosítani az abban karikatúraszerűen elrajzolt főszereplővel; s emellett számot kell vetnie saját szívbetegségével, a szerelemmel és a megállapodással, valamint a gyerekvállalás lehetőségével is. Másrészről olyan amerikai társadalmi kérdésekkel, mint a migráció, a rendőri brutalitás, a globalizált piac, az Occupy Wall Street-mozgalom, vagy a közösségi emlékezet olyan kulcseseményével, mint a Challenger űrsikló katasztrófája. Harmadrészt pedig a 2011-es Irene és a 2012-es Sandy hurrikánok apropóján olyan, az egész emberiséget érintő kérdésekkel, mint a globális felmelegedés és a tengerszint emelkedése. E témák mellett természetesen a művészetekről szóló eszmefuttatások is komolyabbnak hatnak, s hiába gondolkodik hasonlóan a 10:04 elbeszélője, mint az Atocháé, az első regényben a művészetek demisztifikálását célzó gondolatok mindenekelőtt Adam Gordon nemegyszer szélhámosnak tűnő (pontosabban saját önlefokozó [meta]narrációjának és szerencsétlen tetteinek, hazugságainak tükrében szélhámosnak látott) figuráját és az ő költészetét tették ironikus idézőjelek közé, s ebből a partikuláris példából született általánosító következtetés. Ezzel szemben a 10:04 beszélője általában és alapjában demisztifikáltan tekint a művészetekre, s ebből a szempontból tekint illúziók nélkül a saját egyedi példájára.

(3) Mindezek után Az iskola Topekában sem cáfol rá a szerzőjére: lubickolunk az autofikcióban (hogy milyen mértékben, arról Giles Harvey a The New York Timesban megjelent Lerner-portréja árulkodik), ízig-vérig meta- vagy poszt-posztmodern regényt kapunk, amely lényegében családtörténet: a középpontban az Atochából már ismerős Lerner-alteregó, Adam Gordon, valamint az ő pszichológus szülei, Jane és Jonathan állnak. Hármuk különböző idősíkon futó, váltott narrációjú szólamai fonódnak egybe, egymást hol kiegészítve, hol felülírva. Időben a legrégebbi szál a hetvenes években játszódik, amikor a szülők megismerkednek, és a topekai Alapítványhoz kerülnek (egy akkoriban világhírű és úttörő, alternatív, csoportos terápiákkal is kísérletező pszichológiai-pszichiátriai intézethez, amelyet a Menninger Klinikáról mintázott Lerner). A második idősík a kilencvenes évek: a vitázóbajnok és költőpalánta Adam gimnazista évei – amit kiegészít egy negyedik szál, a mentális problémákkal küzdő osztálytárs, Darren Eberheart töredékesen kirajzolódó szomorú története, melyet azonban nem érdemes elspoilerezni. A harmadik pedig a mára közelmúlttá vált jelen: a Trump-elnökség évei. Ezenkívül a szülők, akik nagyjából a negyvenes évek derekán születtek, az ötvenes és a hatvanas évekből is megosztanak emlékeket (a diplomatagyerekként felnövő Jonathan emlékeiben az ötvenes évek Tajvanjába is bepillantást nyerünk, míg Jane történetében a középosztály szegényes és elfojtásokkal teli élete mutatkozik meg). Sőt, az egyik, talán a legfontosabb mellékszereplő, a választott nagyapai szerepben feltűnő freudiánus pszichológus, az USA-ba kivándorolt német zsidó Klaus révén a nácizmus/fasizmus és a vészkorszak is feldereng a háttérben. Így aztán a regény legalább ötven, de inkább hetven-nyolcvan év (amerikai) történelmét öleli fel, s joggal tekinthető Amerika-regénynek is, habár nem a szokványos fajtából. (Az Amerika-regény műfaja kapcsán megvilágító erejű lehet például Krusovszky Dénes írása Nathan Hill Nix című regényéről.)

Igaz, a történelem fogalma valamelyest félrevezető lehet, ha azt hajlamosak vagyunk sorsfordító események hálózataként elgondolni – a regénynek éppen ezek a jelentős, netán fordulópontszerű történések nincsenek a fókuszában.

 Nincs szó – hasraütésszerűen említve lehetséges példákat – a hidegháborúról, a Kennedy-gyilkosságról, a holdraszállásról, a Watergate-botrányról, a Clinton–Lewinsky-botrányról vagy a 2001. szeptember 11-i terrortámadásról. Miként azt egy-két félmondatos utalásból megtudjuk, valójában a vietnámi háború ellen is Jonathan öccse tüntet a radikális baloldali Weather Underground Organization tagjaként. (Ezzel szemben például Nathan Hill Nixe több eseményt is végigzongorázik ezek közül.) És az 1996-os Dole–Clinton választási párharc is – ami akár nagyobb hangsúlyt is kaphatna Adam történetében – épp csak felvillan. Ezek helyett a fókuszban a hétköznapi dolgok, a mindennapok közérzülete, a kor reflexei állnak – ezek hoznak ugyanis fordulatokat a szereplők életében, nem a Nagy Történelem eseményei. (Az egyetlen és „utolsó” kivétel Klaus, aki megpróbálta kicsempésztetni a náci Európából feleségét és fiát, ám elárulták, ő maga pedig egy tyúkólban vészelte át a háborút – de ez nem a regény tér-idejében történik, Jonathan és Klaus elbeszéléséből szerzünk róla tudomást.)

Csuhai István írja a regényről az Élet és Irodalomban, hogy „talán nem egészen rugaszkodom el a valóságtól, ha megjegyzem, hogy a regény menet közben erőteljes kritikája az utolsó időszakát élő Trump-adminisztrációnak, annak a szellemiségnek, ami az unortodox 45. amerikai elnök politikája volt, illetve mindannak, ami hozzá elvezetett”. Noha Csuhai nem rugaszkodik el a valóságtól, érdemes megjegyezni, hogy „a Trump-adminisztráció kritikája” zanza, amely a regény recepciójában elterjedt szólammá vált, kissé félrevezető. Nagyobb hangsúly van ugyanis az USA kultúrájában a kezdetektől jelenlévő toxikus maszkulinitáson, amely magába foglalja a gyerekkori verekedésektől az iskolai kegyetlenkedéseken és klikkesedéseken át a felnőttkori (passzív vagy tettleges) agressziót is. Egy másik síkon pedig idetartoznak a szexizmus, a homofóbia, valamint a fegyvertartás immár ténylegesen politikai régióban elhelyezkedő kérdéskörei. Ennek természetesen etnikai dimenziója is van, hiszen a regény és így a kritika célkeresztjében a fehér férfi szociokulturális figurája áll. Nem véletlen, hogy a Los Angeles Times recenzense, Margaret Wappler azt írja: „Abból az alapvetésből kiindulva, hogy »a múlt mindennek előjátéka«, Az iskola Topekában egy fehér férfi kísérlete arra, hogy végiggondolja, a fehér férfiak, akik országunkban hatalmi dominanciát gyakorolnak, miként idézték elő a jelenünk »toxikus maszkulinitását«, amely a férfiagresszió és a nőgyűlölet minden formáját magyarázni hivatott.”

Lerner harmadik regénye tehát nem annyira az azóta megszűnt Trump-adminisztráció kritikáját adja (noha a regény végén, 2019-ben részt vesznek egy demonstráción a bevándorlási hivatalnál). Sokkal inkább annak a társadalomnak és ideológiának a kritikai (pszicho)analízisét és kórtörténetét olvassuk, ami a kétezer-tízes évek végére kitermelte Trumpot és szavazóit (és 2021 kora tavaszán azt is hozzátehetjük: a QAnont és a Capitolium megostromlóit). Gordonék története pedig kiválóan alkalmas arra, hogy segítségükkel ez az analízis lefolytatható legyen: a hetvenes évek végén a demokrata értelmiségiek – a hosszú hajú (poszt)hippi Jonathan és a kisvártatva híres feminista íróvá váló Jane – a republikánus Közép-Nyugat szívében alapítanak családot. S hiába képez barátságos szigetet a háztartásuk és a munkahelyük, fiukat egyre nehezebb megóvni a barátságtalan kinti világtól, ahol a Westboro templom homofób lelkésze, Fred Phelps nap mint nap családilag tüntet, magától értetődő a mindennapi fegyverviselés, az iskolai szociokultúra pedig kirekesztően és megbélyegzően hierarchikus és bántalmazó. Ráadásul könyvének sikere és Oprah Show-beli szereplése után Jane-t fotelhuszár férfiak telefonon kezdik zaklatni (ekkortól Adamnek nem szabad felvennie az otthoni telefont). Mindehhez pedig baljós történelmi párhuzamokkal szolgál Klaus élettörténete.

Az iskola Topekában a fehér férfiak társadalmának (pszicho)analízise. Jane fejezetei feminista szempontok szerint közelítenek: bántalmazó apja és az azt néma cinkosként tűrő anyja történetét, a hűtlen férj történetét, a kamaszagressziótól fűtött fiú történetét, a sikerei kiváltotta baráti és munkatársi irigység megnyilvánulásainak történetét, illetve az országos ismertség kiváltotta zaklatások történetét állítja elénk szemléletes példákként – hol direkt módon, hol csupán utalásszerűen, mozaikosan. S ezekről mindig van néhány elemző gondolata, némelyik eseményt olykor túl is értelmezi, amire persze reflektál is. (Ez a Lerner-próza kulcsa: a reflexiót is illessük reflexióval, építsünk metafikciós szerkezeteket, s általuk tegyük nyilvánvalóvá a vélemények és igazságok relativitását, a világ sokszínűségét és sokszólamúságát stb.)

Jonathan epizódjai ambivalensek. Némelykor, akárcsak Jane szólamában, kritikusan szemlélhetünk társadalmi jelenségeket (igaz, olykor Klaus észrevételeit olvassuk közvetetten), máskor – többször – inkább maguk az epizódok szemléltetnek. Jonathant látjuk szerető és empatikus gyerekként, lelkiismeretes pszichológusként, aggódó apaként és támogató férjként. Ám látjuk őt tehetetlen fiúként, Tajvanon a gyarmatosítással járó javakat kihasználó kamaszként, pánikoló, kontrollvesztett fiatalemberként, bizonytalan pszichológushallgatóként, és két ízben (mivel Jane a második felesége) hűtlen férjként is. Nem véletlen, hogy éppen az ő fejezeteiben a leghangsúlyosabb a teljes regény transztextusaként szolgáló Egy ember, akit Zieglernek hívtak című Hermann Hesse-novella.[4] A Hesse-szöveg ugyanis a tömeg és az egyén, a tömegember és az egyéniség, az ember és az állat, a nemegyszer obskúrus hagyományok és a modern tudományok közötti feszültségeket tárja fel parabolaszerű tömörséggel – s nem egyértelmű, hogy Ziegler a történetnek valóban cselekvő szereplője-e, vagy inkább elszenvedője csupán.

Adam történetének legfontosabb része a nyelvvel való viszonya: gimnazista korában az országos vitabajnokság esélyese, a hétvégék alkoholgőzös bulijain a társaság egyik legjobb freestyle rappere és reménybeli költő, a jelenben immár befutott író.

Ám ezek kétfelé oszthatók: az irodalommal kapcsolatos nyelvhasználatok, melyek hátterében ott az „alapítványi nyelv”, befogadók, barátságosak, reflektáltak – demokraták; ezzel szemben a fehér fiúknak a kulturális kisajátítás régi amerikai hagyományát folytató freestyle rappelése és a versenyszerű vitázás nyelvileg kirekesztő beszédmódja – republikánus. (Természetesen most én egyszerűsítem ezt demokrata–republikánus ellentétre, de ez az ellentét felsejlik a sorok között.) Ez utóbbi beszédaktust, a vitát a regény behatóan ábrázolja és elemzi, hiszen a versenyszerű vitázás szubkultúrájából kerül ki az USA elitje, s a regény logikája alapján akár azért is felelőssé tehető, hogy a politikai közbeszéd nemcsak az USA-ban, de globálisan az elvtelen bullshitelés felé tolódott az elmúlt évtizedekben.

A nyelv egyébként mindenkor fontos témája Lernernek. Előző regényeiben persze inkább az irodalom lenyűgöző alapanyagaként vált reflexiók sorának tárgyává, s – metaforikusan szólva – a nyelv kristályosodási pontjait kereste hol direkte, hol esszéisztikus futamokban – hiszen A költészet utálatából tudjuk, hogy a költészet/a nyelv hatalmáról beszélni hatékonyabban lehet, mint demonstrálni azt, mivel az aktuális, papírra vetett vers mindig elmarad a virtuális, az ihlet terrénumán megfoganó költeménytől. A Topeka sokkal inkább a nyelvi széthullásra koncentrál: mikor válik akarva (például a vitaversenyen) vagy akaratlanul (például pszichikai behatások nyomán) követhetetlenné, értelmetlenné a beszéd, s ebből mi következik.

(4) Akárhogy is, Lerner artisztikusan bánik a nyelvvel, és lenyűgözően ír róla. 

S ez legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint hogy voltaképpen miről is szólnak a regényei.

Talán mostanra egyértelművé vált, hogy nagyra tartom a szerző munkásságát. Ugyanakkor az már most jól látszik, hogy a Lerner-próza megoszthatja a hazai közönséget, mivel a jelek szerint az elmúlt évek újrealista prózakonjunktúrája elszoktatott minket a posztmodern formanyelvi jegyeit is magán viselő, összetettebb szerkezetű írásművészettől. Ennek tudom be legalábbis, hogy a Litera podcastjában jóformán olvashatatlanul bonyolultnak és kimódoltnak mondja a regényt Szekeres Dóra, míg Nagy Gabriella arról beszél, hogy a szerző túl sok narratológiai technikát ismer. (Nekem pedig zárójelben James Joyce, Vladimir Nabokov és Esterházy Péter neve ugrik be kommentár nélkül.) Igaz, ugyanebben a beszélgetésben hangzik el az a gondolat is, miszerint Az iskola Topekában magyar fordítása „ragyogó” lenne.

Nos, sajnos nem az. Feljebb az Atocha és a 10:04 kapcsán már megpróbáltam vázlatát adni, milyen is Lerner prózanyelve, milyen az a stílusregiszter, ahol megszólal. Ez a nyelv ennek a regénynek is sajátja, még ha Adam, Jane és Jonathan eltérő dialektusait beszélik is. Ebben a költőien megmunkált nyelvben a szóválasztás, a szó- és mondatfűzés, a ritmus és a hangzás sokat számít. Ez tehát annak a minősített esete, amikor a fordítónak a hű magyarítás létrehozásához nem elég egyszerűen szótári értelemben vett pontos fordítást készítenie, hanem nyelvileg újra kell alkotnia a művet. Érzésem szerint ez Pék Zoltánnak (és hadd tegyem hozzá: Berta Ádám szerkesztőnek és a 21. Század Kiadónak) sajnos nem sikerült – sőt, némelykor még a pontos fordítás sem jött össze. A Jane- és a Jonathan-fejezetek a kisebb zökkenőkkel is elfogadhatók, ám az Adam-fejezetekben, különösen a vitaversenyt érintő passzusoknál sokszor látványos a megoldatlanság – igaz, a fordító nem volt irigylésre méltó helyzetben, hiszen a versenyszerű vitázásnak nálunk nincs hagyománya, s így szókészlete sincs. Ugyanakkor az is látványos, hogy a fordítás mintha pongyolán lefelé stilizálná a kamaszról szóló, egyes szám harmadik személyben elbeszélt részeket, valószínűleg Adam életkora miatt, megfeledkezve arról, hogy a srác egyébként valódi rétor, s az őt megíró narrátor (a felnőtt, visszaemlékező Adam) szintén választékos, analízisre hangolt nyelvet beszél.

S miután nem sikerül magabiztosan eltalálni a regény hangját (hangjait), a pontatlanságok és a kisebb hibák jóformán eltörpülnek a szememben, mégis, álljon itt néhány példa. Egy kicsi, mesterséges tó csónakjait dokkok várják, s nem stégek (14). Az Ivy League university szó szerinti fordításban „Borostyán Ligás egyetem”, de egyszerűbb lett volna elitegyetemnek fordítani: a tükörfordítás nemcsak nem egyértelmű, de furcsán is szól magyarul: „a Borostyán Ligában tanul majd tovább” (26). Van olyan mondat is, ami talán tükörfordításban is természetesebben hangzana, mint a magyartalan fordításban: „– Csak nyugodtan – teszi hozzá, tudva, hogy a bíró fülében udvariasnak hangzik, az ellenfelében viszont dühítően leereszkedőnek” (27); az eredetiben: „»Take your time,« he adds, knowing it will sound like politeness to the judge, and to his opponent, infuriating condescension” (19) – vagyis: „– Csak nyugodtan – teszi hozzá, tudva, hogy amíg a bíró udvariasságnak, az ellenfele dühítően leereszkedő gesztusnak tartja majd.” Sőt, a fordításban az 1996-os elnökválasztás egész másként alakul, mint az eredetiben – és mint a valóságban: „Végül Bob Dole szenátor jelent meg, a hetvenhárom éves russelli születésű politikus, akit akkor már egy hónap sem választott el attól, hogy eltapossa Bill Clintont, hatalmas győzelem lesz a demokratáknak” (33); eredetiben: „Finally, Senator Bob Dole appeared, the seventy-three-year-old Russel native who was less than a month away from being crushed by Bill Clinton, a landslide victory for the Democrat” (25) – 

tehát a demokrata Bill Clinton „taposta el” a republikánus Dole-t, és nem a (micsoda képtelenség) demokrata Dole a republikánus Clintont, mint ahogyan arra a magyar verzióból következtethetünk.

S ezek csak az első fejezetből kiemelt ismétlődő vagy súlyosabb hibák.

A második fejezetben például Klaus szexuális irányultsága (vagy legalábbis a lakáskörülményei) is elbizonytalanodnak a magyarban: „én [ti. Jonathan] Potwin macsaköves utcáit jártam Klausszal, aki kétsaroknyira lakott, egy százkilencven centis, kirívóan elegáns berlini férfival és az Alapítvány senior pszichoanalitikusával, aki az ötvenes évek végén költözött Zürichből, ahol Junggal dolgozott, Topekába” (71). Eredetiben: „I’d circle Potwin’s cobblestone streets with Klaus, who lived two blocks away, a six-foot-three incongruously elegant Berliner and senior analyst at the Foundation who’d moved in the late fifties to Topeka from Zurich, where he’d worked with Jung” (58). Ez mégiscsak jobban szólna valahogy így: „én Potwin macskaköves utcáit jártam a tőlünk két sarokra lakó Klausszal, egy százkilencven centis, kirívóan elegáns berlini férfival, az Alapítvány vezető analitikusával, aki az ötvenes évek végén költözött Topekába Zürichből, ahol korábban Junggal dolgozott”. Vagy magyarul azt mondja Jane a harmadik fejezetben: „Eric és köztünk mindig volt valami feszültség, pedig kedveltük, mert mindketten úgy gondoltuk, hogy túlságosan agresszíven gyógyszerezi a pácienseit” (96). Az eredetiben: „there was always some tension between Eric and us, even though we liked him, as we both thought he was overly aggressive with medication” (79). Itt a „pedig” és a „mert” kötőszavak teljesen félremennek, így lenne pontosabb a mondat: „Eric és köztünk mindig volt valami feszültség: bár kedveltük, mindketten úgy gondoltuk, hogy túlságosan agresszíven gyógyszerezi a pácienseit.” Vagy például a regényben a nerd szó, amivel a kamasz Adam gyakran írja le magát, visszatérően „nörd”-ként szerepel. Ez akkor se jó megoldás, ha természetesen értem, hogy a „stréber” vagy a „kocka” szavaink nem fedik egészen az eredeti jelentést. És még számos példán keresztül problematizálható lenne a fordítás. A fentiek talán nem tűnnek nagy hibának – nem is mindegyik az –, de jóformán bekezdésenként lehet olyan nyersfordításszerű mondatokat találni, amelyekre ráfért volna a fentiekhez hasonló kiigazítás (például – bár talán naiv ötlet – a szerkesztő vagy olvasószerkesztő részéről). Egyébként kezdhettem volna a hibalistát a regény címével is, ami nyilvánvalóan a New York School előtt is tisztelegne, tehát amiképp az amerikai művészcsoportot New York-i iskolának magyarítjuk, úgy a regénycímet is A topekai iskolának kellett volna fordítani. De az is igaz, hogy Pék Zoltán pár kényes szójátékot nagyszerűen megoldott (némelyik elméleti szempontból talán megkérdőjelezhető, de funkcionálisan abszolút célba talál). Személyes kedvencem egy áletimologizálás: „Klaus imádta a cucc szót, ami nekem németnek hangzott, tzutz, de nem az volt” (73, az eredetiben: „Klaus loved the word stuff, which sounded German to me, but wasn’t; from the Greek stuphein, »draw together«” [60] – természetesen a görög megfejtés a fordításban nem maradhatott).

Bár az irodalom a nyelv művészete, vannak olyan alkotások, különösen a prózai és az értekező művek között, amelyeknél megbocsátható egy problémásabb vagy laposabb fordítás, mert a cselekmény vagy a gondolatmenet a fontos. 

Lerner regénye nem ezek közé a művek közé tartozik.

Mint azt többször is igyekeztem hangsúlyozni, Lerner, függetlenül műnemtől és műfajtól, mesterien formálja nyelvét – de nemcsak műveli, hanem írásaiban gondolkodik is róla. A The Topeka School magyar kiadásából a poszt-posztmodern (meta)narrációval előadott szüzsé ugyan megismerhető, ám Lerner írásművészete, lenyűgöző írói nyelve sajnos megközelítőleg sem. Nem is tudom, fájó-e vagy ironikus, hogy ezt az ítéletet egy olyan regény fordításáról kell leírnom, amely a közbeszéd, a köznyelv hanyatlásáról és az attól nem független kulturális hanyatlásról igyekszik lényeglátó és megfontolandó észrevételeket tenni, illetve saját nyelvével életképes alternatívát kíván kínálni.

Ben Lerner: Az iskola Topekában. Fordította Pék Zoltán. Budapest, 21. Század, 2020.

Jegyzetek:

[1] The Lichtenberg Figures (A Lichtenberg-ábrák, 2004); Angle of Yaw (A forgás iránya, 2006); Mean Free Path (Közepes szabad úthossz, 2010).

[2] No Art (Semmi művészet, 2016).

[3] Az esszé magyarul is olvasható (Ben Lerner: „A költészet utálata”. Fordította Mohácsi Balázs. Forrás, 2019/7–8, 126–160.)

[4] Magyarul: Herman Hesse: „Egy ember, akit Zieglernek hívtak”. Fordította Rapajka Gabriella. In uő: A varázsló gyermekkora. Budapest, Cartaphilus, 2002. 41–47.