Meddig még? Mit? Minek? (Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában)
Fotó: 1749
Meddig még? Mit? Minek? (Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában)

Egzisztenciális köszvény, Doktor House és persze a nemprousti idő Sári B. László Jennifer Egan regényéről írt kritikájában. Kihagyni veszélyes!

Ben Lerner The Topeka School című regényében „egzisztenciális köszvényként” nevezi meg a jóléti társadalmak irodalmait – így az amerikait is – érintő társadalmi problémát, hogy a létbiztonság érzése ugyanúgy kitermeli az élet értelmének meg- és mibenlétére vonatkozó szorongást, mint a létbizonytalanság különböző formái. A különbség a szükségleteik kielégítését is nehezen biztosító, leginkább vágyaik céltalanságát és hiábavalóságát megélő társadalmi csoportok és egyének között csupán annyi, hogy míg előbbiek félelmeit jogosnak és megalapozottnak tekinthetjük, utóbbiakét általában – hangulatunk és vérmérsékletünk, lelki habitusunk vagy éppen politikai elköteleződésünk függvényében – kesergésként, ködszurkálásként, sajátos kulturális kinövésként vagy nemes egyszerűséggel az elkényeztetettek nyavalygásként értelmezhetjük. 

Ez az „egzisztenciális köszvény” a kortárs amerikai irodalom legkülönbözőbb pontjain üti fel a fejét,

s fájdalmaira – egy pillanatra ne firtassuk: valós vagy fantomfájdalmakról van-e szó – ráerősítenek az amerikai társadalom belső törésvonalai, az identitáspolitikai pozíciókat is meghatározó trauma kultúráinak az irodalmi életben is megjelenő, azt részben meghatározó szembenállásai. Az esetek hosszasan sorolhatók J. T. Leroytól Colson Whiteheaden át Taffy Brodesser-Aknerig és tovább, olyannyira, hogy szinte már az számít nehéz feladatnak, hogy olyan kortárs szerzőt vagy szöveget említsünk, aki vagy ami képes felülemelkedni ezen a megosztottságon, s a partikularitásokon nem túljutva, de azoktól elemelkedve általános, némi túlzással egyetemes érvényű történetek elmondására válik képessé. Szerény megítélésem szerint ugyanis

ezeknek a szerzőknek és szövegeknek a megléte lenne arra a garancia, hogy a kortárs amerikai irodalom ne csak az amerikanizációként is értelmezhető globalizációhoz fűződő kapcsolatai révén csatlakozzon a világirodalmi áramlásokhoz.

 A jó hír, hogy akadnak ilyen szerzők, és időről időről jelennek is meg ilyen szövegek. És nem csupán a fent megidézett Lerner, aki említett regényében éppen a megosztottságról ír, de Jennifer Egan is, akinek magyarul immár másodjára jelent meg Az elszúrt idő nyomában című regénye.

A szöveg egyetemes irányultságú vállalkozásán és annak színvonalán még a meglehetősen szerencsétlenre sikerült címadás sem képes sokat változtatni, hacsak úgy nem, hogy a könyv a nem teljesen indokolatlan prousti referencia sutasága miatt jó eséllyel tűnik el az irodalmi babérokra pályázó buta bestsellerek között a könyvesboltok polcain.

Egan regényének témája és egyben főszereplője valójában az idő, illetve annak múlása, mégsem csak az emlékezet működését kitüntető prousti értelemben. Az eredeti cím (A Visit from a Goon Squad) sokkal szemléletesebb, és az értelmezés szempontjából is inkább iránymutató: a goon eredetileg „verőembert” jelent, akiknek csapatait (squad) sztrájkok idején bérelték fel a munka- és életkörülményeik, valamint silány javadalmazásuk ellen lázadó munkások ellenállásának letörésére. Ezzel a hivatkozással értelmezhető a regény szövegében a címre tett egyetlen utalás: „Az idő egy rablóbanda” [„Time’s a goon, right?”] (178). S ha az idő „egy rablóbanda”, vagy helyesebben: „verőember”, akkor az A Visit from the Goon Squad, vagyis a „verőemberek csapatának látogatása” nem sok jót ígér a regény szereplői – maradjunk most csak náluk – számára. És valóban: a mozaikszerű darabokból (helyenként szándékosan hézagosan) összeillesztett, elliptikusan és arabeszkszerűen szerkesztett cselekmény nem kegyelmez senkinek. És nem csak arról a közhelyes bölcsességről van szó, hogy „az idő senkit sem kímél”, inkább arról, ahogyan az idő be nem látása – mert nem veszünk róla tudomást, mert egyáltalán nem érdekel bennünket, vagy mert belefeledkezünk, éljük stb. – bosszút áll rajtunk. A regény címe ennek fényében nem tűnik teljesen célt tévesztettnek, még ha a prousti utalást némi fordítói/szerkesztői szabatossággal tovább is lehetett volna oldani: a regényben valójában – ezt kéretik politikai felhangok nélkül érteni itt – az elkúrt idő nyomában járunk. 

És ahogyan Doktor House szerint „mindenki hazudik”, úgy Egan regényében „mindenki elkúrja”, ám mindenki eltérő mértékben és kicsit másképp, mint a többiek.

Ebben a tudatlan törekvésben a regény szereplői látványosan egyenlők. A lemezkiadó cég kleptomániás, súlyos veszteségekkel terhelt múltú titkárnője, a notórius házasságszédelgő, többgyerekes apaként diszfunkcionálisan működő zenei producer, az egykori punk basszusgitárosból lett nagyravágyó és sikeres lemezkiadó, az élete rendezvényébe belebukó, népirtó tábornokok imázsáért felelő feslett píáros vagy bárki, aki felült az amerikai popkultúraipar hullámvasútjára, akár annak szorgos kultúrmunkásaként, akár fogyasztójaként (a kettőt nem sok választja el egymástól) – mind eleve kudarcra ítéltettek az idővel szemben. Ebből a felsorolásból is látszik talán, hogy Egan szövege egyetemesre hangolt egzisztencializmusa mellett mégiscsak ízig-vérig amerikai regény: a történet természetes közegét a popkultúra által kínált kézenfekvő élethazugságok alkotják, mint a The Talking Heads dalában, ahol „senki se figyelt különösebben / ahogy a dolgok szétestek”, s a zenekarhoz hasonlóan Egan szövege is rádupláz erre a felismerésre.

Vagyis Egan nem csupán ábrázolja ezt a szétesést, de az elbeszélés szerkezetéből és az epizódok rendjéből magának az időnek is kibomlik a története,

mely egyfelől ismétlésekkel és a generációs átdolgozások és javítási kísérletek mintázataival barázdált, másfelől felsejlik belőle az idő múlásának könyörtelensége: hogy még a legkörültekintőbben kitervelt tömeges esemény sem képes feltartóztatni, csupán csak kimerevíteni az idő múlását.

Ilyen tömeges epifániát okozó esemény a regényben a kultúra és a művészet kétes allegóriája, Bosco A-ból B-be címet viselő új albumának New York-i koncertje a leomlott ikertornyok helyén, ami arra tesz kísérletet, hogy bemutassa, „hogyan lett [Bosco] menő rocksztárból egy nagy seggű szerencsétlen, akire baszik az egész világ” (177–178). Ennek a médiahackkel megtámogatott eseménynek a sikere és az általa nyújtott közösségi élmény az egyetlen olyan momentum a regényben, mely az idő felett aratott kétes értékű és meglehetősen átmeneti győzelemmel kecsegtet, a regény utolsó lapjain azonban Egan jó érzékkel visszabillenti a cselekményt a kollektív mámor felszabadultságából, jelezve, hogy az időben nincs feloldozás, sem visszatérés, sem ismétlés formájában. Hogy a legtöbb, amit tehetünk, hogy belátjuk ezt, s legalább az olvasás idejére hiszünk a szomorú egzisztenciális vigaszban, hogy tudjuk, meddig még, mit és minek.

Egan szövegében nemcsak az elbeszélés szerkezete, de a mondatok is a helyükön vannak, s a belátásnak ugyanolyan fokáról és intenzitásáról tanúskodnak, mint a regény makrostuktúrája. Éppen ezért nehéz a regény elolvasását meg nem történtté tenni, megszabadulni a képeitől, elfelejteni a mondatait. Így ha már korábban szóba hoztam a fordítási nehézségeket Az elszúrt idő nyomában kapcsán, ki kell emelnem, hogy 

Simon Márton magyar fordítása az apró pontatlanságok ellenére is meglepően jól működik, s mindig a legfontosabb szöveghelyeken nő fel az eredeti szöveg szellemességéhez, intelligens nyelvi megoldásaihoz és érzelmi telítettségéhez: mindig ott, ahol erre a legnagyobb szükség van.

Így tulajdonképpen örülnünk kell: ha a regény szereplőinek nem is jár második esély, a kiadó úgy döntött, Egannek ad még egyet, hogy bekerüljön a kortárs amerikai irodalomról alkotott elképzelések közé a magyar irodalmi közéletben, hogy – személyes a lista, de nem teljesen esetleges: Wallace, Lerner, Chabon mellett – még egy olyan szerző eljusson a magyar olvasókhoz, akit elsősorban írónak kell tekintenünk, és csak az útlevele miatt tesszük hozzá, hogy: amerikai.

 

Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában. Fordította Simon Márton. Budapest, Jelenkor, 2019.

A kritika szerzőjéről
Sári B. László (1972)

Irodalomtörténész, kritikus, fordító, a PTE Anglisztika Intézetének docense. Kortárs amerikai prózával, brit filmtörténettel és kritikai kultúrakutatással foglalkozik. Legutóbbi kötete: Mi jön a posztmodernre? Változatok a posztmodern utáni amerikai fikciós prózára (Balassi, 2021)

Kapcsolódó
A fikció élén (Ben Lerner: Az iskola Topekában)
Mohácsi Balázs (1990) | 2021.04.17.