Nem egyszerű feladat Jennifer Egan A mézeskalács ház című regényének műfaját meghatározni. A szöveg szándékolt érzelmi hatását tekintve intenzív, javarészt melodramatikus történetek rendezett sorozata. Egan kiegészíti és a generációs határokat áthágva

folytatja Az elszúrt idő nyomában című korábbi regényét,

 tovább bonyolítva annak eleve szövevényes történetvilágát, és kidolgozva szereplőinek már amúgy is összetett kapcsolatrendszerét. Mondhatni, afféle könnyfakasztó, folytatásos tablóregényt tart a kezében a kíváncsi olvasó, méghozzá disztópikus keretbe foglalva. Egan nem túl távoli jövőről alkotott víziójában lehetőség van az emlékek technikai rögzítésére és megosztására: hogy egy adott múltbéli eseményt a szereplők annak a szemszögéből tapasztaljanak meg és éljenek át, akivel és ahogyan az megtörtént. 

A regény egy olyan világban játszódik, ahol a regényeknek tulajdonképpen annyi: ki kíváncsi arra, mit mesél bárki más, ha egyszer át is élheti az igazit?

Már önmagában ez a többszörös műfaji tévelygés (melodráma, tabló, disztópia) is a kudarc jól bevált receptjeként működhetne, de Egan tovább emeli a tétet. Döntése, hogy ne csupán epizódokat kössön össze, de – mintha televíziós sorozatról, vagy éppen mozifilmről lenne szó – elvállaljon egy második évadot vagy folytatást, egyenesen az érdektelenséget kockáztatja. Tudván tudva, hogy a kortárs amerikai irodalom a hosszútávú memória zavarában szenved, Egan az egy évtizeddel korábbi regény mára potenciálisan elfelejtett sikerére játszik rá: arra, hogy olvasói nem csupán ismerik, de emlékeznek is a Pulitzer-díjas előzményre. Ezzel egyben annak ódiumát is vállalja, hogy a történetvilág kiterjesztésére magasirodalmi elvárások mentén az írói képzelet kimerüléseként tekintenek kritikusai, vagy a „monetizáció” ügyes, tömegkultúrából ellesett fogását látják benne (különös tekintettel arra tényre, hogy a Manhattan Beach és Az elszúrt idő nyomában előmunkálatai zajlanak: előbbi mozifilmként, utóbbi tévésorozatként vizualizálódik).

Egan egyáltalán nem érzéketlen az irodalmi piacok eme viszonyrendszere iránt, de elég tehetséges ahhoz, hogy ő maga ne foglalkozzon vele

(vagy csak kötelezően: az ügynöke révén). Műveit elsősorban az egzisztenciális kérdések és a formai kísérletek jellemzik, életművét ezek mozgásai alakítják, nem pedig a karrierrel kapcsolatos elvárások. A mézeskalács ház esetében az egzisztenciális tét a szereplők továbbélését jelenti: vajon hová vezet az előző regény zárlatával maguk mögött hagyott történetük, történhet-e velük bármi elbeszélésre érdemleges a zárlat segítéségével biztosított epifanikus befejezés után? Mi jön az átmenetinek bizonyuló boldog (vagy helyenként inkább keserédes) befejezések után? Ugyanis ahogyan Briant, Mollyt és Hannah-t a realitáselv mentén nevelő édesanya, Noreen fogalmaz (Hannah tolmácsolásában):

„A világ kegyetlen és irracionális, az erősek a gyengék kárára boldogulnak, és a happy end csak keretezés kérdése.” (286)

 A mézeskalács ház – tudjuk a meséből – csapda: a cukormáz ígéretéből szerencsés, aki szabadulni tud. A regény is időben előre, és újabb szereplők történeteivel oldalirányban egészíti ki Az elszúrt idő nyomában történetvilágát – a cukormázon túl. Mindeközben a szereplők történetei és a kerettörténet is átkereteződnek: míg az előző regény elsősorban Sasha eltűnését és a nemzeti emlékezet szirupos szimulakrumának megteremtését állította a középpontba, addig A mézeskalács ház az „új hazafiság” és a megfigyelési kapitalizmus, az információs és kommunikációs technológiák és az emlékezet politikájának kérdéseit feszegeti, s az ezek által kijelölt közegben szocializálódott generáció képviselőit illeti kitüntetett figyelemmel. S részben a piac elvárásainak megfelelően a történetvilág is kiszínesedik, hangsúlyai eltolódnak a kisebbségi csoportokhoz tartozó szereplők irányába. A szereplőgárda „kiszínesítése” és a történetvilág kiterjesztése is az identitáspolitikai megfontolások felerősödése vagy azok meghatározóvá válása nélkül zajlik le; Egan mellőzi a trauma kultúrájában gyökerező identitáspolitikai megfontolásokat. 

Egant a regényeiben felbukkanó szereplők egzisztenciális dilemmái foglalkoztatják, elsődlegesen nem a trauma, hanem a megküzdés és annak stratégiái.

A felső középosztályi szokásrendbe beilleszkedni képtelen, környezete és családja közönyétől megcsömörlött Noreen így oktatja az önsajnálatba belefeledkező és a szorongás köreiből kikeveredni képtelen, vele telekhatárvitába keveredő Julest arról, hogy kezdjen valamit az életével: „Ha én meg tudom csinálni, mindenki meg tudja […] Maga biztosan. Vannak képességei, van hivatása, helye a világban.” (303)

Ennek az eltökéltségnek a regény számtalan példáját szolgáltatja, ám mindig annak a jól felismerhető szerzői szándéknak a jelenléte mellett, hogy az alapvetően kíméletlen és helyenként kegyetlen egyéni történetek érzelmi mintázatait áthangolja, s a keretezés révén ha nem is happy enddel, de érzelmi elégtétellel jutalmazza szereplőit – és rajtuk keresztül az olvasót. 

Egant olvasni érzelmileg bonyolultan kielégítő: a világában nem létezik a gonosz, csak a rossz, és némi elégtétellel vehetjük tudomásul, hogy még a rossznak sincs könnyű élete.

Ez a szerzői törekvés egy pillanat alatt képes lenne a giccs esztétikai terrénumára taszítani a szöveget, ha nem párosulna megfelelő nyelv- és formaérzékkel, vagy ha nem lenne tudatában az emlékezés és a történetmesélés problematikus kapcsolatának: hogy az emlék felidézése, a saját vagy mások (talán sosem úgy volt) múltjába meredő nosztalgia is a történet rendületlenül előre haladó idejében történik, s ezen a történetmesélésnek az idővel való manipulálása sem nagyon tud változtatni, legfeljebb a megértését segítheti elő. 

Hogy hiába a közösségi média, már mindig is tristr

amshandy van.

És ugyan Egan prózájában a formával és a nyelv lehetőségeivel való folytonos kísérletezése nélkülözhetetlen az érzelmi spektrum és a történet hitelének megteremtésében, alázatosan alárendeli magát az időnek, s annak előrehaladását nem téveszti össze az okság logikájával. Erről szól tulajdonképpen a regény utolsó fejezete is: a hazafutást érő ütés statisztikai lehetőségének megvalósulásából egyáltalán nem következik az elhanyagolt középső gyerek élettörténetének alapvető megváltozása. Az, hogy valami megtörténik, mert egy bizonyos valószínűséggel megtörténhetett, még nem jelenti azt, hogy okkal is történt, vagy hogy következménye lesz. S hogy ennek pandant-jaként, az elbeszélés önmagában nem teheti meg nem történtté az eseményeket, csupán érzelmi hangoltságukat teremti meg, és esetleges megértésükhöz járulhat hozzá (ez Lulu, az önmagát megalázó és megszomorító honleány egyes szám második személyű, önmegszólító elbeszélői hangjának kulcsa). Az elbeszélés formai sűrűsödései árulkodnak a regénynek az idővel folytatott küzdelméről: amit az emlékezésnek a regény világában technológiailag megtámogatott nosztalgikus működése elfedni igyekszik (az egzisztenciális terhet, a pszichológiai nyomást, a bűntudatot stb.), azt az elbeszélés megpróbálja érthetővé, meg- és átélhetővé tenni a szereplők és a nyelvi formában is gondolatot kereső olvasók számára.

Mindez azt is jelenti, hogy nyelvi leleményei és változatossága ellenére nem könnyű olvasmány A mézeskalács ház, s fordítani sem egyszerű.

Farkas Krisztina vette át a feladatot az Egan-regényeket korábban tolmácsoló Simon Mártontól, és minden szimpátiám ellenére (kevés kortárs amerikai regényfordítást tartok olyan nagyra, mint az általa magyarított Beépített hibáét) azt kell mondjam, hogy A mézeskalács ház stiláris változatosságát nem sikerült lekövetnie. Ugyan vannak egészen kiváló fejezetek, mint amilyen a románc képletén kívüli szerelem lehetőségét cselekményesítő „Rímképlet” vagy a szövevényes levélregény-imitáció, a „Lásd alább”, de akadnak egészen nyersnek tűnőek is, mint az egyébként stilárisan leginkább összetett, korábban már emlegetett „Lulu, a kém, 2032”. És ahogy az Egan esetében az már lenni szokott, a fordítás eme egyenetlenségéért is valószínűleg az idő a felelős. Amit – ahogy az talán kiderülhetett – az olvasónak is feltétlenül rá kell szánnia A mézeskalács házra.

Jennifer Egan: A mézeskalács ház. Fordította Farkas Krisztina. Budapest, Jelenkor, 2023. 404 oldal, 4299 forint