Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Ben Lerner költészete száz százalékban intellektuális költészet. És mint ilyen, száz százalékban nyelvileg meghatározott. De nem úgy, ahogy minden vers szavak és mondatok sajátos logika alapján elrendeződő egymásutánja, hanem úgy, hogy Lerner verseinek egyedüli és állandó témája maga a nyelv. Ezen belül pedig a nyelv szigorú és világos formállogikája, valamint annak fölszámolása egyfajta matematikai kombinatorika által. Szintaxis és szemantika, különböző stiláris regiszterek, állandósult szókapcsolatok, homonímia és poliszémia, valamint a jelentés legkülönbözőbb kisiklatásai és eltérítései, hogy csak néhány példát említsünk. Nem más ez, mint az angolszász analitikus filozófia témáinak és módszereinek alkalmazása a költői gyakorlatban. Mintha Wittgenstein és Missy Elliott közös gyermeke és a legújabb AI-fejlesztés között zajló Turing-teszt szövegét olvasnánk versbe tördelve.

Ben Lerner amerikai költő, író, esszéista a Kansas állambeli Topekában született 1979-ben, és saját elmondása szerint jogásznak készült, míg kamaszként bele nem szeretett a versekbe. Ma már az amerikai középgeneráció egyik legfontosabb költőjeként és regényírójaként tartjuk számon, pályája azonban rendhagyó módon indult. Gimnáziumi éveiben nemcsak hogy rendszeresen részt vett a középiskolai vitaversenyeken, de egy ízben meg is nyerte a rögtönzött törvényszéki érvelésből rendezett országos találkozót. Lerner szülei mindketten pszichológusok, akik ekkoriban a híres topekai Menninger klinikán dolgoztak. Lerner versei és regényei gyakran merítenek ihletet abból a kulturálisan és nyelvileg is heterogén közegből, amelyben az egyik oldalon a pszichológia és a költészet választékos nyelve, a másikon a mélyen republikánus Kansas vitaversenyei és a kamaszkori freestyle-rappelések heves érvelési technikája állt.

Lernernek, aki a Brown Universityn politológiát, majd költészettant hallgatott, és tanárai között tudhatta például a híres lírikust, C. D. Wrightot is, már költői indulása is figyelemre méltó volt. Első verseskötete, az ötvenkét szonettből álló The Lichtenberg Figures [Lichtenberg-ábrák] 2004-ben jelent meg, és rögtön el is nyerte a Hayden Carruth-díjat. Lerner ezt követően 2003-ban Fulbright-ösztöndíjasként Madridba utazott, itt kezdte el írni második, Angle of Yaw [A forgás iránya] című kötetét, mely 2006-ban látott napvilágot, és amely bekerült a National Book Award döntősei közé. Harmadik, a Mean Free Path [Közepes szabad úthossz] című verseskötetét 2010-ben publikálta, 2015-ben pedig elnyerte a nívós McArthur-ösztöndíjat. Végül 2016-ban megjelentetett egy gyűjteményes kötetet is No Art [Semmi művészet] címmel, mely a három megelőző verseskötet anyagát foglalta magába, és néhány új szöveggel is kiegészült. Regényeire szintén komoly kritikai figyelem irányul.

Ha tehát Ben Lerner költészetét szeretnénk jellemezni, nem kerülhetjük meg a nagy amerikai elődöket: a hatvanas években induló New York School szerzőit, akiknek tagadhatatlan a ma alkotó angolszász költőgenerációkra gyakorolt hatása. John Ashbery, Frank O’Hara vagy Kenneth Koch írói stílusa többek között olyan szerzők poétikájára hatott, mint a New York School másodgenerációjához tartozó Dean Young, vagy a manapság hatalmas népszerűségnek örvendő Ocean Vuong, akinek épp Ben Lerner volt az egyetemi mentora. Ahogy a szerző maga fogalmaz: „A kedvenc John Ashberyről szóló mondataimat John Ashbery írta le Gertrude Steinról. A Poetry 1957. júliusi lapszámában a Stanzák meditáció közben [Stanzas in Meditation] című kötetet recenzeálva így írt: »Mint az emberek, Stein verssorai megnyugtatók vagy idegesítők, briliánsak vagy fárasztók. Mint az emberek, néha teljességgel érthetetlenek, máskor tökéletesen érthető minden tettük; vagy megtorpannak a sor közepén és elkalandoznak, magunkra hagynak minket a fizikai világban, a gondolatok, a virágok, az időjárás és a valós nevek e nagy gyűjteményében.«”[1] És mindez nemcsak Steinre vagy magára Ashberyre igaz, hanem Lernerre is, aki a Lichtenberg-ábrák egyik versében a következőket írja: „If it is any consolation, we admire the early work of John Ashbery.” „Ha ez vigasztalja, nagyra tartjuk John Ashbery korai munkásságát”[2] (ford. Mohácsi Balázs).

Lerner tehát a szövegeiben egyértelműen fölvállalja az Ashberyhez fűződő szoros viszonyt. Leaving the Atocha Station című regénye szintén egy Ashbery-verstől kölcsönzi a címét (a ’62-es The Tennis Court Oath kötetből), és tartalmaz is néhány Ashberyt érintő esszéisztikus futamot. De a nemrégiben magyarul is megjelent, Az iskola Topekában (The Topeka School) című könyvében is felbukkan Ashbery és Kenneth Koch alakja: a főszereplő Adamet 1999 táján a Columbia egyetemen a történet szerint a New York School egyik prominens figurája, Kenneth Koch tanítja. De Lerner prózájában előszeretettel keveri az auto- és metafikciós elemeket, így ez minden bizonnyal puszta kitaláció. Lerner ugyanis nem járt a Columbiára, noha végül maga is az akadémia világában kötött ki: tanított a California Collage of the Arts-on, valamint a Pittsburg-i Egyetemen, jelenleg pedig a Brooklyn College oktatója.

A The Topeka School mint cím egyébként egyfajta kikacsintásként is érthető az úgy nevezett „Tulsa Iskolára”, arra az Ashbery tanítványaiból az 1960-as évek elején szerveződött oklahomai csoportosulásra, amit a mester csipkelődve maga nevezett el így, és amelynek tagjai között szerepelt a ma már komoly elismerésnek örvendő Ron Padgett, Ted Berrigan és Joe Brainard is. A címmel Lerner egyébként arra is utalhat, hogy Topeka egy legalább annyira valószínűtlen helyszín, mint Tulsa, abból a szempontból, hogy itt szökkenjen szárba a New York School inspirálta írói és képzőművészeti hagyomány, miközben, mint azt látjuk, ez épp ugyanannyira lehetséges is. (Ennek fényében viszont fölmerül, hogy a regény címének magyar fordítása kihagyja ezt a ziccert, és annyival mindenképp szegényebben adja vissza a jelentést, hogy a „Topekai Iskola” mint lehetséges költészeti mozgalom vagy csoportosulás nem jelenik meg benne.)

Ashbery tehát Lerner példaképe és állandó vesszőparipája: a költő 2017-es halálát követően Lerner egy rövid, ám annál szívhez szólóbb megemlékezést is írt róla a New Yorkerben. „Teljesen beleszédülök, ha arra gondolok, mekkora szerencse, hogy egy időben élhettem John Ashberyvel, ez az egyik dolog, ami miatt megérte most születni.”[3] (A szerző fordítása.) Ashbery a következőképp folytatja gondolatmenetét Stein verseiről: „A Stanzák meditáció közben azt az érzetet kelti, hogy közben telik az idő, hogy történnek a dolgok, hogy van »cselekmény«, bár nehéz volna megmondani, hogy pontosan miről is van szó.

A történetvezetés gyakran az álom logikájára emlékeztet […] míg máskor egy pillanatra riasztóan világossá válik az egész, mintha a hirtelen megforduló szél egyszerre lehetővé tenné, hogy meghalljuk, miről beszélgetnek ott a távolban…”[4] Mindez pedig tökéletesen jellemzi Ashbery költészetét is. A szövegeket olvasva rendre az a kísérteties érzés kerít bennünket hatalmába, hogy valami nagy és jelentőségteljes, időben és térben kiterjedt esemény zajlik a versek háttérben, melynek az Ashbery-líra csupán apró, marginális, már-már jelentéktelen mozzanatait regisztrálja, és a hiányzó részeket nekünk, olvasóknak kellene kitöltenünk. Ám ez a vállalkozás a legtöbb esetben lehetetlennek bizonyul, hiszen a koherens háttérsztori érzete általában illúzióként lepleződik le. Ezért is osztjuk olvasóként Billy Collins véleményét, aki szerint nem feltétlenül kell Ashbery minden sorát értenünk, egyszerűen csak hagynunk kell, hogy sodorjanak a hullámok.

Ashbery versépítkezése, és ez nagyban hozzásegíthet minket ahhoz, hogy Lerner költészetét is megértsük, olyan, mintha a 2002-es Sötétkamra című filmet néznénk – még gyerekkoromban láttam, azóta nem megy ki a fejemből –, amelyben Robin Williams egy amerikai bevásárlóközpont fényképelőhívó asszisztensének szerepét játssza, és úgy buktatja le a kívülről tökéletesnek tűnő családban élő, mégis házasságtörő apát, hogy a motelben, ahol rajtakapja a szeretőjével, mintegy „melléjük fényképez”. Nem az aktust magát, nem a meztelen testeket in flagranti, hanem az éjjeliszekrényt, az ágy lábát, a függönybojtokat kapja lencsevégre. Így a tettes, mivel mindennek nincs tudatában, kénytelen beismerni feleségének a megcsalást, de valós bizonyíték híján az „erkölcsös zsaroló” (Williams karaktere) sem kérhető számon a zsarolásért.

Ám Lerner verseiben ez a folyton ott ólálkodó, a háttérben meghúzódó lényegibb, alapvetőbb igazság nem érhető tetten. Az ő szövegei mindenekelőtt a nyelvet tekintik elrugaszkodási pontjuknak, és oda is érkeznek meg, ismeretelméleti téteket is csupán a nyelvi kifejezésen keresztül mozgatnak, így a befogadásuk is merőben nyelvi-logikai – affektív hatást nemigen váltanak ki az olvasóból. Mintha egy jó tanuló doktorandusz mondaná föl a derridai dekonstrukció, illetve a posztstrukturalizmus alaptételeit. Lerner annyiban tehát mindenképp különbözik Ashberytől, hogy verseiben kevesebb teret hagy a vallomásosság éreztét keltő érzelmességnek és a lírai látomásoknak. Ám az elliptikus szerkesztés és az így működésbe lépő titokdramaturgia mindkettejüket erősen jellemzi.

Lerner poétikája tehát a legpontosabban azzal az újszürrealista montázstechnikával jellemezhető, mely a legkülönbözőbb nyelvi regisztereket és megszólalásmódokat lépteti egymással párbeszédbe, a tudományos szaknyelvtől kezdve az utcai párbeszédekből, tévéből elkapott, újsághírekből ellesett élőbeszédszerű vagy zsurnalisztikus félmondatokon keresztül egészen az emelkedett, látomásosan elvont, máskor a leghagyományosabban szentimentális, lírai futamokig. Kisebb-nagyobb változtatásokkal ugyan, de tulajdonképpen elmondható, hogy Európa nyugati felén, valamint a tengerentúlon: Amerikában és Angliában mára ez lett a széles körben elfogadott lírai köznyelv. Az olykor nosztalgikus vagy elégikus, máskor bátran kísérletező, provokatív hang, a rímtelen prózavers, a klasszikus avantgárd olyan szürrealista technikáinak alkalmazása, mint a szabad asszociáció, az álomszerűség vagy a montázs, alapjaiban határozzák meg a kortárs angolszász és nemzetközi lírapoétikák alakulását.

Mohácsi, aki Lerner A költészet utálata című elhíresült esszéjét is magyarra fordította,a szerző prózájával kapcsolatban megjegyzi, hogy jellemző rá a fikció és a referencialitás közötti folytonos oszcilláció, valamint a metareflektív esszészerű gondolatfutamok. Ez a metapoétikus érdeklődés, valamint a tudományos értekezés mint a megszólalás specifikus regisztere azonban nemcsak Lerner prózáján, hanem a versein is rajta hagyja a nyomát. Lerner probléma nélkül helyezi egymás mellé az elvont, szürrealista képeket, a sorokon átívelő irodalomelméleti kommentárokat és a populáris rapszámok refrénjeit: gyakorlatilag bármit képes integrálni a szövegeibe. Sorai épp ennek köszönhetően vastagon át vannak itatva önreflexióval és iróniával – ezek pedig olyan jellemzők, amikért Lerner már mesterénél, Ashberynél is rajongott, és ami ilyenformán a posztmodern szöveghagyományhoz kapcsolja.

A rontott szonettektől a hosszabb, kollázsalapú prózaversekig Lerner a legkülönbözőbb formákban alkot, hogy nyelv, ritmus és forma viszonyát boncolgassa sebészi precizitással. És ahogy ismét csak Mohácsi fogalmaz: „Ezeknek a bizonyára közel sem hibátlan magyarítási próbálkozásoknak a fedezetével mondom: baromi nehéz fordítani Lernert. Leginkább azért, mert a látszólagos nyelvi egyszerűség és az állandó analitikus-reflexív modalitás csak aprólékos figyelemmel alakítható ki magyarul. Mondatszerkesztése sokszor élőbeszédszerű, ám a szókincs nagyon is stilizált, választékos és emelkedett. Így jön létre egy értelmiségi félabsztrakt, sziporkázó beszéde.”[5]

Lerner verseibe tehát különböző zajok szűrődnek be, mintha az ember folyamatosan a tévé csatornáit kapcsolgatná. A rendkívül tudatosan szerkesztett, kombinatorikai logika mentén működő gondolatritmusok azonban semmit sem bíznak a véletlenre. Mohácsi szerint a Lerner-recept a következő: „[...] a reflexiót is illessük reflexióval, építsünk metafikciós szerkezeteket, s általuk tegyük nyilvánvalóvá a vélemények és igazságok relativitását, a világ sokszínűségét és sokszólamúságát stb.”[6] Az egyetlen probléma talán az, hogy ez a recept olykor túlságosan is kiismerhető. Ezzel együtt Ben Lerner költészete kétségkívül igen figyelemreméltó: komoly intellektuális energiákat mozgósít, tárgyi tudása, a költői hagyományhoz és általában a nyelvhez fűződő rendkívül bensőséges és bátor viszonya, mely nem ismer szinte semmiféle akadályt, megkérdőjelezhetetlen, és így Lernert a 2020-as évek amerikai középgenerációjának legjelentősebb alkotói közé emeli. Olvasni és fordítani is maradandó élmény. 

*

Jegyzetek:

[1] Ben Lerner. „Az Én és a Te (John Ashberyről)”. Ford. Mohácsi Balázs. Jelenkor, 1088 (2017. október).

[2] http://versumonline.hu/vers/a-lichtenberg-abrak-kotetbol/ (Letöltés ideje: 2022. 07. 19.)

[3] https://www.newyorker.com/books/page-turner/john-ashberys-whisper-out-of-time (Letöltés ideje: 2022. 07. 19.)

[4] Lerner, 2017.

[5] https://1749.hu/fuggo/kritika/a-fikcio-elen-ben-lerner-az-iskola-topekaban.html (Letöltés ideje: 2022. 07. 19)

[6] Uo.