Tornyok omlanak le didaktikusan.
Mikor egy torony leomlik gyakorlatban, leomlik elméletben is.
Rövid dinamikus események hordoznak ekkor jelentést,
melyek emlékművekre tartanak igényt,
Függőleges emlékművekre, békében a negativitással.
A tornyokról vagy a tornyok leomlásáról kellene megemlékeznünk?
Képes bármely emlékmű emelni a hiány eleganciáján?
Vagy netán, in memoriam, valami mást kellene lerombolnunk.
Úgy gondolom, egy vakmerő, fekete csíkot kellene húznunk egy egyébként
Fehér mezőn és minimalizálni a jelentésével kapcsolatos diskurzust.
Ha sikerül elzárnunk az eseményt a további interpretáció elől,
megelőzhetjük, hogy a leomlásból mestermű váljék.
A lényeg, hogy a lehető legkevesebbet várjuk a megemlékezés aktusától.
Az által, hogy a lehető legkevesebbet várjuk, elutasítjuk, hogy értéket lássunk ott, ahol nincs.
Az erőszak korántsem modern, elmulasztja fölismerni médiumának
végességét.
Mikor az erőszak tisztába kerül medialitásával, és elveszti tárgyát,
Elkezd hasonlítani a szeretetre.
A szeretet negatív, mert minden
partikularitást a forma tapasztalatában old fel.
Mikor nem tulajdonítunk jelentést egy eseménynek, szeretettel interpretáljuk.
A rajz értelmetlensége tehát értelemmel teli,
És az érték felkutatásának kudarca hősiesség.
Csak ennyi maradna a költészetből?
A tudatlanság, mely rálát önmagára, elégia.
*
A vers eredeti címe és megjelenési helye: [Towers collaps didactically], in: Angle of Yaw (Copper Canyon Press, 2006)