Garth Risk Hallberg Ben Lerner regényéről
Fotó: Tim Knox/Bransch, Suhrkamp Verlag
Garth Risk Hallberg Ben Lerner regényéről

Író az íróról, avagy Garth Risk Hallberg pazar esszéje Ben Lerner Az iskola Topekában című regényéről. Kihagyni veszélyes!

Mély művészi élmény – dőlt betűvel kiemelve. Ez az, amit a fiatal amerikai költő, Adam Gordon hajszol Ben Lerner 2011-ben kiadott, Leaving the Atocha Station című első regényének elején. A regény megírásakor maga Lerner is fiatal amerikai költő volt, és feltehetőleg ő is ugyanezt hajszolta. A 24 éves Adam egy ösztöndíjnak köszönhetően elhagyva szülőhelyét, egy madridi belvárosi padlásszobában köt ki, ahonnan aztán minden reggel úgy indul el a Prado múzeumba, majd cövekel le a középkori mesterek oltárképei előtt, ahogy a régi korok emberei jártak misére. Viszont mivel a huszonegyedik században vagyunk, múzeumlátogatás előtti rituáléként presszókávét, stresszoldó gyógyszereket és bőséges adag hasist fogyaszt. És amikor meglát egy másik múzeumlátogatót, ahogyan az szó szerint sírásig meghatódik Rogier van der Weyden Keresztlevétel című festményétől, saját érzései nem annyira az áhítat, mint inkább a kétség irányába mutatnak. „Régóta aggasztott, hogy nem vagyok képes mély művészi élmény átélésére,” vallja be Adam, „és végtelenül gyanúsnak találtam azokat, akik azt állították, hogy egy vers, egy festmény vagy egy zenemű »megváltoztatta az életüket« [...]

talán akkor kerültem legközelebb a mély művészi élményhez, [...] amikor mélyen átéltem a mélység hiányának élményét.

Sok kortársam önmagára ismert e sorokat olvasva. A Leaving the Atocha Station megjelenését követő nyolc évben gyakran hallottam ezeket a mondatokat: ismerőseim egyaránt idézték őket őszintén komikus helyzetük leírására és poszt-poszt-akármi hitvallásuk megvallására is – arra az állapotra, amikor megcsömörlöttek a régi jelképrendszertől, és arra vágytak, hogy kitörjenek a kiábrándítóan valóságosból.

De időzzünk csak el egy pillanatra Lerner azon döntésénél, hogy a művészettel kapcsolatos szkepticizmusát éppen egy művészeti alkotáson belül helyezi el, ahol az igazság-állítások hajlamosak érdekesen viselkedni. Egy fejezeten belül kiderül, hogy Adam szélhámosságra való érzékenysége egyenesen következik saját bámulatos hajlamából a szélhámosságra. Adam észlelései már itt, a második oldalon is olyan erőteljesen önmagára hangoltak, hogy csoda, hogy a saját elméjén kívül bármi mást is képes érzékelni. Egy vitában, értekezésben vagy tweetben Adam saját „élményének élménye” akár komoly felvetéssel is felérne. A fikció visszhangzó mezejére engedve azonban valami még értékesebbé válik: rejtéllyé.

Lerner lenyűgözően izgalmas új regénye, Az iskola Topekában, jelentősen kiszélesíti ezt a mezőt, mivel a kozmopolita főváros helyett a kilencvenes évek derekának közép-nyugati sorházai és mutáns kukoricával bevetett szántóföldjei adják a hátteret.

És míg az Atocha Station, és az azt követő 10:04 című regény (kézenfekvő módon az Atocha Station folytatása) európai feszességre törekedett, Az iskola Topekában amerikai amplitúdóval söpör végig a szülővé válástól a gyermekkorig, a mérgező maszkulinitástól a cunnilingus aprólékos leírásáig, Freud Ödipusz-komplexusától Tupac „All Eyes on Me” című számáig. Adam főhősként tér vissza, de ezúttal tinédzserként, és leginkább egyes szám harmadik személyben. A regényben egyenlő arányban kapnak szót Adam pszichológus szülei, Jane és Jonathan, valamint Adam óvodástársa, Darren Eberheart, akinek kognitív hiányosságai Adam tehetségének inverzét adják.

Viszont a korábbi regényekben található, a művészettel és hitelességgel kapcsolatos kérdések nemcsak hogy továbbra is jelen vannak, de az egész látóhatárt kitöltik. A regényben az elindulások együttes hatása tehát a megérkezés – megérkezés a határozottsághoz, arányossághoz. Adam hitetlensége itt már nem valami kozmopolita neurózisnak tudható be, hanem a hit nemzeti szintű válságának tünete, amikor megértési struktúrák porladnak szét, „jelentésrendszerek [omlanak össze] a megsorozásban.”[1]

Jellemző módon Lerner mindezt a főszereplő életének egy apró epizódjára fűzi fel: 1996-ban Adam nem csupán kezdő költő, hanem (az őt megalkotó íróhoz hasonlóan) a Topeka Gimnázium vitakörének is tagja, és „valószínűleg [...] a legjobb rögtönző a vita és beszédművelés történetében”. A regény cselekménye az utolsó gimnáziumi év elején kezdődik, amikor – miután Adam előző évben második lett az országos bajnokságon –, „végzősként most mindenki győzelmet vár tőle”. Viszont Adam ifjonti elképzelését, mely szerint a nyelv találkozóhely, romba dönti egy új technika, a „megsorozás”, amikor az egyik vitázó egy árverési kikiáltó sebességével szórja az irreleváns és összefüggéstelen kijelentéseket, és így teszi képtelenné az ellenfelet ellenérvek felsorakoztatására. A „megsorozás” valójában a nyelvi többlet helyzete, és ha az ember sodródik ezzel az áramlattal, tekintélyes erőfölényt halmoz fel. De miközben Adam a nagy eseményre edz, növekvő szorongása elárulja, hogy fausti szélhámosságra gyanakszik: egy éppen kialakulóban lévő világot vél felfedezni, ahol a siker záloga a jelentés, az érték és az én feláldozása.

Még ha az én előadásomban mindez földhözragadtnak is tűnhet, a regényt olvasva egyáltalán nem az. 

Lerner arzenáljában mindig is megvolt a zeneszerzők hangszerelési képessége, a hasbeszélők hangterjedelme és a finom etnográfiai hangoltság.

Korábban azonban ez utóbbinak még soha nem adtak ilyen nagy teret ilyen örömteli odaadással, ahogy a késő-clintonizmus rágógumi-textúráját sem idézték meg ilyen szeretetteljesen. A vita a gimnáziumi hétvégék terepe, melyet „dezodor, illatos [szájfény] vagy az átmenetileg felfüggesztett társadalmi rend más lebegő nyomai” kísértenek, és persze az „alacsony, okos végzős” terepe, „aki nyilván [valamelyik elitegyetemen] tanul majd tovább, és aki 1600 pontot szerzett a SAT vizsgán, ahogy azt el is mondja mindenkinek.” Az ember szeretné dicsérni a komikus túlzást, de gyanítható, hogy minden nyavalyás szó igaz. Még kínosabb a nyolcvanas és kilencvenes évek szubkultúráinak exhumálása: pentagram rajz a tépőzáras irattartó mappán, ormótlan izomnövesztőpor-tégelyek, a fehér srácok freestyle rapje elnyomja a Fugees hangját a terjeszkedő külvárosok udvaraiban tartott bulikon.

Lerner leírásainak sűrűsége sem csupán parádézás; a szaporodó rések mindegyikében, ahol Adam a mélységet kutatja, csömör és éhség, szűkülő lehetőségek és az azokat kompenzáló agresszió összetartozó kettőseit találjuk.

 Adam számára a freestyle hip-hop népszerűvé válása „szédítő”, váratlan szerencse: „a gyors, szertartásos költői sértésváltás áthidalta a szakadékot az üres középiskolákban töltött szombat délutánjai és a felügyelet nélküli házakban töltött szombat éjszakái között.” Ugyanakkor lehet, hogy „Sok tekintetben ez volt a legszégyenletesebb pózolás, […], a kivételezettek egy kis csoportja gyakran aritmikusan visszaböfögte a műfaj domináns és rájuk abszolút nem vonatkozó kliséit.”

Ami a „megsorozást” illeti, az egyre csak terjeszkedik, kúszik a jelen pillanat felé. Lerner zseniális metaforát talált a „győztes mindent visz” jellegű későkapitalizmus hatásaira, melyek nemcsak a vitaköröket és a hip-hopot érintik, hanem a faji kérdéseket, a szexualitást és magát a nyelvet is. A regény néhol túlerőlteti ezeket az összefüggéseket, mégis, van valami időszerű egyetemessége, ami nélkül valószínűleg nem lenne több nosztalgikus, felnőtté válásról szóló történetnél. Lerner szerint „az amerikaiak mindennapi életében [már az előtt is] jelen volt a megsorozás, hogy megjelent a huszonnégy órás hírciklus, [a] Twitter-viharok, [az algoritmuson alapuló] kereskedés, a táblázatkezelő programok, a túlterheléses támadások.” Nem csodálkozunk tehát, hogy a vitakör-bajnokságok túlteljesítő sztárja végül oda jut, hogy „a haját középen lófarokba fogja, oldalt meg leborotválja, katasztrofális frizurakompromisszum.” Nem csodálkozunk a migrénrohamokon. Az iskolai bullyingon. A drogokon.

A feszültség – és a cselekmény – valamivel homályosabb forrásaként szolgál Jane és Jonathan Gordon terápiás közege. Az 1960-as évek visszahúzódó hulláma gyengéden partra vetette ezeket a balosokat „az Alapítványnál”, amely a topekai Menninger Alapítvány fiktív megfelelője, ahol Lerner pszichológus szülei is dolgoztak. Kívülről a lehető legbiztonságosabb helynek tűnik. A nyolcvanas évek ellenforradalma mindössze a homofób Westboro Egyház tüntetéseinek formájában jelenik meg – majd a Jane által csak „a Férfiak”-nak nevezett proto-trollok zaklató telefonhívásaiban merül ki, azt követően, hogy első könyve miatt Jane bekerül az Oprahba. Jane megnyerő magabiztossággal kezeli a bigottokat és a Férfiakat egyaránt – maga a feminista öntudat mintaképe, és a regény egyik legsikerültebb alakja. Ugyanakkor valódi komplex narrátor, rendkívüli elme, a maga vakfoltjaival. Mivel állandóan az analitikus túlpörgés állapotában van, hagyja, hogy házassági problémái és a gyermekkori bántalmazások az etiológia árnyékába húzódjanak vissza, miközben mögöttes és amögötti jelentések sorát hozza fel magyarázatként Adam minden egyes megingására. Ez a „megsorozás” egy kedvesebb, gyengédebb formája, és Jane minden erőfeszítése ellenére úgy tűnik, a Gordon család lelki életére is igazak a szavak, melyekkel ő maga az Alapítványt jellemzi: „egyetlen nagy, túldeterminált katyvasz.”

Férje, Jonathan, aki minden harmadik fejezetben átveszi az elbeszélő szerepét, már inkább egydimenziós, de legalábbis furcsán elmosódott karakter. Ez talán jelzi, milyen kockázata van annak, amikor férfiak az apjukról írnak (ha már a túldeterminált katyvasznál tartunk), viszont azt is felfedi, mi Lerner módszerének egyetlen gyenge pontja. A vallomás-monológ – lényegében a terápiás kanapén felvett testhelyzet –, a korábbi regényekben gyönyörűen működött, mivel a tárgyalt problémákat a szolipszizmus fényében mutatja az egyetlen hang zárt univerzumában. Itt azonban átfogóbb kép megalkotására törekszik az író – elmék sokaságát látjuk. Az iskola Topekában egymást váltó narrátorai elérik, hogy csodás intimitásba kerüljünk a belső ellentmondásokkal, már ahol léteznek, de egészében a regény túl akar lépni a perspektíva effajta korlátain, és az író törekvése, hogy hosszú fókuszú lencsével nézzen vissza a múltba, elhomályosítja azokat a jeleneteket, ahol az elmék összeütközhetnének és átfedésbe kerülhetnének.

Mégis, mivel Jonathan szakmai figyelme az „elveszett fiúkra” összpontosul, végig kapcsolatban maradunk Az iskola Topekában leginkább kifelé tekintő történetszálával, mely egyben a legbátrabb kísérlet arra, hogy szembesítsen a problémával, amit a más elmék létezése jelent. Darren Eberheartnak ez a szomorú sorsa. Az előszóból – ahol először találkozunk vele – tudjuk, hogy Darren összeütközésbe került a törvénnyel. Azt is tudjuk, hogy a regény kibontakozásával ki fog derülni, hogyan került ebbe a helyzetbe. A fejezetek közti lebilincselő közjátékokban Darren szemén keresztül látjuk, ahogyan Adam és éretlen férfi-gyermek barátai a végzősök letargiájától és a kristálymettől megzavarodva őt akarják megtenni a társaság kedvenc balfékjének. Katasztrofális eredményhez vezet, hogy Darrent nem képesek teljes értékű embernek látni, ami miatt Darren és Adam is komolyan sérül. De a Darren-részeket az arra tett kísérletként is olvashatjuk, hogy ez a törés a költészet ígéretének megújításán keresztül begyógyuljon a gyönyörű, kollázsszerű próza-robbanásokban („a madarak ereszkedő füttye,” „az égvilágban jár, ami az összes szintet összeköti”), melyek bár megkésve, de valódi életet ajándékoznak Darrennek.

Mesélhetnék még traumáról, szexről, paradoxonról, varázslatról, de csak azon az áron, hogy tovább egyszerűsítem ezt a nem leegyszerűsíthető regényt, mely termékeny intelligenciája és hatalmas szíve segítségével olvasóit éppen hogy saját határaikon túlra szándékozik vinni.

 Valószínűleg túlontúl a saját korom embere vagyok ahhoz, hogy azt jósolhassam, ez a regény „életeket fog megváltoztatni,” abban viszont biztos vagyok, hogy a kortárs amerikai regényirodalom csúcspontjának nevezhetem. Egy olyan korban, amikor a – nyelvi és gazdasági – többlet gyakran a mögötte lévő ürességről árulkodik, jelenthet-e még egyáltalán valamit „a művészet mély átélése”? Az iskola Topekábant olvasva a válasz: Hogy a fenébe ne! Dőlt betűvel, kiemelve.

*

Jegyzetek:

[1] Az Iskola Topekábanból vett részletek Pék Zoltán fordításai. A fordításokon enyhén módosítottam. A módosítás helyét mindig szögletes zárójellel jelzem. (a szerk. – ZD.)

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Garth Risk Hallberg: "Ben Lerner’s ‘The Topeka School’ Revisits the Debates of the ’90s" New York Times (New York), 2019. október 3. 

Az esszé szerzőjéről
Garth Risk Hallberg (1978)

Amerikai író. Legutóbbi kötete magyarul: Ég a város (Európa, 2019)

A fordítóról
Csikai Zsuzsa (1972)

Irodalmár, fordító, a Pécsi Tudományegyetem Anglisztika Intézetének oktatója.

Kapcsolódó
A fikció élén (Ben Lerner: Az iskola Topekában)
Mohácsi Balázs (1990) | 2021.04.17.