„Ami kitüntetést ez a jelenlegi rezsim még adni tud, Ön most megkapta. Ön felett az
általa igazságszolgáltatásnak nevezett törvényszék az általa közerkölcsnek nevezett
prüdéria nevében mondta ki az ítéletet. Csakhogy ez az ítélet valójában még egy babérkoszorú…”

Victor Hugo 1857. augusztus 30-án kelt, Baudelaire-hez intézett leveléből

Bár A Romlás virágainak versei már a negyvenes évek közepére elkészültek, a költőnek, aki nemegyszer panaszkodott a kiadók értetlenségére, 1857-ig kellett várnia a kötet kiadásáig. Baudelaire az ötvenes évek elején ismerkedik meg és barátkozik össze Auguste Poulet-Malassis-val. Ez utóbbi különös figura. Végzettségére nézve levéltáros, emellett nyomdász, könyvkiadó és pamfletíró is (akinek többször is meggyűlt a baja a hatóságokkal). Ő ajánlotta fel Baudelaire-nek valamikor 1856 végén, hogy kiadja a kötetet. A nyomdai munkálatok azonban csaknem fél évig tartanak. A költő – a tökély megszállottjaként és a kiadó nem kis rémületére – újabb és újabb korrektúra-fordulót kér, az utolsó pillanatig javítva, csiszolva, cizellálva a verseket. A könyv 1857. június 25-ére nagy nehezen elkészül. A szerző is, a kiadó is biztos a sikerben. Dicsőségről, nagy bevételről ábrándoznak. Ebből nem lesz semmi. Ehelyett a kiadó csődbe megy, ők ketten pedig nemsokára a vádlottak padján találják magukat.

Baudelaire botrányra számított, perre nem. Már csak azért sem, mert a kötetből igyekezett kigyomlálni a legvadabb provokációkat. „Mivel nem akarom elborzasztani az olvasót – írja anyjának 1857. július 9-én –, sok mindent már levonatban kihúztam a kötetből”[1]. Nem csoda, hogy Honfleurben élő anyjának alig mer tiszteletpéldányt küldeni, sőt, azt javasolja neki, ne is nagyon mutogassa a könyvet a szomszédoknak. Baudelaire tehát tisztában van a veszéllyel. De nyilván arra gondol, ha egyszer Flaubert megúszhatta[2] (a regényíró ellen 1857 januárjában a Bovaryné miatt indult eljárás), miért ne úszhatná meg ő is. Pedig az egyik első kritika nem sok jót ígért. Gustave Bourdin a Le Figaro július 5-i számában rendkívül durva hangon ír a kötetről. A cikk felért egy denunciálással: az újságíró még azokat a verseket is felsorolja, amelyeknek kapcsán eljárás indulhatna a költő ellen. Mivel a Bourdin által kifogásolt versek azonosak az ügyész által a vádiratban felsorolt versekkel, egyáltalán nem kizárt, hogy az újságcikket a Le Figarótól egyenesen Adolphe Billault belügyminiszter rendelte.[3]

Annál is inkább, mivel egy hét se telik el az újságcikk megjelenése óta, és a költő és a könyvkiadó ellen már meg is indul az eljárás. A Restauráció óta ez az első eset, hogy költőt irodalmi munkássága miatt citálnak bíróság elé (Béranger-t 1821-ben és 1828-ban is börtönbüntetésre ítélték, az eljárásnak azonban akkor politikai okai voltak). Baudelaire-nek már csak azért is van félnivalója, mert a kijelölt ügyész nem más, mint a félelmetes Ernest Pinard (aki néhány hónappal korábban, a Flaubert ellen indított eljárásban volt a vád képviselője).

Baudelaire ekkor eszmél csak rá a helyzet komolyságára. Bár időközben kiderül, hogy a belügyminiszter szigorúan megtiltotta az egyik kormánypárti lapnak, hogy beszéljen a könyvről, a költő – anyjának írt 1857. július 27-i levele szerint – még mindig bizakodó. Azt tervezi, megkéri Sainte-Beuve-öt és Mérimée-t, hogy járjanak közben Matild hercegnőnél[4] az érdekében. Emellett – nem kis naivitás – a kötetről addig készült négy kritikát kis füzetbe gyűjti, és saját költségen kinyomtatja azzal a céllal, hogy a plakettet a kötet tiszteletpéldányával együtt megküldi az ügyésznek meg az ügy kijelölt bíráinak. A tárgyalást 1857. augusztus 20-ára tűzte ki a büntetőbíróság 6. kollégiuma. A 6. kollégiumnak – ha hihetünk a Goncourt fivéreknek (akik felett, pár évvel korábban, szintén ez a tanács hozott ítéletet) – nem volt valami jó híre; bírái, akik főleg sajtó- és vélemény-perekben ítélkeztek, híresek voltak szolgalelkűségükről.

A per hírére egész kis tömeg gyűlt össze az Igazságügyi Palota folyosóján, elegáns hölgyek, kíváncsiskodók; a költő barátai is kivonultak az eseményre. A francia bíróságok már akkor is egyszerre több ügyet tárgyaltak; Baudelaire-é volt sorban a harmadik. A per a vádbeszéddel kezdődik. Bár a gyanúsítottak a legrosszabbra voltak elkészülve, mégis olyan érzésük van, mintha Pinard nem volna egészen biztos a dolgában. Az ügyész nyilván tudja: a gyanúsított alig három hónappal korábban elhunyt nevelőapja, Aupick tábornok szenátor volt, nagykövet, az École Polytechnique parancsnoka, és III. Napóleon pártfogoltja. A tárgyalás előtt Pinard fogadta Baudelaire-t, a két férfi hosszan beszélgetett egymással. Elég az hozzá, van a vádbeszédben némi bizonytalanság, ha ugyan nem valami halvány jóindulat…

A vádbeszéd után következik a két védőügyvéd hosszadalmas, unalmas és hatástalan beszéde; majd a bíróság meghozza az ítéletet: Baudelaire-t háromszáz frank, Poulet-Malassis-t és társvállalkozóját, de Broize-t száz-száz frank büntetésre, valamint a perköltség megfizetésére ítélik. Emellett arra kötelezik a költőt, hogy az ügyész által inkriminált hat verset hagyja ki kötetéből. Poulet-Malassis fellélegzik, ő ennél sokkal súlyosabb ítéletre számított. Baudelaire azonban kétségbe van esve.

A tárgyalóterem kijáratánál Saint-Beuve próbálja vigasztalni:

– De hát, drága gyermekem – mondja –, az ítélet indoklásában Magát költőnek nevezte a bíróság. Ez a lényeg, nem pedig az, hogy elmarasztalták…

Baudelaire azonban egyáltalán nem hálás a bíróság „elismeréséért”.

– De hát mit várt – kérdezi tőle Asselineau[5] –, csak nem felmentést?

– Dehogy felmentést – válaszol Baudelaire –, bocsánatkérést.

A bocsánatkérésre azonban nem kevesebb, mint kilencvenkét évet kellett várni. A 46-2064-es számú 1946. szeptember 25-i törvény végre lehetővé tette a perújrafelvételt irodalmi műben „a közerkölcs sérelmére elkövetett bűncselekmény” esetében. A Société des Gens de Lettres elnöke e törvény alapján kezdeményezte a költő rehabilitálását, és a francia Semmítőszék 1949. május 31-i határozatában[6] hatályon kívül is helyezte a Baudelaire-t sújtó szégyenteljes ítéletet…

*

Jegyzetek:

[1] Correspondances générale, in Œvres complètes de Charles Baudelaire, par Jacques Crépet, tome III. Paris, Éditions Louis Conard, MCMXLVII, 65.

[2] Az írót 1857. február 7-én felmentették a vádak alól.

[3] A hatalom azzal akarta ellensúlyozni, ha nem igazolni a sajtó ellen indított politikai pereket, hogy jelzi, írók perbe fogásától sem riad vissza, ha a közerkölcs védelméről van szó. De az sem teljesen lehetetlen, hogy a per az igazságügy-miniszternek meg az ügyészségnek volt az akciója, akik így akartak bosszút állni a Flaubert ellen indított per kudarcáért.

[4] Matild hercegnő (1820-1904) Napóleon Bonaparte Lajos befolyásos unokahúga; a hercegnő irodalmi szalonjában olyan írók fordultak meg, mint Mérimée, Flaubert, a Goncourt-fivérek és Turgenyev.

[5] Charles Asselineau (1820-1874) író, művészetkritikus, irodalmár, Baudelaire egyik leghűségesebb barátja, az első Baudelaire-életrajz szerzője.

[6] A perújrafelvételről lásd: https://blogavocat.fr/space/mathieu.croizet/content/les-grands-proces---les-fleurs-du-mal--l-arret-de-la-cour-de-cassation-du-31-mai-1949_6a55d99a-d222-4e11-b8d0-282a311f18b6