Mindig kínos feladat eljárást indítani egy könyv ellen a közerkölcs megsértésének vádjával. Ha a bűnvádi eljárás kudarcot vall, a szerzőt körülünneplik, majdhogynem szobor-talpazatra állítják. Az ilyen kudarc a szerzőnek diadal, annál is inkább, mert az ellene indított pert üldöztetésnek tudja feltüntetni. Hadd tegyem hozzá, ebben a mostani ügyben a szerző nem egyedül, hanem rangos írókkal, komoly kritikusokkal együtt jelenik meg a bíróság előtt;[i] olyan írókkal és kritikusokkal, akiknek tanúvallomása tovább bonyolítja az ügyész kötelességét. Mégis úgy érzem, tisztelt uraim, eleget kell tennem ennek a kötelességnek. Annál is inkább, mivel nem az ember, hanem a mű felett kell ítéletet mondanunk; az én szememben nem a bűnvádi eljárás eredménye a fontos, csakis az a fontos, hogy az eljárás mennyire megalapozott.

Baudelaire nem sorolható az ismert irányzatok képviselői közé. Ő szigorúan csak önmaga. Mindent ábrázolni, mindent a maga pőreségében megmutatni – neki ez az elve, ha ugyan nem a teóriája. Ezért turkál az emberi természet legmeghittebb bugyraiban; és ezért adja vissza erőteljes és megkapó tónusokkal az emberi természetet, amelyet a kelleténél jobban felnagyít, és amelynek azért túlozza el legocsmányabb vonásait, hogy erős hatást váltson ki, és feltűnést keltsen. (…)

A bíró nem irodalomkritikus, nem az a dolga, hogy esztétikai ítéletet mondjon. Nem feladata egy művészeti irányzat értékelése; a törvényhozó a bírót ennél konkrétabb feladattal ruházta fel. A törvényhozó iktatta büntetőtörvénykönyvbe a közerkölcs sérelmére elkövetett bűncselekmény fogalmát,[ii] és ugyanő rendelt meghatározott büntetéseket e bűncselekmény mellé, és azzal bízta meg az igazságszolgáltatást, hogy saját megítélése szerint állapítsa meg, adott esetben elkövették-e ezt a bűncselekményt, átlépték-e az így megvont határvonalat. A bíró – őrszem, az a feladata, hogy senki se léphesse át a határt. Ez a küldetése.

Mármost az a kérdés, hogy az ügyésznek ebben a mostani perben figyelmeztetnie kell-e az igazságszolgáltatást vagy sem. Ennek a pernek ez a lényege. A kérdést eldöntendő, hadd idézzem a kötetből azt a verset, amelyet nem lehet szó nélkül hagyni. Az 53. oldalon[iii] található 20. szövegnek Az ékszerek a címe;[iv] mindössze három versszakot idézek a szövegből, de e három versszak még a legengedékenyebb kritikus szemében is a buja érzékiség ábrázolása, és mint ilyen, nagyon is kimeríti a közerkölcs sérelmére elkövetett bűncselekmény fogalmát:

S az ágyék és a comb, s a karok és a láb,
mint dús olaj, csuszott, mint lanyha hattyu rezgett
szemembe, mely mohón suhant rajtuk tovább;
s hasa és keblei, szőllőmben szent gerezdek,

úgy szökkentek elő, mint gonosz angyalok,
hogy felrázzák vadul szegény szívem nyugalmát,
és üvegszirtjein a halk gondolatot,
hogy bölcs magányban ül, kegyetlen megzavarják.

 Óh, csoda rajz! Talán egy serdülő fiú,
válla lehet ilyen Antiopé csipőjén.
A derék karcsu, a medence domború,
s a festék kéjesen derengett barna bőrén.

(Babits Mihály fordítása)

A 73. oldalon található 30. szövegből, ennek Léthe a címe,[v] az utolsó strófát szeretném kiemelni:

és szívom, mint ki mérget tudva szív,
mézédes bürkét, mérgezett virágát,
dús keblednek, mely duzzad a ruhán át
s amelyben sohasem volt zárva szív.

(Babits Mihály fordítása)

A 39. szöveg, a 92. oldalon, ennek Hozzá, aki túl vidám a címe,[vi] álljon itt az a három strófa, amelyben a férfi így szól a szeretőjéhez:

Éppígy, amikor elüti
a gyönyör éjfelét az óra,
szeretnék orvul, lopakodva
testedhez közelíteni,

hogy vidám húsod megfenyítsem,
hogy betörjem dús kebled, és
míg riadt ágyékban a kés
nyomát nagy, mély sebbé feszítsem,

‑ óh, iszonyú kéj, szédület! –
drágám, e sok nyíló csodán át,
uj ajkaid uj biborán át
beléd eresszem mérgemet!

(Szabó Lőrinc fordítása)

A 187-oldaltól a 197. oldalig két szöveg található, a 80. meg a 81., e kettőnek a költő a Lezbosz és Kárhozott asszonyok címet adta.[vii] Ebben az olvasó a legapróbb intim részlettől sem visszariadó leírását kapja a leszbikus nők szerelmének. A 206. oldalon közölt 87. szövegnek A vámpír metamorfózisa a címe;[viii] a vers az alábbi sorokkal kezdődik:

Az eperajkú nő, az én gonosz varázsom,
csavarva tagjait, mint kígyó a parázson,
és gyúrva a fűzőt páncélos kebelén,
ily pézsma-telített szókat dobált felém:

 ‑ „Nedves az ajkam, és érett a tudományra,
az antik tudatot fojtani céda ágyba,
győzelmes keblemen fölszárad mind a könny:
vén arcra gyermekek kacaját bűvölöm.
Aki fátyoltalan lát engem s meztelennek,
nem kér holdat, napot, se csillagot, se mennyet.
Oly kitanult vagyok én, tudós Doktorom,
ha férfit fojtogat félelmetes karom,
vagy törzsem átadom fogadnak, hogy bemarhass;
oly félénk és merész, törékeny és hatalmas,
hogy értem ágyamon, mely kéjben imbolyog,
elkárhoznának a testetlen angyalok.”

(Babits Mihály fordítása)

Baudelaire, igaz, a következő versszakban a jelenet árnyoldalát is megmutatja:

Mikor kiszítta már szegény csontom velőjét,
s arcához lankatag hajoltam én előrébb,
egy csókot nyomni rá; nem láttam semmi mást,
csak izzadt bőrcsomót és tele rothadást.

De hát őszintén, lehetséges mindent kimondani, mindent ábrázolni, méghozzá a maga lecsupaszítottságában, feltéve, hogy rögtön utána a bujálkodást követő csömörről beszélünk, és úgy írjuk le a betegséget, hogy a leírást egy züllött élet büntetéseként is fel lehessen fogni? Uraim, azt hiszem elég részlet elhangzott ahhoz, hogy világosan lássák, itt csakugyan a közerkölcs sérelmére elkövetett bűncselekménnyel van dolgunk. Ezekben az irományokban nyoma sincs szeméremérzésnek, sőt, olyan érzésünk van, mintha a szerző szándékosan lépte volna át a szemérem határát. Ráadásul a szerző nemcsak a közerkölcsöt, a vallást sem tartja tiszteletben.[ix] (…)

Mindennek alapján a vizsgálóbíró a keresztény morál megsértéséért még büntetőbíróság elé is állíthatta volna a szerzőt, tekintettel arra, hogy a közerkölcsnek mégiscsak a keresztény morál a szilárd alapzata. A vádemelés jogszerűségének igazolásához elég a bűncselekmény elkövetésének vélelmezése, márpedig ez a vélelmezés nagyon is megállja a helyét, és itt a tárgyaláson a védelem és a vád közti nyilvános vitában kell eldőlnie, hogy a gyanú megalapozott-e. De miután az érdemi tárgyalás során meghallgattuk a mentségeket, vajon bizonyosak-e még abban, tisztelt uraim, hogy a szerzőt a második vádpontban[x] is el kell ítélniük? Baudelaire gyötrődő ember, neki a feltűnéskeltés kétségtelenül sokkal fontosabb a vallásgyalázásnál: kérem a tisztelt bíróságot, azt is vegye számításba, hogy a gyanúsított mennyiben volt tudatában cselekvősége súlyosságának.

A közerkölcs sérelmére elkövetett bűncselekmény tehát esetünkben nagyon is megalapozott; ezzel kapcsolatban két ellenvetésre kell válaszolnom. Az első: de hiszen a könyv híjával van minden vidámságnak, és már a címe is arra utal, hogy a szerzőnek a Rossz bemutatása állt szándékában, mégpedig azért, hogy elriassza az olvasót a bűn vonzásától. Hiszen erre utal maga a cím is: A Romlás virágai! Márpedig ha így van, akkor a könyv nem is annyira közerkölcsöt sértő, mint inkább épületes olvasmány! (…) Ez azonban nem felel meg az igazságnak. Mintha bizony jó volna egyes virágok bódító illatát mélyen magunkba szívni! Csakhogy a mérgező illat hamar fejünkbe száll, megbénítja az idegeket, összezavarja a gondolkodást, szédülést okoz, még meg is ölhet minket.

(…) De van egy második ellenvetés is, nevezetesen az, hogy a múltban több olyan közerkölcsöt sértő könyv is megjelent, amely ellen nem indult eljárás.[xi] Meg kell mondanom, az ilyen precedens nem befolyásolja a mostani vádemelést. Hogy az igazságszolgáltatás mikor emel vádat, mikor nem, azt az alkalom is befolyásolja. Miért is indítana eljárást olyan könyv ellen, amelynek semmi esélye nincs rá, hogy eljusson az olvasóig, és hatással legyen rá. Ilyen mű ellen eljárást indítani annyi, mint felhívni rá a közfigyelmet, annyi, mint a könyvet olyan rövidéletű sikerhez juttatni, amivel per nélkül aligha tudna hencegni. (…)

Tisztelt uraim (…), arra kérem Önöket, megfelelő ítélettel válaszoljanak az egyre erősödő törekvésekre, az egészségtelen buzgóságra, amely arra készteti a művészeket, hogy mindent lefessenek, mindent leírjanak, mindent kimondjanak, mintha bizony a közerkölcs elleni vétség már nem is volna bűncselekmény, mintha már nem létezne közerkölcs sem. A pogányságnak volt mit szégyellnie, gondoljunk csak a két elpusztult városra, Pompejire meg Herculaneumra. De azoknak a szobroknak a csupaszsága, amiket a templomokban vagy köztereken felállítottak, ártatlan meztelenség volt. A művészek a szépséget ünnepelték, ők az emberi test harmonikus formáit ábrázolták, nem pedig azt, hogy milyen ez a test a bujálkodás lealacsonyító ölelésében. Ők még tiszteletben tartották a társadalmi életet. A mi keresztény társadalmunk is megérdemli ezt a tiszteletet. (…)

Nem a gyanúsított felmentését kérem Önöktől, hanem azt, hogy az ítélet indoklásában igenis marasztalják el ezt a könyvet. (…) Ha felmentik a gyanúsítottat, az a nagyközönség szemében azt jelenti, hogy a könyv is amnesztiát kapott. A nagyközönség egykettőre el fogja felejteni az ítélet indoklását, és ha emlékezne is rá, az nem sokat nyomna a latban a felmentő ítélettel szemben. Ha a bíró nem int óvatosságra a könyv kapcsán, könnyen azzal vádolják majd, hogy ellentmond önmagának. Legyenek, uraim, elnézőek Baudelaire-rel szemben, aki kiegyensúlyozatlan, szorongó alkat. Legyenek elnézőek a kiadóval szemben, aki elbújik a szerző háta mögött. De ítéljék el a könyv bizonyos darabjait, és részesítsék a szerzőt szigorú figyelmeztetésben.

*

Jegyzetek:

[i] A tárgyalásra Baudelaire barátai is teljes számban kivonultak. Baudelaire feltehetően több általa felkért kritikus véleményét is csatolta a dossziéhoz. A teljes peranyag, sajnos, a Kommün alatt megsemmisült. A fordítás a következő kiadásból készült: Revue des grands procès contemporains, directeur: G. Lèbre, tome III, année 1885, Paris, A. Chevalier – Marescq, éditeur, 367-387. o. A szöveget enyhe rövidítéssel közöljük.

[ii] Az eljárásnak az 1819. május 17-i és május 26-i törvény volt az alapja. A „közerkölcs sérelmére elkövetett bűncselekményt” az 1881. július 29-i sajtótörvény törölte.

[iii] Az ügyész által megadott oldalszám a verseskötet első kiadásáé, lásd, Les Fleurs du Mal, Paris, Poulet-Malassis et de Broise, Libraires-éditeurs, 1857. A kötetben Baudelaire római számmal jelölte a verseket, az ügyész utalásai ezekre a számokra vonatkoznak. A fordításokat a következő kötetből idézem: Charles Baudelaire válogatott művei, szerkesztette Réz Pál, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1964.

[iv] Les Bijoux, lásd, Charles Baudelaire válogatott művei, 29. o.

[v] Le Léthé, lásd Charles Baudelaire válogatott művei, 42. o.

[vi] À Celle qui est trop gaie, lásd, Charles Baudelaire válogatott művei, 53. o.

[vii] Lesbos, Les Femmes damnées, lásd, Charles Baudelaire válogatott művei, 150. és 153. o.

[viii] Les Métamorphoses du Vampire, lásd, Charles Baudelaire válogatott művei, 160. o.

[ix] A per előkészítése során két-három vers kapcsán a vallásgyalázás bűncselekménye is felmerült, később azonban ejtették ezt a vádat.

[x] Az ügyész a vallásgyalázás vádjára céloz, amelynek vádját a következő versekkel támasztotta alá (a versek után az Európa Könyvkiadónál megjelent kötet oldalszáma áll): Szent Péter nemet mond (167. o.), Abel és Kain (168. o.), A Sátán litániája (170.), A gyilkos bora (141. o.).

[xi] Baudelaire védőügyvédje, ifjabb Chaix d’Est-Ange hosszú és unalmas védőbeszédében többek közt Alphonse de Lamartine Egy angyal bukása című poémájára, illetve Béranger néhány versére is hivatkozott. Ami már csak azért is nyomós érv lehetett, mert Lamartine akkor már tagja volt a Francia Akadémiának, Béranger-t pedig, a per évében bekövetkező halálakor, a II. Császárság tüntetőleg „nemzeti temetésben” részesítette.