„A sötétség olcsó” – szól Ali Smith Tél című regényének egyik mottója, Dickens Karácsonyi énekét megidézve. „És Scrooge-nak minden a kedvére való volt, ami nem került pénzbe” – folytatódik az idézet. Már maga a tény, hogy ez a sor lett az Évszakok-kvartett második kötetének egyik mottója, sokat elmond a regényről. Az Őszhöz hasonlóan a Tél is az angol irodalmi kánon alapszerzőire – Shakespeare-re (ebben a kötetben a Cymbeline-re) és Dickensre építi gondolatmenete jelentős részét, talán még inkább, mint az első rész. Az egyik főszereplő, az anyagilag sikeres, idősödő Sophia hatalmas cornwalli házában egyedül készülődik fia karácsonyi látogatására, miközben különböző látomások – elmúlt, mostani és eljövendő karácsonyok víziói – gyötrik. De „ez nem (csak) kísértethistória” (12), ahogy a szöveg siet olvasója tudomására hozni, még akkor sem, ha Sophiát egy test nélküli, lebegő, lassacskán kővé váló gyerekfej kísér(t)i.

A szöveg valóban megidéz más műfaji mintákat is, például a romantikus vígjátékokból ismerős „pótbarátnő”-cselekményszál bevezetésével: Sophia fia, Art éppen karácsony előtt szakított a barátnőjével, Charlotte-tal, akit egy buszmegállóban megismert idegen nő, Lux felbérelésével próbál meg az ünnep idejére helyettesíteni, hogy az édesanyja ne értesüljön a szakításról. Adná magát a folytatás: a fiatalok egymásba szeretnek, és ténylegesen egy párként, a család áldásával hagyják el a szülői házat. Persze, ahogyan a Tél nem kísértethistória, úgy nem is romkom, az azonban bizonyos, hogy már csak a műfajmintázatok okán is jóval cselekményesebb, mint a líraira hangolt Ősz.

Ugyancsak különbség, hogy míg a Kvartett előző kötete egy drámai közéleti változás, a Brexit-népszavazás köré rendezte a széthúzás és hasadás egyébként is jelen lévő képeit, ezúttal a brit és a világpolitika Brexit utáni, hétköznapi abszurditásait dokumentálja. Feleleveníti, amikor Nicholas Soames konzervatív képviselő (Winston Churchill unokája) a Parlamentben szó szerint leugatja egy Boris Johnsont számonkérő női képviselőtársát, vagy amikor Donald Trump egy vallási toleranciáról szóló konferencián arról beszél, milyen fontos, hogy az emberek boldog karácsonyt kívánjanak egymásnak. A referendumhoz képest ezek súlytalan epizódoknak tűnhetnek, de a mottót ismételve, „a sötétség olcsó” – a Brexit tragédiaként való megéneklése nem adna sokat a megértéséhez.

Az előző kötethez hasonlóan ez a regény is egy brit női művész életművére épít, egyfajta kultúrmissziót is betöltve – miközben a szereplők közti kapcsolódást, sőt, a katarzist és az ebből adódó változást is a művészet sajátjaként mutatja be. Az Őszben ez a művész Pauline Boty volt, a brit pop-art egyetlen, méltatlanul elfeledett női képviselője, a Tél esetében pedig Barbara Hepworth szobrász, akiről Smith több helyen nyilatkozta, hogy nagy hatással volt a munkáira. A Goldsmith-díj átvételekor tartott előadásában éppen Hepworthre hivatkozva von párhuzamot a szobrászat és a regényforma között: „mondjuk, hogy úgy döntesz, egy Barbara Hepworth-féle lyukat ütsz a regényeden azzal, hogy valamit kimondatlanul hagysz, ami rést hagy az olvasásban, és végül magán az olvasón is lyukat fog ütni”.

Ez a kimondatlanság ebben az esetben az, ami csak a Kvartett negyedik kötetében válik majd világossá: hogy miként kapcsolódnak egymáshoz az Évszakok egyes kötetei. Bár a Tél az előző kötet ismerete nélkül is jól érthető, a figyelmes olvasó találhat visszatérő szereplőket, sőt, azt is megtudhatja, mi történt azzal a képeslappal, amelyről az Őszben azt olvastuk, Daniel elküldte egy nőnek, de „utólag sajnálta, hogy nem tartotta meg magának” (Ősz, 13). A másik látványos kapcsolódási pont a két kötet között az, hogy az Ősz ismeretében a Tél annak kommentárjaként is értelmezhető, hiszen az előző regény témáit sokszor metaszinten tárgyalja. Ilyen például a parádés szójátékok sorozata, amely Smith írói stílusának védjegye. A Télben Mesterházi Mónika nagyon figyelmesen, többnyire valamennyi lehetséges intra- és intertextust mérlegelve ülteti át ezeket magyarra, pedig nagyon nehéz dolga van: egy-egy kulcsmotívum nyelvi változatai a szöveg több rétegében, különböző átvitt értelmekben is felbukkannak, amelyek közül nem mindegyik azonos a két nyelvben. A Tél különlegessége az, hogy itt a délszláv származású Lux idegensége miatt maguk a szereplők is reflektálnak a nyelv inherensen játékos voltára. „»Tudod, speciális helyi nyelv. Idiolektus« – magyarázza Art Luxnak. »Minek neveztél?« – kérdi majd a lány. Aztán felhúzza a fél szemöldökét, mert rajtakapja Artot, hogy alábecsülte, Art pedig nevetni kezd, és ahogy a vonat begördül az állomásra, azon kapja magát, hogy a saját előítéletén nevet” (73).

Hasonlóképpen a válság retorikája is inkább kérdésként, mint állításként fogalmazódik meg a Télben. A rendkívüli idők képe az Őszben ismét Dickens nyomán, oximoronok soraként állt elő: „Az emberek az egész országban úgy érezték, hiba volt. Az emberek az egész országban úgy érezték, helyes volt. Az emberek az egész országban úgy érezték, most aztán vesztettek. Az emberek az egész országban úgy érezték, most aztán győztek” (Ősz, 53). A Tél ehhez képest két szereplő, a blogger Art és barátnője, Charlotte vitájában kérdez rá a sötétség rendkívüliségének kérdésére.

„Napforduló, mondta Charlotte. Te mondtad. A világ legsötétebb napjai. Soha nem voltak még ilyen idők.
De voltak, mondta Art. A napfordulók ciklikusak, és minden évben megtörténnek.
Ezen Charlotte valamiért igazán kiborult.” (54)

A ciklicitás tétje a téli napforduló értelmezésében igen nagy: a körkörösség elfogadása – Art álláspontja – azt is feltételezi, hogy „a legrosszabb idők” (Ősz, 7) retorikáját nem tudja alátámasztani a blog napfordulót tárgyaló bejegyzése; a metafora nem működik, ezért is nevezi Charlotte Art munkáját „irreleváns politikamentes reakciós blognak” (54). Kettejük vitája csupán az első a különböző szereplők között kidolgozott, inkább esztétikai, mint személyes nézeteltérések sorában – ezért tűnik a Tél minden fordulatossága ellenére is elsősorban filozófiai-művészetelméleti regénynek. Szükséges-e a művészetnek politikai ügyekben állást foglalnia? Lehetséges-e egy műalkotást a társadalmi-kulturális kontextusa nélkül vizsgálni? Mennyire befolyásolja egy mű igazságtartalma az esztétikai értékét? Ilyen polémiák bontakoznak ki egy-egy beszélgetésben. Smith nem karikírozva, hanem érzékeny, intellektuálisan érthető és vállalható formában bontja ki az egymásnak feszülő álláspontokat, és kiváló, emlékezetes példákkal szemlélteti ezeket. A művészet politikai érintettségével kapcsolatban például a G. I. Blues esetét említi: míg Sophiát megragadja, hogy „Elvis olyan apró pillantással, hogy szinte ott sincs” (30), kikacsint egy bábos darabból a nézőtérre, ahol szíve hölgye ül, a nővérét, a pacifista, politikai aktivista Irist mélyen felháborítja, hogy „Elvis egy mózeskosárban lévő babának énekel arról, hogy a baba már egy kis katona” (29).

Az a társadalmi széthúzás, amelyet már az Ősz is megénekelt, a Tél esetében könnyen kivetíthető a két nővér, Sophia és Iris ellentétére. A két nő annak ellenére is egymás komplementer párjaként tűnik fel, hogy a kapcsolatuk a radikális véleménykülönbségtől („Ellentétek, mondta [Sophia]. Világnézet. Összeférhetetlen” [135]) a kölcsönös árulásig sokféle stádiumot járt be. „A jó öreg Irisszal való találkozásban az az igazán figyelemreméltó, hogy milyen elképesztően hasonlít, Art most látja csak, az anyjára, bár ugyanakkor egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Mégis a legfurcsább dolgokban, ahogy fintorognak, ahogy mozognak, a nagynénje az anyja mása” (133–134). A különbségek ellenére a regény egyik legmeghittebb pillanatában a két idős nő összebújva alszik el. „Utállak, mondta Sophia Irisba. Iris forró levegőt fújt a hajába, Sophia feje búbjára. Én is utállak, mondta” (202). A meghasonlott ország toposza a Télben az egymás mellett élés, a változtatás képessége és a megbékélés irányába mozdul el, még akkor is, ha ez nem feltétlenül jár komédiába illő végkifejlettel. Itt nincsenek nagy egymásra találások, a szereplők nem élnek boldogan, amíg meg nem halnak, de talán egy lépéssel közelebb jutnak ahhoz, hogy hajlandóak legyenek meghallgatni egymást.

Ali Smith: Tél. Fordította Mesterházi Mónika. Budapest, Magvető, 2021. 274 oldal, 4499 forint.