„Helló! Mit olvasol?” – üdvözli Daniel Gluck, az idős szomszéd a kiskamasz Elisabeth Demandot, aki általa válik olyan emberré, aki mindig tud erre a kérdésre mit felelni. Évtizedekkel később a 32 éves Elisabeth a haldokló Danielt látogatja, miközben Nagy-Britannia annak a népszavazásnak a közvetlen következményeit próbálja feldolgozni, amely eldöntötte, hogy az ország kilép az Európai Unióból. Nagyjából ennyi a cselekménye Ali Smith Ősz című regényének, mely a szerző négykötetes évszak-kompozíciójának első, immár magyarul is megjelent része. A kötetet legtöbbször „az első Brexit-regény” címkével szokták illetni, ami, mint minden hasonló kategorizáció, legalább annyit fed el a szöveg természetéről, amennyit igazságtartalma okán látni enged. Tény, hogy az Ősz beszámol a népszavazás eredménye által szabadjára engedett érzelmekről: „Az egész országban kétségbeesés volt, és örömünnep. [...] Az emberek az egész országban úgy érezték, hiba volt. Az emberek az egész országban úgy érezték, helyes volt. Az emberek az egész országban úgy érezték, most aztán vesztettek. Az emberek az egész országban úgy érezték, most aztán győztek” (53). Sokkal inkább úgy tűnik, hogy már a paradoxonok fenti halmozásában is megnyilvánuló hasadás, határhelyzet és a határok szisztematikus átlépésének imperatívusza a regény elsődleges témája – ennek csupán egyetlen példája az a nyilván nagyon is szimbolikus döntés, amely a szigetország kiválását eredményezte.
Ebből a szempontból nem véletlen, hogy a regény egyik legfontosabb hipotextusa éppen az Átváltozásokból származik. A vonatkozó részt Elisabeth fel is olvassa a halált közvetlenül megelőző „hosszú alvási periódusban” lévő, s ilyen módon szintén egy határátlépés küszöbén álló Danielnek: „sírt a Fa-tündér mind; jajaik viszonozta a Visszhang. Már máglyát, remegő fáklyát, hordágyat emeltek, s teste sehol nem volt; a helyében sárga virágot, hószinü szirmokkal köritettet, lelnek a réten” (153, Devecseri Gábor fordítása). Az Ovidius-idézetben is szereplő fa-metaforika az egész regényt meghatározza: Smith kreatívan használja fel és újítja meg azt az analógiát, amely az emberi élet stációit az évszakok múlásához kapcsolja, és egészen friss jelentésekkel tölti fel az ember–fa-összehasonlítások évezredes hagyományát. A fa-lét itt nemcsak az öregedés elkerülhetetlenségét, de Daniel egyediségét is tükrözi, miközben az el nem fogadó társadalom parabolájaként működik: „Gondold el, mi lenne, ha mindenki elkezdene fajelmezt hordani, mondta a fegyveres férfi. Olyan lenne, mintha erdőben élnénk. Márpedig nem élünk erdőben” (112). Daniel jócskán áthallásos különlegessége azon címkék ellenében is hat, amelyeket a megértés hiányában igyekeznek ráaggatni: öreg, meleg férfi, volt táncos, perverz – ezek egyike sem visz közelebb a tényleges kapcsolódáshoz, a két ember közötti szakadék áthidalásához.
Az egyéni, társas és kollektív-kulturális szinten kikényszerített határátlépések tökéletes szimbóluma az útlevél, amelyet a kötetből némiképp kilógó hangnemű, kafkaian groteszk hivatali jelenetekben próbál elkészíttetni Elisabeth. Később kiderül, hogy a határ, amit át akar lépni, nem két ország, hanem két ember között húzódik: ezzel tudja igazolni magát, amikor Danielt látogatja az idősek otthonában, ugyanakkor a britség valami abszurd vízióját is adja: „Az anyja az Európai Unió szavakra mutat az útlevél fedlapjának a tetején, és szomorúan néz. Aztán átlapozza. Mi ez a sok rajz?, kérdi. Ebben az útlevélben annyi illusztráció van, mint egy mesekönyvben” (175). Bár Smith regényében erősen bírálja a britek xenofóbiáját és nyárspolgárságát, szereplői mégis csak a brit identitás keretein belül tudják elgondolni magukat. Ahogy a „MENJETEK HAZA!” falfirkák lefestése után átsejlő „HAZA” felirat is sugallja, még a Brexit észbontó eredménye ellenére is minden ide köti a főszereplőket, a világpolgár Danielt és a királynővel azonos keresztnevű (bár, ahogy az egyik csinovnyik megjegyzi, „azok szokták így írni, akik más országból származnak”) Elisabethet egyaránt. A britség pozitív jellemzői, mint a sokszínűség, a folyamatos megújulás képessége, vagy a szarkasztikus humor így is kitüntetett helyen maradnak: elvégre mi is lenne britebb válasz a népszavazás okozta érthetetlen helyzetre, mint az, ha az ember hozzávág egy barométert a létezését lehatároló drótkerítéshez?
A regény néhol szarkasztikus, másutt álomszerű hangja mellett mégis nagyon pozitív üzenetet hordoz az európaiság–britség kereszttüzében létrejövő identitásokkal kapcsolatban. „A szavak úgy szóltak, mint a varázsige. Pillanatok alatt kiengedték, ahogy volt. Elérték, hogy mindaz, ami történik, épp kellő távolságba hátráljon. Varázslat volt, semmi más. Kinek van szüksége útlevélre? Ki vagyok én? Hol vagyok? Mi vagyok? Olvasok.” Az irodalom és a kultúra rajongó szeretete egyéni és kollektív szinten is megtartó erőként jelenik meg. Elisabeth „Helló, mit olvasol?” kérdésre adott válaszai rendre az európai kultúra sarokköveire mutatnak: a már említett ovidiusi és kafkai Átváltozás(ok) mellett feltűnik még a regényben Szép új világa (Huxley), a Két város regénye (Dickens), A vihar (Shakespeare): az egyetemes kultúra itt felmutatott alapítószövegeinek jelentős része brit, ami a kulturális közösség fenntartására enged következtetni.
Az írott szövegreferenciák mellett a regény egyik legizgalmasabb rétege egy újabb határátlépés: az írott szó és a kép közötti elválasztóvonal áthágásának eredménye. Ide tartozik például az a „szavakból álló portré” (41), amelyet Elisabeth gyerekkorában készít az akkor még rejtélyes szomszédról. Ugyanide kapcsolható az ekfrázis már-már kényszeres használata, mellyel Daniel írja le Elisabethnek azokat a festményeket, melyeket a valóban létező és sokáig méltatlanul a kánonon kívül maradt Pauline Boty, a brit pop art egyetlen női tagja, színésznő és tragikusan fiatalon elhunyt, zseniális művész készített. A történeten belüli történetben (amelyen belül Boty egyik leghíresebb munkája, a Profumo-botrány által ihletett Botrány 1963, és az ebben főszerepet kapó Christine Keeler is megelevenedik) a regény legmélyebb rétegében a nőiség megélésének problematikája, a szellemi kiteljesülés, megbecsülés kérdésköre is megjelenik.
Az utolsó átváltozás, amelyen az Ősz keresztülment, a fordítás volt: Mesterházi Mónika az esetek nagy részében sikerrel hajlította a magyar nyelvet az angolban többrétegű, egyszerre asszociációkra és nyelvi formákra épülő játékokhoz, mindössze egy-két helyen tűnik úgy, hogy az angol eredeti ismerete nélkül a magyar változat nehezen követhető. Tegyük hozzá, hogy ez egészen biztosan nem a fordító hibája: egész egyszerűen arról van szó, hogy az Ősz egyes álom-epizódjai annyira az angol sajátosságaira vannak szabva, hogy semmilyen más nyelven nem működnek. Ilyen például, amikor Danielnek a görgetés (scroll) szóról „az a sok felgöngyölt tekercs” (scroll) jut az eszébe, „amit két évezred alatt sem olvastak el” (33). Mesterházi azonban még az ilyen, feloldhatatlannak tűnő dilemmák mellett is az eddigi munkáiban megszokott színvonalhoz méltóan tudta átváltoztatni Smith szövegét.
Ezt az írást „az első Brexit-regény” címkéjével kezdtem; emellett a kritikusok gyakran elevenítik fel a fülszövegen is szereplő „lírai meditáció” megnevezést. Az előbbihez hasonlóan, bár kétségtelenül releváns, talán pontosabb lenne a művészi-asszociatív kifejezés, utalva egyrészt a szövegben felölelt irodalmi-zenei-képzőművészeti utalásrendszerre, másrészt pedig arra az álomlogikára, amely a szöveget szervezi. Ahogy a regény szereplőire aggatott címkék róluk magukról nem sokat árulnak el, úgy Ali Smith kötetével kapcsolatban is nehezen működtethetők a kategorikus megnevezések. Remélhetőleg a közeljövőben lesz még módunk jobban kiismerni Smith világának ezt a besorolhatatlanságát: a kvartett utolsó kötete, a Summer idén augusztusban jelent meg angolul, így várhatóan hamarosan a következő három, cselekményében nem, de tematikájában szervesen kapcsolódó regény is olvasható lesz magyarul.
Ali Smith: Ősz. Fordította Mesterházi Mónika. Budapest, Magvető, 2020.
