És Reményben éltek tovább – míg meg nem haltak (Ali Smith: Tavasz)
Fotó: 1749
És Reményben éltek tovább – míg meg nem haltak (Ali Smith: Tavasz)

Svájci szanatóriumok, elküldetlen képeslapok és Periklész pajzsa Ali Smith Tavaszában. De remény van-e még? O. Réti Zsófia kritikája.

„Jelszó: In hac spe vivo” – idézi Ali Smith Tavaszának egyik mottója Shakespeare Periklészének címerét. Ebben a reményben élünk – és ez a regény alapvető diszpozícióját határozza meg. Az Évszakok-kvartett első darabja, az Ősz közvetlenül a Brexit-népszavazás után játszódik és íródott, annak lírai-játékos reflexióját adja, az ezt követő Tél pedig az egyéni és kollektív széthúzás–összetartás részletgazdag filozófiai elemzésére vállalkozik. A Kvartett harmadik kötete, a Tavasz sokkal kevésbé tér ki a Brexit aktuálpolitikai utóhatásaira: már alapvetésként tételezi a referendum utáni világrendet, és azt a kérdést teszi fel, miként lehet ebben a világban tovább élni. Smith új regénye nem kecsegteti hamis reményekkel az olvasót, az olvasás folyamatában azonban – az Ősznél és a Télnél jóval egyértelműbben – az intelligens reménykedés lehetősége fogalmazódik meg.   

A cselekmény látványosan több idősíkon és szálon játszódik, mint a megelőző kötetekben. A középkorú filmes, Richard barátja halála után egy vonattal Skóciába tart, félbehagyva legfrissebb projektjét, egy Katherine Mansfield és Rainer Maria Rilke svájci szanatóriumlátogatását feldolgozó tévéfilmet. Eközben Brit, egy idegenrendészeti központ börtönőre és Florence, egy fekete kislány egy másik vonaton ugyanarra tart – útjaik a regény végére keresztezik egymást. A Tavasz dramatizálja az ezekhez hasonló találkozások vagy majdnem-találkozások sorsfordító erejét, ezekre építve a regény korábbiakhoz hasonló hármas struktúráját. A kapcsolódások dinamikáját az adja, hogy kivétel nélkül töredékesek; a teljes összehangolódás elérhetetlen ideálként tűnik csak fel. Mansfield és Rilke, bár egy helyen pihennek, mégsem találkoznak, Richard, bár pontosan tudja, melyik volt barátja, Paddy kedvenc verse, nem olvashatja fel a temetésén, és a sorozat korábbi részeinek szereplőivel kibontakozó kapcsolatok is csak részlegesen, alig észrevehetően fonják össze a köteteket. Ennek a töredékességnek a legjobb jelölői a regényt, de talán az egész Kvartettet behálózó képeslapok: néha el nem küldött, máskor a feladás után azonnal megbánt, nemegyszer elkallódott vagy nem létező személy által megfogalmazott kis üzenetek ezek, jelentéses képekkel.  

Hasonlóképp, a Tavasz által elemzett és felkínált Remény nem vak, nem reflektálatlan, és egyáltalán nem teljes. A tavasz mint szimbolikus és tényleges újjászületés ebben az értelemben nem jár a megelőző veszteség elkerülhetetlenségének tagadásával. Ez talán egy titokzatos – de az Évszakok figyelmes olvasója számára már ismert – idegen alakjában jelenik meg a legvilágosabban. Az idegen, bár nem mutatkozik be Paddynek, a közös műélvezet során megemlíti Beethoven An die Hoffnung (A Reményhez) című dalát, amit Paddy „Andy Hoffnung” bemutatkozásának vél. „A legreménytelibb ember, akivel életemben találkoztam, mondta akkoriban Paddy. Nem naiv értelemben. Mélységesen. Rájöttem, ahogy beszélgettem vele, hogy az igazi remény valójában a remény hiánya” (53). A reménykedés mint túlélési stratégia azonban a Tavasz világában is nehéz, kizárólag nagy tudatossággal fenntartható állapot – éppen azért, mert egy reménytelen helyzetből fakad. A szöveg megtorpan például T. S. Eliot Átokföldének idézésében: „Margate-i fövenyen” – mondja például Paddy a regény egy pontján (38), a vers következő sorait kimondatlanul hagyva: „Bennem nem él. Semminek kapcsolata semmi.”  

A Tavasz legnagyobb teljesítménye az, hogy narratívává alakítva megragadhatóvá teszi ezt a tudatos reményteliséget, és azt is megmutatja, honnan várhatjuk a dolgok jobbra fordulását. Az Őszben felvázolt mintázat Tavaszra borul teljesen virágba: a változtatás lehetőségét mindig a kívülálló személye garantálja. Periklész pajzsa is messziről jött emberhez tartozik: „Úgy gondolom / Idegené; jelvénye száraz ág, / Melynek csak a hegyén van zsenge zöld. / Jelszó: In hac spe vivo.” Mansfield és Rilke is „a két nagy hajléktalan íróként” jelenik meg, „és amit írnak, az mindent megváltoztat” (39). Hasonlóképpen Florence, a bevándorló kislány mintha mágikus hatalommal bírna, hogy megváltoztassa a dolgok szokásosan tragikus menetét: besétál a „célzottan épített Idegenrendészeti Központ[ba], börtöndizájnnal” (130), megkéri az igazgatót, hogy takaríttassa ki a vécéket, és másnapra tiszták a mosdók. Egyértelmű Brexit utáni állásfoglalás, hogy Smith a kívülállók varázslatát az Évszakok valamennyi kötetében a migráns újszerű nézőpontjához kapcsolja. Ilyen Daniel az Őszben, Lux a Télben és Florence a Tavaszban. Smith egyébként a Kvartettel egy időben a Menekült mesék [Refugee Tales] című projekten is dolgozott, melynek az volt a célja, hogy hangot adjon az elnémítottaknak. Ahogyan a Menekült mesékben, a bevándorló – a migráns – itt is a változtatás lehetőségét hordozza magában.  

A menekültekhez hasonlóan örök kívülálló a regény – és a Kvartett – többi főbb szereplője, a hivatásos kultúraolvasók és -értelmezők: a bölcsészek és a művészek. Nem meglepő, hogy valamennyi bevándorló szereplő ebbe a kategóriába esik, ahogy az Ősz művészettörténész Elizabethje, a Tél blogger Artja vagy éppen a Tavasz „imádott bölcsészkirály[a]” (29), Richard is. Az Évszakok csalogató fantáziája az, hogy a saját kultúrájukban is az idegen újszerű nézőpontját képviselő humán tudósok ugyanúgy a megváltás lehetőségét hordozzák, mint a másik országból, kontinensről érkezett migráns. A bölcsészek különös ereje egyébként éppen abban rejlik, hogy új kontextusokat, ezzel pedig új kapcsolódási lehetőségeket mutatnak fel: nemcsak Paddy teszi jelentésessé a történelmi háttér fényében Mansfield és Rilke nem-találkozását, de maga Ali Smith is hasonló eljárásokat alkalmaz. Mivel a saját, jobbára kanonikus angolszász, de néha esetleges kulturális referenciapontjai hálózatára hagyatkozik, Smith írásmódszere folyamatosan szembesíti az olvasót önnön tudásának és nézőpontjának tökéletlen voltával. Ez persze azt is jelentheti, hogy a remény mint szellemi gyakorlat kidolgozása frusztrálóan is hathat – ahogy az allegorikus alakként is olvasható Brit(tany) is rendre dühös lesz, mikor a saját vakfoltjaira emlékeztetik. Paddy alakjában mintha maga az elbeszélő is szabadkozna: „Légy szíves, mondja Paddy. Ne támadj rám a tudásomért. Kihaló állatfaj vagyok, én vagyok az, amit a világon már senki nem tart fontosnak. Könyvek. Tudás. Olvasás éveken át. Ami mit jelent? Hogy tudok ezt-azt” (36).  

Ezzel párhuzamosan Smith prózájában az elbeszélés aktusa, de tágabb értelemben maga a művészet is a felszabadítás lehetőségét hordozza. „Több módja van, Doubledick, hogy túléljük ezt a kort, és azt hiszem, az egyik azon múlik, hogy milyen formát ölt az elbeszélés” (23) – jegyzi meg Paddy a regény elején. Hasonlóképpen, a Tavasz nagyon világos tanúságtétel a művészet transzformatív erejével kapcsolatban. Ahogyan az Évszakok korábbi köteteiben, itt is egy női művész életműve a regény gyújtópontja: Pauline Boty és Barbara Hepworth után ezúttal Tacita Dean konceptuális művészetére hagyatkozik a regény gondolatmenete. Richard és képzeletbeli lánya éppen az ő kiállítására látogatnak el, ahol felhő és hegy tematikájú képeit tekintik meg. „A képek lehetővé tették, hogy legyen tér lélegezni valami lélegzetelállítóval szemben. Utánuk a valóságos felhők London felett másnak látszottak, olyasminek, amit lélegző térnek is lehet értelmezni” (69). A jól működő műalkotás tehát nemcsak a valóság reprezentációjában, hanem valóságészlelésünk felülírásában is érdekelt: bizonyos lehetőségtereket nyit meg. Általa a világ kicsit más, kicsit jobb hely lehet.  

Az Évszakok-kvartett koncepciója még a harmadik kötetre sem látszik kimerülni, bár a Tavasz már jóval kevésbé mutatja az írás és a megjelenés (majdnem egybeeső) idejének közvetlen hatását a regényre, mint az Ősz vagy akár a Tél. A Tavasz az előzmények ismerete nélkül is érthető és élvezhető, és Smith folyamatos megújulási képességét tanúsítja. Bár a regények kontextusául szolgáló, Brexit utáni – kapcsolódási pontjaitól megfosztott – világ, illetve az ennek elemzését-helyreállítását célzó koncepció azonos, a Tavasz újdonsága, hogy a széttöredezett kapcsolatok újraépítésével megteremti az újjászületés lehetőségét.  

Ali Smith: Tavasz. Fordította Mesterházi Mónika. Budapest, Magvető, 2022. 273 oldal, 4499 forint

A kritika szerzőjéről
O. Réti Zsófia (1986)

Irodalom- és kultúrakutató, a Debreceni Egyetem Angol-Amerikai Intézetének adjunktusa. 

Kapcsolódó
Kilépések és átlépések: az első Brexit-regényről (Ali Smith: Ősz)
O. Réti Zsófia (1986) | 2021.01.19.
Karácsonyi vének (Ali Smith: Tél)
O. Réti Zsófia (1986) | 2022.02.08.
Nyári hősség (Ali Smith: Nyár)
O. Réti Zsófia (1986) | 2024.07.18.