Évfordulós időket élünk. Februárban volt az Ulysses megjelenésének centenáriuma (centenáriumi írásunk itt, Joyce levelei az Ulyssesről itt, további Joyce-anyagaink itt olvashatóak) októberben az Átokföldje (The Waste Land) tölti be századik életévét. Ikonikus művek: Joyce regénye a próza, Eliot hosszúverse a költészet modernista csúcsteljesítménye. Eredeti, mondhatni forradalmian újszerű alkotások, ennek ellenére nem „berobbantak”, hanem – némi készülődés után – „megérkeztek” az irodalomba, mert különböző folyóiratközlések és mendemondák már a teljes megjelenés előtt felhívták rájuk a figyelmet. Az Ulysses esetében különösen eredményesen: a The Little Review szerkesztőit bíróság elé citálták a regényrészletek „obszcén” tartalma miatt. Az Átokföldjével ilyen probléma nem volt (lehetett volna a szerző más verseivel kapcsolatban, de azok haláláig kéziratban maradtak), így az Eliot saját folyóiratában, a The Criterionban 1922 októberében, majd egy hónappal később a New York-i The Dialben közzétett szöveg útját az olvasókhoz legfeljebb a szokatlanság lassíthatta. A szintén New York-i Boni and Liveright Kiadó még mérsékelt sikert is aratott vele, amikor december folyamán a híres-hírhedett jegyzetapparátussal megtoldva önálló kötetben publikálta.

Az, hogy az Átokföldje ugyanabban az évben jelent meg, mint az Ulysses, lehet a véletlen műve, bár a „korszellemnek”, az elnagyoltan modernizmusnak, a megengedőbb angol szóhasználatban avantgárdnak is nevezett művészeti mozgalomnak gondolkodás- és ízlésformáló hatását figyelembe véve ebben sem lehetünk biztosak. Abban viszont igen, hogy 

Eliot és Joyce világlátásában, szemléletmódjában van valami mélységesen közös,

még ha Joyce nem sok érdeklődést mutatott is a róla mindig felsőfokon nyilatkozó Eliot iránt. Eliot csodálta, egy kicsit irigyelte, és talán követte is Joyce-ot. Személyesen először 1920 őszén, Párizsban találkoztak, amikor a mindenkin segíteni akaró Ezra Pound megbízásából egy csomagot kellett átadnia a nyomorgó Joyce-nak (a címzett, kissé kínos helyzetet teremtve, egy pár használt férficipőt talált benne, amikor kinyitotta). Eliotra mély benyomást tett Joyce fanatizmusa, küldetésébe vetett hite, már csak azért is, mert a látszat ellenére e személyiségjegyeknek ő maga nem volt birtokában. A megjelenés előtt kéziratban olvasta az Ulysses utolsó fejezeteit, és el volt ragadtatva tőlük, ám mindezt meglepő módon egy sóhaj kíséretében hozta Joyce tudomására: bárcsak ne olvasta volna őket! Életrajzírója, Peter Ackroyd szerint Eliot úgy látta, az Ulyssesben megvalósul mindaz, amire költészetében, beleértve a már formálódó Átokföldjét, maga is törekedett, s a friss élmény hatására még sürgetőbbnek érezte, hogy munkáját befejezze – talán egy kicsit az elsőség elvesztése is bántotta. A sokhangúság, az egyetemes európai kultúrát, történelmet, de bizonyos mértékig még a kozmoszt is magába foglaló referencialitás, a nyelvi regiszterek, stílusok gazdagsága olyan elemei voltak a joyce-i eszköztárnak, amelyekhez Eliot is előszeretettel folyamodott, ám még ezeknél is többre tartotta a mítoszhasználatot. Az Ulysses példaértékű korszakos újítása abban rejlik, írta 1923-ban, hogy korunkat, „a hiábavalóság e végtelen körképét” („the immense panorama of futility”) a „mitikus módszer” segítségével, a jelenkor és a régmúlt folytonos párhuzamba állítása révén ábrázolhatóvá teszi. Más megfogalmazásban: 

a modern élettapasztalat nem tartalmazza az organikus rend elemeit,

a művészet, amely nem lehet meg rend, azaz forma nélkül, kénytelen a múltból meríteni, s a káoszt a múltból kölcsönzött eszközökkel formába kényszeríteni.

Eliot nemcsak ajánlotta a „mitikus módszert”, de az Átokföldjében élt is vele, a hiábavalóság „végtelen körképével” azonban nem ebben a művében volt kénytelen először szembenézni. A Prufrock és egyéb észrevételek (Prufrock and Other Observations [1917]) című első és a Költemények (Poems [1920]) című későbbi kötete darabjaiban sincs már idill, mint volt még a késő viktoriánusoknál. Topográfiájuk nagyvárosi – még a metaforák is az urbanizált kontextust erősítik –, a költői én, a „beszélő” a mindennapok nyelvén szólal meg, vagy ha nem, akkor ironizál, akárcsak olyankor, amikor zaklatott ritmusról szabályosra vált, a nevesített (Prufrock, Gerontion, Sweeney, Fresca, Grishkin stb.) és névtelen szereplők pedig az emberi gyarlóság (érzelmi és intellektuális üresség, ízléshiány, akaratgyengeség) alakváltozatait képviselik. A versek referenciatartománya messze túlterjed az „itt és most” korlátain (Shakespeare-t éppúgy magában foglalja, mint a Bibliát vagy Dantét), s azok így, ellentmondva a joyce-i módszert magasztaló érvelésnek, egyetemes érvényűvé tágítják a reménytelenség üzenetét. A J. Alfred Prufrock szerelmes éneke már hősének fülsértő hangzású nevével eloszlat minden, a szerelemmel kapcsolatos szentimentális várakozást. Prufrock életének formája ugyan van, de tartalma nincs: napjait társasági alkalmak töltik ki, ahol álarcot visel, és szerepet játszik, akárcsak azok, akikkel találkozik („Lesz rá idő, lesz rá idő, / Hogy készítsd arcodat, s más arcok meg ne lepjék” [10]). Az öregkor küszöbére érve Prufrock szakítana ezzel az élettel („Merjek vagy ne merjek?” [10]), de nincs ereje hozzá, s bár a monológ végén a művi közegből néhány pillanatra kiemeli a tenger, a hullámok, sellők, víz alatti termek látomása, fulladásos halállal nem ez, hanem a hívogató emberi hangok fenyegetik.

Prufrock frusztrációja egyben Eliot nemzedékéé, de ez nem jelent személyességet abban az értelemben, amelyben például az ez idő tájt még rendkívül termékeny William Butler Yeats versei személyesek. Alakját a költő éppen azért öltötte magára, hogy e látlelet társadalmi jellegét egyértelművé tegye. Ez a fajta objektivitás egyébként nem hiányzik a modernizmus más, kiemelkedő prózaíróinak (Henry James, Joseph Conrad, Joyce) eszköztárából sem. Nem hiányzik a Prufrockhoz tematikailag és technikailag is közel álló Gerontionból, Eliot 1920-as kötetének nyitóverséből sem (a görög szó jelentése: kis öregember). A címszereplő körül „Üres vetélők / Szövik a szelet” (36), de ő már nemcsak nem tud, de nem is akar változtatni a (a szinte szó szerint igaz) élőhalott állapoton („Elvesztettem a szenvedélyemet... / Elvesztettem a látásomat, szaglásomat, hallásomat, ízlésemet és tapintásomat...” [37]), ám még ha akarna is, biztosra vehetné a kudarcot – emlékei („Egy aszott agy gondolatai az aszály évszakában” [38]) tanúsága szerint a történelem (a személyes történelem is) a külső erők által visszájára fordított szándékok sorozata („Természetellenes bűnöket / Fogantat hősiességünk. Erényeket / Kénytetnek ránk orcátlan vétkeink” [36]).

A káosz, a céltalanság, a tehetetlenség a világháborúhoz hasonló közösségi eseményekből és magánéleti problémákból összeálló nemzedéki tapasztalat. 

Eliot jelentkezett az amerikai hadseregbe, de katonai szolgálatra alkalmatlannak bizonyult,

így a háború csak közvetve érintette; annál több gondja volt a magánéletében. A Harvardon, a Sorbonne-on és Oxfordban filozófiai tanulmányokat folytatott, még doktori disszertációt is írt, amit a Harvard 1916-ban elfogadott, igaz, a zavaros háborús helyzetben nem tudott átkelni az óceánon, hogy a szóbeli védést abszolválja – ám ekkor már, feltöltekezve a francia szimbolistákkal és angol dekadensekkel, nem is filozófus akart lenni, hanem költő. Közben verseket írt (párizsi tartózkodása idején, 1910–11-ben még franciául is), megismerkedett a szintén Európában tartózkodó Ezra Pounddal, és bekapcsolódott az irodalmi életbe. 1915-ben megnősült, s noha családja Amerikából valamennyire támogatta anyagilag, körülményei, súlyosbítva felesége egészségi problémáival, nem kedveztek az alkotómunkának. Különböző iskolákban tanított pénzkeresés céljából, majd a londoni Cityben, a Lloyds Banknál vállalt állást, ahol elsősorban olasz nyelvtudására volt szükség, ami a megélhetési gondjait ugyan enyhítette, költői kibontakozását azonban nem segítette elő. Az őrlődés, az örökös bizonytalanság mentálisan éppúgy megroppantotta, mint fizikailag, s élve a bank nagylelkűségével, előbb az angliai Margate-ben, majd Lausanne-ban kezeltette magát. Az Átokföldje ennek az időszaknak a terméke: Svájcból hazatérőben, 1922 januárjában megállt Párizsban, ahol megmutatta a kéziratot Ezra Poundnak, kérve a véleményét. Pound, aki eddig is nagyra tartotta Eliotot, és ahol csak tudott, segített neki, most is a rendelkezésére állt. Gratulált a nagyszerű műhöz, majd a terjengős szövegből egy irodalmi császármetszéssel világra segítette a ma Átokföldjeként ismert, öt részre osztott verset. Arra is rábeszélte, hogy tartsa egyben e részeket a közös cím alatt, és ne kezelje önálló költeményekként őket.

Eliot hálás volt a közreműködésért. Az 1925-ös kiadás ajánlása: „Ezra Poundnak / a miglior fabbrónak”, azaz a nagyobb művésznek (az olasz kifejezés Dantétól származik), ezt a hálát hozza az olvasó tudomására.

Az Átokföldjét vegyes érzelmekkel fogadta a publikum:

 volt része elutasításban és fanyalgásban, de lelkes, sőt rajongó méltatásban is – főleg az ifjúság (egyetemi hallgatók, pályakezdő költők, írók) részéről. Akik olvasták Evelyn Waugh Utolsó látogatás (Brideshead Revisited [1945]) című regényét, bizonyára emlékeznek az oxfordi esztéta-egyetemista Anthony Blanche alakjára, aki – 1923-ban járunk – megafonnal a kezében, egy erkélyről traktálja Eliot soraival az utca népét. A fiatal olvasókat, még ha nem is mindig értettek mindent belőle, saját létproblémáikkal szembesítette a vers, amely ráadásul nyelvi eszközei, szerkezete és előadásmódja jóvoltából nemcsak az inadekvát világképekkel, de azok közlésének módjával is szakított. Mint az előző két kötetben, a téma itt is a modern világ szellemi és érzelmi kiüresedése, a koherencia hiánya és az efölötti keserűség, aminek a mű hol ironikus, hol tragikus, hol melankolikus tónusban ad hangot, a heterogén anyag formális egységét részben egy mítoszi anyagból szőtt hálóval biztosítva. A vers tele van görög, római, reneszánsz és közel-kortárs allúziókkal, az Eliot bevallása szerint terjedelemnövelő célzattal csatolt „áltudományos” jegyzetekben gyakran a forrásukat is megleljük, de az egységteremtés, a strukturálás célját ezeknél hatásosabban szolgálta James George Frazer termékenységi mítoszokat értelmező, történetüket felderítő sokkötetes könyve, Az aranyág (The Golden Bough [1890–1915]) és Jessie Weston From Ritual to Romance („A rituálétól a románcig” [1920]) című, a Grál-legendát Frazer termékenységi mítoszaival rokonító munkája, illetve a bennük található gazdag példaanyag, különösen a megváltásra váró Halászkirály története. Eliot még a címet is Westontól vette, ámbár ebben befolyásolhatta a ma már kevéssé ismert Madison Cawein hasonló témájú, a chicagói Poetry folyóiratban 1913-ban megjelent verse is, amelynek szintén Waste Land volt a címe. E mítoszok szerint a természet hanyatlás–megújulás-ciklusai összefüggenek az uralkodó (isten vagy ember) állapotával, s a megújulás feltétele a fizikailag hanyatló uralkodó megifjítása vagy felváltása egy fiatalabbal – akár rituális gyilkosság árán. Érthető, hogy az Átokföldje hangulatát a lassan felengedő fagyott föld, a sivatag, a por, a szikla, a kiszáradt kút, a szomjúság, a sorvadó vagy halott vegetáció képei határozzák meg, amit a vízhez (tenger, kanális, tó, folyó, esőfelhők) társuló negatív asszociációk (pusztulás, rothadás, fenyegetés) csak felerősítenek. A steril és ellenséges természet képei – és tulajdonképpen ez az Átokföldjét ihlető impulzus – a lelkileg kiüresedett és steril emberi világhoz teremtenek közvetlen és közvetett, metaforikus környezetet. Ennek a világnak jellegzetes alakjai a háború előtti évek léha osztrák arisztokratái, a tarokk-kártyás párizsi jósnő, Madame Sosostris és kuncsaftjai, a napi munka lassan hömpölygő robotosai a londoni utcán (I. A halottak temetése); az elegáns, de rideg szalonban hangoskodó neurotikus asszony és fásultan válaszolgató férje, a magzatelhajtásról, műfogsorról, hűtlenségről papoló gyors beszédű cockney proletárasszony (II. Egy sakkparti); a folyóparti pikniken szemetelő élvhajhász aranyifjak, a bordélyház-tulajdonos Porterné, a hazatérő robotemberek tömegéből kiváló gépírónő és öntelt kishivatalnok szeretője (III. Tűzbeszéd), és lehetne sorolni ad infinitum. Bármennyire különböznek azonban társadalmilag, sőt etnikailag is e figurák, közös bennük a természetes életörömre, az önzetlen emberi kapcsolatokra való képtelenség. Könnyű volna azt mondani az említett példák alapján, hogy igen, ez korunk domináns nagyvárosi civilizációja, de bezzeg a múlt! – ez azonban nem állná meg a helyét, mert bár az allúziós technikának köszönhetően az aktuális valóságba sűrűn bevillannak régebbi korok, nincs kontraszt, nincsen, nem is volt paradicsomi ártatlanság. Igaz, hogy az elszennyeződött jelenkori Temze („kátrány meg olaj / A folyó verítéke” [266–267]) és ugyanő (mármint a folyó) az Erzsébet-kori költő, Spenser Prothalamionjából megidézve („Csak csöndben édes Temze, míg dalomat bevégzem”) két különböző minőséget képvisel, s a költeményben ünnepelt házasság is egy ideált jelenít meg, ám I. Erzsébet és az udvaronc Leicester gróf enyelgésében, egy ugyancsak a Temzén ringó hajón, már rojtosodik a konvencionális erény. S hogy a klasszikus kor se maradjon ki: a második rész egyébként reneszánsz hangulatú úri szalonjában mutatós kép emlékeztet Philomela megerőszakolásának mítoszára, melyre a Shakespeare-kortárs John Lyly versének soraival („Csek csek csek csek csek csek / Tereus / Vad kényszere” [204–206]) a vers harmadik része is visszautal.

Az Átokföldjének a szó megszokott értelmében nincsen cselekménye, mégis mozgalmas vers,

 amit nem kis mértékben epizódjainak narratív keretezése biztosít. De a mozgás-haladás érzetének ébrentartásában ennél fontosabb szerepet játszik a sterilitás-téma kibontásának módja. Nyilván észrevette az olvasó, hogy az érzékinek a lelki minőség fölé kerekedését demonstráló példasort a Tűzbeszéd című harmadik résszel zártam. Jó okkal tettem. Utolsó soraiban, ahol Eliot Szent Ágostont és Buddhát, a nyugati és a keleti aszkétizmus megtestesítőit („Lángban, lángban, lángban, lángban / Ó Uram Te kitépsz engem” [308–309]) állítja szembe az érzékek és alantas érzelmek kultuszával, a költemény irányt vált. A kurta Vízbefúlás (IV.) „Phlebas, a föníciai” személyében visszahozza a Madame Sosostris tarokk-kártyájából már ismert „vízbefúlt Föníciai Tengerészt” (akire a Vihar holtnak hitt nápolyi királya révén [125, 191–192] a közbülső epizódok is emlékeztettek), s ezzel már a megújulás előcsarnokában vagyunk. Jessie Weston tud ugyanis olyan termékenységi mítoszról, amelyben az elerőtlenedett király alakmását a tengerbe vetik, majd kifogják, szimbolikusan végrehajtva a pusztulás–megújulás rítusát, ezzel is siettetve a természet feltámadását.

Megújulásra azonban Eliotnál nem kerül sor.

 Az Amit a mennydörgés beszél (V.) emlékeztet a keresztre feszített Krisztusra („Volt halálkín fenn a kövek hegyén” [324]), egy érzéki csalódásra hivatkozva („Ki megy melletted mindig harmadiknak?” [360]) a feltámadt Krisztust is megidézi, ám ezt az európai civilizáció széthullásának apokaliptikus látomása követi: „csuklyás hemzsegő hordák / Végtelen síkokon, repedt földön botolva / […] / Omló tornyok / Jeruzsálem Athén Alexandria / Bécs / London / Valószerűtlen” (369–377), és hiába bukkan fel a Grál-legendából a kápolna, az elaggott Halászkirályt meggyógyító lovag próbatételének helye: „Üres kápolna áll, csak a szél tanyája / Ablaka nincsen, ajtaja leng” (389–390), a próbatétel elmarad, és nincs, aki a Halászkirály egészségét visszaadja. Hiába söpör végig a tájon „párás szélroham” (394), a gyülekező felhőkből nem ered el az enyhülést hozó eső.

S hogy ez meddig marad így, azt a mennydörgés szanszkrit szavait értelmező példázatokból olvashatjuk ki. Datta: adj, de önzetlenül! Dajadhvam: ne zárkózz önmagadba! Damjata: irányítsd határozottan életedet! (402–423). Az emberiségnek ide kellene eljutnia.

A vers utolsó sora szintén szanszkrit: „Santih”, kétszer megismételve (434). Eliot saját jegyzete szerint „jelentését mi körülbelül úgy tudnók kifejezni: »A béke, mely meghaladja a megértést«”. Ennek az értelmezésnek a forrása valójában Pál apostol: „És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban”[1]

*

Eliot költészete a továbbiakban, ha nem is zökkenők nélkül, követi az első hosszúverséből kirajzolódó irányt. Ahol irány és mozgás van, ott többnyire megállók, pihenők is vannak, és szerencsés esetben van megérkezés. Elioté szerencsés eset, még ha nem minden olvasója azonosul is vele. Az üresek (The Hollow Men [1925]) Dante és Joseph Conrad ihlette képeiben ismét a spirituális tartalmától megfosztott létezés áldozatai vergődnek, és mindaddig vergődni fognak, amíg „Odahull az eszme / És a valóság / […] / Közé az árnyék” (84). Arról, hogy az anyagi világon túli valósághoz lehetséges-e a felemelkedés, és ha igen, mi módon, a Hamvazószerda (Ash Wednesday [1930]) hoz hírt. Nyitósora – „Mert nem remélem hogy megfordulok” – a befejező hatodik részben egyetlen, de sokatmondó szócserével tér vissza: „Bár nem remélem hogy megfordulok”; az első részben repülni képtelen, szárnyaival csapkodó vén sas helyén az utolsóban suhanó vitorlák, „Töretlen szárnyak” állnak, s a változást a közbülső szakaszokban mind erőteljesebb liturgikus és bibliai szövegek, s ezek kíséretében Mária alakjának egyre határozottabb kontúrjai készítik elő. Az unitárius családban felnőtt Eliot nem volt hitbuzgó, Angliában viszont megérintette a vallás, és 1927-ben az anglikán egyház híve lett. A fordulat illeszkedik abba a konzervatív irányú orientációba, amelynek egy 1928-as önjellemzés szerint a kulcsfogalmai a „klasszicizmus” az irodalomban, a „royalizmus” a politikában és az „angol-katolicizmus” a hit dolgaiban. A költői életművet megkoronázó Négy kvartett (1942), amely valójában a régi témát járja körül (ha a vers szerkezetére gondolunk, a „körüljárja” itt nem metafora), az isteni és emberi szféra köztes tartományát, az unitárius teológia által tagadott Megtestesülést (inkarnáció) teszi meg központi létértelmezési kategóriának, ahol „a lét szféráinak / Lehetetlen egysége megvalósul” (178). Ebben a felosztásban a magasabb létszféra csak a szentek értelmének nyílik meg, de a mindennapi dolgos élet sem bűnös élet. S ha már Eliotnak a világgal való megbékéléséről van szó, beszélni kell egy másfajta harmóniáról is, amely a versben megvalósul. Eliot idejében (ahogy korábban is) a teoretikusok szívesen sorolták a művészeteket két alapvető, koroktól független romanticista/romantikus, illetve klasszicista kategóriába. A nemcsak mondandójával, de formájával is lázadó Átokföldje nyilvánvalóan a romanticista/romantikus hagyományt folytatja. A Négy kvartett nyelvhasználatát, kifejezésmódját (paradoxonok, többértelműség, csonka mondatok stb.) tekintve ezzel nem szakít, szigorú szerkesztésmódjával, letisztult versformáival ugyanakkor lényeges klasszicista kritériumoknak is megfelel.

*

Néhány hasznos könyv

Az Eliot-verseket a T. S. Eliot versei című kötetből idéztem (Budapest, Európa Könyvkiadó, 1996), a Prufrockot Kálnoky László, a többit Vas István fordításában. Az Átokföldje esetében, ahol a fordítás számozott sorokból áll, a sor számát adtam meg az idézet után, egyébként a lapszámot.

Angol forrásaim: T. S. Eliot: Selected Poems (London, Faber and Faber, 1961), illetve T. S. Eliot: Collected Poems 1909–1962 (London, Faber and Faber, 1974). Eliot prózai írásaiból gazdag válogatást tartalmaz a Káosz a rendben. Irodalmi esszék című kötet, melyet Egri Péter szerkesztett (Budapest, Gondolat, 1981), valamint a Selected Prose of T. S. Eliot, melyet Frank Kermode (London, Faber and Faber, 1975).

Eliot halála után került elő az Átokföldje teljes kézirata és egy korai, kiadatlan verseket, valamint már megjelent versek eredeti kéziratait tartalmazó Jegyzetfüzet — az előbbit a költő hálából ajándékba adta jótevőjének, John Quinn New York-i ügyvédnek, az utóbbit Quinn megvásárolta. Szintén megkerült néhány, a Jegyzetfüzetből eltávolított lap, nem éppen a kényes ízlést megcélzó szövegekkel. Az eredeti Átokföldje, kiegészítve odatartozónak ítélt rövidebb művekkel, Eliot második feleségének, Valerie Eliotnak a szerkesztésében jelent meg, T. S. Eliot: The Waste Land. A Facsimile and Transcript of the Original Drafts including the Annotations of Ezra Pound címmel (London, Faber and Faber, 1971). A Jegyzetfüzetben és a kitépett lapokon olvasható verseket Christopher Ricks szerkesztette kötetbe The Inventions of the March Hare: Poems 1909–1917 by T. S. Eliot címmel (London, Faber and Faber 1996). A kötet szemelvényeket is tartalmaz Eliot költészettel, költészettörténettel kapcsolatos megnyilatkozásaiból (esszék, kritikák, levelek, feljegyzések stb.).

Az Átokföldjéből kihúzott részeket és egyéb verseket, valamint a Jegyzetfüzet és az eltávolított lapok anyagát Kappanyos András lefordította és publikálta az általa szerkesztett T. S. Eliot: Elveszett költemények című kötetben, amelyhez bevezetést és jegyzeteket is írt (Budapest, Orpheusz, 1997). Az Ős-Prufrockhoz felhasználta saját korábbi fordítását is.

Eliot megértéséhez, különösen, ha az Átokföldjéről van szó, nagy mértékben hozzájárul az allúziókat, idézeteket, idegen szavakat, kontextusokat azonosító segédletek használata. Itt hasznosak Takács Ferenc jegyzetei a már említett T. S. Eliot versei című kötetben, az eredeti angol szöveghez pedig B. C. Southam annotációi, az A Student’s Guide to the Selected Poems of T. S. Eliotban (London, Faber and Faber, 1968).

Annak, aki az Eliot műve körül kibontakozott szakirodalomban kíván eligazodni, az alábbi kiadványt érdemes forgatnia: T. S. Eliot: The Waste Land. Authoritative Text, Contexts, Criticism (szerk. Michael North, New York, Norton, 2001).

Életrajzi kérdésekben Peter Ackroyd T. S. Eliot (London, Hamish Hamilton, 1984) és Lyndall Gor T. S. Eliot: An Imperfect Life (London, Vintage, 1998) című könyvei igazítanak el. Mindkettőnek vannak olcsó paperback kiadásai.

*

Jegyzet:

[1] Károli Gáspár fordítása.