Ali Smith 2020-ban a Nyár című kötetével az Évszakok-kvartett végére ért – már amennyiben a Kvartett szó „tetralógia” jelentését komolyan vesszük. A koncepció az volt, hogy a regények aktívan és a könyvkiadás gépezetét csúcsra járatva, villámgyorsan reagáljanak a népszavazás utáni Nagy-Britannia nyilvánosságának színeváltozásaira. A sorozat kötetei ennek megfelelően egyfajta időkapszula jelleget is kaptak, ami nemcsak azt jelenti, hogy az egymáshoz lazán kapcsolódó regények bizonyos utalásai már akár néhány év távlatából is elhomályosulnak, de azt is, hogy a szűken értett zeitgeist irányából kérdeznek rá a világunkat rendező, mozgásban tartó eseményekre. A Nyár, megjelenése idejéből adódóan, minimálisan tudott reflektálni a 2020-as pandémia kezdetére, de ahogyan az évszakok (vagy Évszakok) rendje is a folyamatosan változó ciklicitást illusztrálja, úgy az élet is folytatódik, illetve éppen hogy megáll a Nyár nyomdába kerülése után a COVID-lezárásokkal. 

A lockdown aztán olyannyira transzformatívnak bizonyult, hogy indokolttá vált, hogy a négyrészesre tervezett sorozat túlnőjön a magára szabott formai kereteken.

Így 2022-ben megjelent a Kvartett ötödik kötete is Companion Piece címmel – hogy aztán 2024-ben, immár Társdarabként a magyar olvasóhoz is megérkezzen.

Bár a regény paratextusai, a borító és a kötet marketingje egyértelműen a Kvartett kontextusában helyezik el a Társdarabot, az új regény ambivalens viszonyban áll a korábbiak világával. Itt a történet nem kapcsolódik a Kvartett többi részéhez, sőt, a gondolatiságától is eltér, még ha az írásmód hasonló is.  A kötet szerkezete és logikája leginkább 

nem is a Kvartett négy darabjának hónapokra bontott, évszakonként hármas struktúrájára emlékeztet, hanem, ahogy a recepció gyakran kiemeli, Smith egy korábbi regényére, a Hogy lehetnél mindkettőre.

A cselekmény két fő történeti síkon zajlik. A jelenben zajló idősíkon Sandyt, az ötvenes festőművészt, aki a kötet egyes szám első személyű elbeszélője, megkeresi volt egyetemi csoporttársa, Martina Inglis, akivel még csak nem is kedvelték egymást. Martina elmesél Sandynek egy abszurdba hajló történetet, amelynek középpontjában egy Boothby-zár nevű, 16. századi, különlegesen megmunkált (és fiktív) mesterlakat áll, és egy testetlen hang, amely ezt mondja: „Szélkiáltó vagy tűzkioltó”, majd hozzáteszi: „Te döntsd el” (22). Miközben a vírus alatt Martina ikergyerekei és egész családja beköltözik az édesapja egészsége miatt izolálódni akaró Sandyhez, a másik idősíkot is megismerhetjük, mely nagyjából ötszáz évvel korábban, a pestis sújtotta Angliában játszódik, és egy kovácstanonclány történetét beszéli el, aki feltételezhetően, legalábbis a jelenben játszódó történetszál szereplőinek fantáziájában, a zár későbbi elkészítője lesz majd.

A könyv eredeti megjelenési dátuma jelzi, hogy Smith lazított az Évszakok feszes publikációs tervén. Ez paradox módon előnyére vált a műnek: a Társdarab szerkezete és motívumhasználata jóval átgondoltabb lett, mint a Kvartett többi részéé. Megmarad persze az az Ali Smithre olyannyira jellemző, szinte megzabolázhatatlanul játékos és kreatív írásmód, amely alapvetően szójátékokra és nyelvi asszociációs hálózatokra épül, azonban az Évszakok összesen mintegy ezerháromszáz oldalában különböző módokon felszínre bukkanó több tucatnyi kulcsmotívum helyett 

a Társdarab maroknyi, többnyire egymást erősítő képzettársításon alapul, ami a jóval könnyebb kapcsolódás lehetőségét kínálja fel az olvasó számára.

A kapcsolódás a regényben megörökített COVID-pillanatkép egyik kulcskérdése. Az izolációban ragadt szubjektum a járvány csúcsán épp annyira óhajtja, mint amennyire féli az emberi közelséget, a társaságot. Ezzel magyarázható, hogy a talán leginkább szembeötlő kulcsszó a címben is szereplő „társ”. A Társdarab cím ugyanis nem csak arra utal, hogy az Évszakok-tetralógia kiegészítője vagy kísérője lenne, mint a Hold a Földnek. Egy olyan darabot is jelöl, amely elsősorban arról szól, hol találhat az ember megértő társra, vagy akár olyan állatra, tárgyra, absztrakt fogalomra, amely társául szegődhet, vagy hogy létezhet-e még kölcsönös megértés két ember között. Ezt támasztja alá például a „helló” szó etimológiája, amely első pillantásra véletlenszerűen kap helyet a regényben. Talán „az óangol haelan szóból jön, ami (…) egyszerre jelentheti, hogy gyógyít, megment és üdvözöl”? (157) A Nyár egyébként hasonló témával, az egymással-lét szükségességével, meglehetősen optimistán zárja a Kvartettet, szintén egy etimológiai ihletésű gondolatmenettel: „Az angol summer szó az óangol sumorból származik, a proto-indoeurópai sam gyökből, ami egyszerre jelenti, hogy egy és együtt”. (Nyár, 230)

Meglepő módon azonban a Társdarab radikálisan más következtetésre jut, mint a Kvartett többi darabja: az izoláció hatására sok minden átértékelődik, de nem mindig az előre várható irányokban. Itt az együttlét inkább tehertételnek, a másik megismerése pedig lehetetlen küldetésnek tűnik. Drasztikus módon még a cím egyébként pozitív konnotációi is a kommunikáció kudarcát mutatják: 

Sandy egy ponton visszaemlékszik a festményére, amelyet édesapjának készített ajándékba, és amelyet később egy régi pulóver alatt, abba beleragadva talál meg a garázsban.

„Vedd vissza, mondja. Vedd vissza. Add el. Kapd meg érte a pénzedet.

Igen, és eladhatom mellé a pulóvert is mint társdarabot, mondom. Nekünk üzletelnünk kéne. Én festek, te tönkreteszed, és mindketten profitálunk belőle”. (62)

Hasonlóképpen, míg a Nyárban véletlenszerűen összeverődött emberek alakítanak új „családot”, a Társdarab Sandyje az őt elhagyó anyjával és elhidegült apjával a szétesett családot demonstrálja. Amikor pedig egy tényleges család (a maszktagadó Pelf-família) beköltözik hozzá, azt Sandy a személyes terének megsértéseként éli meg.  

A Kvartett politikai vállalásának része volt az, hogy poétikai szinten demonstrálja az idegen intervenciójának termékeny voltát, és azt, hogy az intelligens reménykedés letéteményese a messziről jött ember, aki friss nézőpontjával alapjaiban rengetheti meg a rossz berögződéseket: ez leginkább a Tavasz ígérete. Ezt visszhangozza egyébként Sandy édesapjának krisztusi intelme is: „Engedj be mindenkit. Bárkit. Mindig fogadj tisztelettel mindenkit, aki az ajtódhoz jön”. (65) Itt azonban az idegen nem újdonságot hoz, hanem az erőszakos behatolás képeihez kapcsolódik, és ez nemcsak a Pelf család önkényes otthonfoglalását jelenti: a 16. századi fantáziaszál esetében a tényleges nemi erőszakig megy el. „Beengedte őket. Belebokszoltak a hasába, elvették a kalapácsát és a feje fölé tartották, bár rendesek voltak végül, és nem ütötték meg vele. Hanem az egyik lefogta az üllő fölött, a másik elkapta, és a harmadik nézte, a tanú”. (161) Az erőszak itt azt eredményezi, hogy a környezetéhez képest kiemelkedően tehetséges, de a társadalmi neme miatt rá kiszabott szerepekkel azonosulni nem akaró lány a kovácstanonckodást, mivel nem szűz, nem folytathatja, és számkivetetté válik.

A regényben talán egyetlenegyszer sem jelenik meg a „boszorkány” szó, mégis ez az, ami összeköti a rendkívüli tehetséggel bíró, különös kovácslányt és a modernkori elbeszélőt, akinek „varázserejét”, legalábbis volt csoporttársa szemében, az interpretációra való képessége adja:

„És akkor jutottál eszembe te, mondta épp, megint a fülembe. Akkoriban az egyetemen volt egy ilyen partitrükköd, hogy álmokat tudtál fejteni, meg tenyérből jósolni-

Öööö, mondtam (mert semmi emlékem nem volt arról, hogy tenyérből jósoltam volna, vagy álmot fejtettem volna bárkinek bármikor)

– és nagyon úgy tűnt, hogy tudod, mit jelent egy verssor, meg hasonlók. Egyszerűen tudtad, mit jelentenek a dolgok. Általánosságban. Jobban, mint mi. Amolyan bölcsészesen”. (24)

Ezzel Sandy a Kvartett nagy bölcsészhőseinek – a világot mint szavak hálózatát bejáró, mindig kicsit kívülállók – sorába tagozódik be. A bölcsész a szavak mágiáját űzi, ahogyan például Sandy festményei adott versek szavaiból jönnek létre, ezeket veti papírra (éppen ellentéteként az Ősz „szavakból készült portré”-inak, azaz ekphrasziszainak) és annak ellenére, hogy az egymásra festés által olvashatatlanná válnak: „De ott vannak, mondom. Mind ott vannak rajta”. (61) A szavakra való tudatos utalások egyenes következménye, hogy a szöveg igen önreflexív saját fikcionalitását illetően. Nemcsak arról van itt szó, hogy Sandyt a Pelf család „[róla] szóló fikciója” ejti áldozatul, hanem arról is, hogy – az egyébként Smithhez több szempontból igen hasonló elbeszélő azt is kommentálja, hogy ő maga hogyan hozza létre az izolációt enyhítendő az irritáló Pelféket: „de mit tudtam én? Igazából nem tudtam semmit, semmiről és senkiről. Menet közben találtam ki, ahogy mindannyian szoktuk”. (151)

A Társdarab különlegessége, hogy a visszatérő szavak hálózata mellett az egyik motívum nem (kizárólag és végérvényesen) szó: a V betű-alakzat-jelentéssel felruházott vagy attól megfosztott töredék. A forma, amelyben a madarak repülnek, a jel, amely megjelenik egy szélkiáltó homlokán, amelyet Sandy apja a motorok működésének illusztrálására rajzol, amely két pólus szembenállását hivatott jelezni („viszlát V helló”, „képzelet V valóság”), de amely épp a dichotómiák lehetőségét törli el: „Ezek nem emberi szavak. Valaminek az ellenkezőjét sem jelenthetik, mint az emberi szavak”. (169) Ahogyan az Évszakok korábbi köteteit meghatározó szóhálózatokba beszivárognak itt a „nemszavak” – azok a nem nyelvi elemek, amelyek mégis alakítják világértésünket –, úgy formálja át a koronavírus-járvány valósága is a Kvartett intelligens optimizmusát.

Összességében azonban a Társdarab még a V forma és betű hangsúlyos jelenléte ellenére is 

ugyanabból a „nyelvhúsból” táplálkozik, mint Smith életművének összes többi darabja.

Ezért is volt a fordítónak, Mesterházi Mónikának különösen nehéz dolga (az Évszakok többi részéhez hasonlóan) a magyarítással. A magyar fordítás az igazán fogós, nagyon is téttel rendelkező szójátékokat (például a szélkiáltó-tűzkioltóra fordított a curlew-curfew szópárt) elegánsan és magyarul is élvezetesen oldja meg. Meglepő módon azonban egy sokkal triviálisabb dologgal, a hagyományosan bináris he/she megkülönböztetést eltörölni akaró nemsemleges they/them személyes névmás fordításával mégis nehezen boldogul. „Ennek a kornak ez az egyik igazi forradalma” – magyarázza Smith elbeszélője – „és az egyik legizgalmasabb dolog a nyelvvel kapcsolatban, hogy a nyelvtan úgy hajlik, mint egy élő, zöld ág a fán”. (91) A fordítás ugyanakkor ezt az ágat elég furcsán hajlítja: az egyes számú they alak idegenségét rendkívül különösen, az egyes igeragozás és többes számú britokjel keresztezésével szemlélteti: „Lea a homlokukat ráncolta” (127), „De Lea már a telefonjukat nézte” (130). Magyarban ez a dilemma nyilván nem létezik, mivel az egyes szám harmadik személyű névmásunknak alapból nincs neme, így a kérdést a they/them névmás elmagyarázásával – ami az angol eredetinek is sajátja – bőven ki lehetett volna ezt küszöbölni. Ez az egyébként lokális apróság ugyanakkor nem csorbítja a magyar szöveg számos érdemét: a kreativitást, a játékosságot, az olvashatóságot, a szöveghűséget.

Végül ne feledkezzünk meg a regény időkapszula voltáról sem. A pestisgödör, amely elnyelte a járvány 16. századi áldozatainak testét, Ali Smithnél a 21. századra közparkká változott. Talán az örökség maga nem látszik, de ott van – a Sandy képeit alkotó, olvashatatlan szavakhoz hasonlóan. A négy évvel ezelőtti járvány alapvetően formálta át azt, ahogy a világban, egymással létezni tudunk, és ezek a belátások a regény jelen idejében gyökereznek. Ha a Nyár az együttlét regénye volt, úgy a Társdarab az ellentmondásoké, amelyek nem kioltják egymást, hanem párhuzamosan létezhetnek. Rövidebb terjedelme miatt talán hozzáférhetőbb és koncentráltabb, mint a Kvartett többi darabja, és miközben nagyrészt hasonló kreatív módszertannal operál, radikálisan más következtetésekre jut. A Társdarab tehát az Évszakok olyan társa, mellékbolygója, amely önmagában is megáll, ugyanakkor módosítja is a Kvartett szövegeinek röppályáját – ahogy a koronavírus is sok mindent felülírt, amit előtte evidenciának vélhettünk.

Ali Smith: Társdarab. Mesterházi Mónika fordítása. Budapest, Magvető, 2024. 208 oldal, 5699 forint