Ha Hilda férfi volna, idézhetnénk szabadon egyik brazil kritikusa, Heloneida Stuart szavait, az egyik legnagyobb írónkként tartanánk számon. De mivel a közfelfogás szerint egy nő nem képes erős szöveget írni, ezért máig is lenézően csak úgy emlegetik, mint ifjúságában, amikor belevetette magát a São Paulo-i éjszakai életbe.

Jómódú, de terhelt családból származott, ezért egyfelől szabadon alkothatott, örökségéből független alkotóként meg tudott élni és finanszírozni tudta korai műveinek kiadását, másfelől egész életére és irodalmi munkásságára rányomta bélyegét apja betegsége. 

Szülei kétéves korában elváltak, és apját, aki súlyos skizofréniájával elmegyógyintézetek sorát járta végig, csak évtizedekkel később ismerhette meg. Azonban nem volt örömteli ez a találkozás, mert az apa összetévesztette őt feleségével, és három szerelmes éjszakáért könyörgött neki.

Az irodalmi emlékezet nem tartja számon, mi történt ezután, de Hilda műveiben ezután hangsúlyos szerephez jut az őrület és az elmúlás rögeszmésen visszatérő témájának boncolgatása.

A költőként induló Hilda Hilst századokkal korábban élt, a nők elé állított korlátokat ugyancsak átlépő elődeihez, a spanyol Ávilai Szent Terézhez és a mexikói apácához, Sor Juana Inés de la Cruzhoz hasonlóan misztikus és istenkereső verseket ír, amelyeket át- meg átsző a hol finom, hol gátlástalan erotika. Ezek a pályája első felében született művek az istenkeresés és a profán összetalálkozását vagy még inkább egymásra találását példázzák, mert a kendőzetlen nyíltsággal megszólaltatott testiség és az eszkatologikus tematika, a groteszk és az olvasót elbizonytalanító humor – akárcsak Inés de la Cruznál – állandó elemei művészetének.

Nem csoda ezért, hogy a férfitársadalom, de még az irodalmi világ is keményen ellenáll elismerésének. Munkásságának első évtizedeiben szinte állandó küzdelmet kell folytatnia a kiadókkal, mert verseit – noha ő maga és néhány közeli barátja, mint az egyetemen megismert Lygia Fagundes Telles, meg van győződve átütő tehetségéről – csak magánkiadásban tudja megjelentetni. Az apai örökséggel együtt azonban egy idő után Hilda Hilst türelme is elfogy, ezért az 1990-es években váratlan pálfordulással elhagyja a „komoly” irodalmat, és erotikus, mi több, a szemérmes brazil közönség szemében pornográfiával egyenértékű prózai műveket kezd írni. ilda 

A prózával már korábban is próbálkozott. Az 1982-ben megjelent A obscena senhora D-ben (’Az obszcén D asszony’) nyíltan megjelenik, amiről a korábbi, csak a figyelmes olvasók számára felfejthető versekben írt: az istenkeresés, és a szent dolgokhoz, istenhez való eltéphetetlen, de olykor elviselhetetlen vulgaritásba forduló viszony. D asszony, akit tárgyként kezelt a férje („mi lenne, ha ahelyett, hogy az istenivel keresed a kapcsolatot, csinálnál inkább egy jó kávét. Majd megmarkolászta a fenekét, és belecsókolt ágyékába, kemény nyelvével a mélységeket keresve”), 

egy napon fellázad, és beköltözik a lépcsőforduló alá, ahol a misztikus istenkeresést megosztja egy mellé beköltöző rőtvörös kocával.

Hilda Hilst tisztában van azzal, hogy a szentnek és a vulgárisnak ez a keverése kegyeletsértés, mégis vállalja ezt a szentségtörést, mert ez is szerves része Istennel való párbeszédének, a szent, a megszentelt dolgok keresésének.

Az írónő pornográfia felé fordulása részben személyes bosszúja a kiadókkal és az irodalmi világgal szemben, amelyek eladdig szinte tudomást sem vettek róla, most pedig az általános felháborodás ellenére szerződést kötnek vele, és kiadják az írásait. Részben pedig felszabadító erő, amely elhozza neki a lét elviselhető könnyedségét, amellyel, ahogy fogalmaz, „mozgásban tudja tartani az agya izmait”.

Pornográf művei nemcsak tematikájukkal kavartak botrányt, hanem azzal is, hogy ezt a hagyományosan alantas irodalmi műfajt „megemelték”, és ezáltal magasirodalmi szövegekként jelentek meg, mert 

a kendőzetlenül megjelentetett testiségnek és érzékiségnek Hilda Hilst metafizikus felhangokat adott.

A Porno Chic címmel egybefogott kisregényeinek szereplői mind az irodalom és a művészet határán mozognak. Az O caderno rosa de Loris Lamby (’Loris Lamby rózsaszín füzete’) koránál fogva ártatlannak tekinthető kislánya naplót ír arról, hogy adja át a testét változó partnereinek, miközben apja írói sikertelenségéről elmélkedik. A középkori szabadszájú csúfolkodó dalokat (cantigas de escárnio) címében felidéző Contos d’escárnio / Textos Grotescos (’Csúfolkodó elbeszélések /Groteszk szövegek’) pedig tele van irodalmi utalásokkal, intertextuális elemekkel, ami nem is csoda, hiszen a történet minden szereplője kapcsolatban van az irodalommal vagy valamiféle művészi tevékenységgel. Az egyes szám első személyű elbeszélő, Crassus hatvanévesen elhatározza, hogy megírja élete első könyvét, amire a sok elolvasott silány irodalom ösztönzi: „annyi szemetet olvastam már életemben, hogy elhatároztam, én is írok valamit”. Szexuális élményeinek elbeszélése és szenvedélyes erotikus játszadozásai közben találkozik Claudiával, a festőnővel, aki a képein csak nemi szerveket fest. Párosukat kiegészíti a mélabús „komoly író”, Hans Haeckel figurája, aki számára az irodalom „szenvedély, igazság és megismerés”. A különböző típusú szövegdarabkákból „összefércelt” kisregényben Crassus H. H. (Hans Haeckel? Hilda Hilst?) rejtőzködő művei nyomába ered, hogy eljusson általuk a szexualitás lényegéhez:

„Ó, nők. Milyen érzékeny és édes, milyen játékos, ravasz, fantáziadús és kicsinyes lények! Nők! Szeretője lettem Claudiának, a „banánpálmák oroszlánjának”. Így neveztem őt, mert ez volt valójában a neve. A banánpálma csak a szó zeneisége miatt kellett. De hívtam őt szerelmem ringyó-bingyójának is, ami még jobban illett hozzá. Olyan volt, mint egy északi nő: egészséges, fiatalosan lelkes. Mániája volt, hogy németül becézgetett: Liebling, Herczchen, Bärchen. Éppen németül, amelyről mindig az volt a benyomásom, amit mondtak is róla: a lovak nyelve, mert amikor megtudtam, hogy a vulva németül schenkelbürste, rögtön egy kanca képe jelent meg előttem. A néger nőkből is sok volt benne: ringó csípő, fehér fogak, testalkat, kerek tompor, nyílt odaadás. És imádta a négereket. Meg a sovány kamaszlányokat, csillogó, felszikrázó tekintetüket. Az életemet ettől fogva megtöltötte a nevetés, a színek, a csodálatos bohóságok. Claudia egy napos műteremben lakott, amelynek ablakai egy olyan térre nyíltak, ahol csíkos sátraikban a madámok bukszusokat (csak óvatosan! a puszpángról van szó) kínáltak, meg gombostűkkel átszúrt apró bársonyszíveket. Nyolckor kelt, orchidealét ivott (azt állította, hogy az orchidea táplálja a nyelvet, rugalmasabbá és hajlékonyabbá teszi. Teljesen őrült volt.), pirítóst, vékony dinnyeszeletekkel, Minas Gerais-i sajtot és szőlőt evett. Claudia festményei hatalmas vulvákat ábrázoltak, némelyik masszívan tömör volt, mások áttetszőek, megint mások lazúros, feketéllő kárminpirosak; asztalon szétterülő, barokk oszlopokra fonódó, dobozokba helyezett, fák törzsébe ízesült vulvák, kemenceszájhoz hasonlatos, feszülő selymet idéző sprőd nagyajkak, azután búsak, szomorúan lecsüngők, meg nedvesen lelappadó fanszőrzetek vagy nemes feketeségükben csigavonalban göndörödők. És végtelen számú csikló: kicsinyek, amelyeket mintha csillogó tafota borított volna, irinyó-pirinyók, felületükön sok-sok apró tüskével vagy nagyok, mint egy kisujj, kifeszülők, vágytól duzzadók, erőteljesek. Csiklókat érintő ujjakat is festett. Vagy elhagyatott, szomorú ujjakat egy ágyon. Vagy csikló-ujjat tapintó magányos ujjat. Azt mondta, Isten Sixtusi-kápolnában látott ujja ihlette. Amelyik ott látszik a mennyezeten.

Claudia, hímtagokat miért nem festesz?

ach, du süsser Bimmel… nagyon bonyolult

a hímtag önmagában, das Ding in sich?

mi?

a hímtagot magát bonyolult lefesteni? azt hiszem, kevésbé bonyolult, mint ezeket a muffokat.

jaj, de buta vagy, du süsser Crassus. Egy lankadt hímtag a festő számára végzetes. Nézd csak: egy nyugalmi állapotban lévő vulva tele van élettel, izgalommal, színnel. Egy nyugalmi állapotban lévő hímtag olyan, mint egy döglött kukac. Milyen színnel lehet ábrázolni egy döglött kukacot?

kukac?

jaj, szerelmem, ne csináld ezt, megpróbálom lefesteni a tiédet ebben az állapotában, gyere, told le a nadrágod.

Letoltam. Claudia megkér, hogy üljek fel egy magas padra. Felülök. Elővesz egy kicsinyke vásznat. Szomorúan nézi a hímtagomat.

különös, mondja.

miért? mi a baj a hímtagommal?

kis behasadások vannak rajta.

hol? kérdezem ijedten.

olyan kicsik, kedvesem, hogy csak az én szemem látja.

Elővesz egy sárga festékes tubust. Ne, Claudia, ne sárgával, a hímtagom nem sárga.

azt hiszed, hogy azoknak a képen látható napraforgóknak olyan volt a színe? Nyugodj meg, szerelmem, a sárga erő, arany, az arany pedig még nyugalmi állapotban is értékes, a sárgának karizmája van.

Két órát ültem, hogy elkészüljön az első festmény egy nyugalmi állapotban lévő hímtagról.  Néha könnyedén csókot lehelt a férfiasságomra. Belezsibongott (!)

Claudia: mindent elrontasz, szerelmem, maradj, kukac, maradj.

A hímtag sárga színekben jelent meg a vásznon. Őszies fénybe öltözött a körülötte sorakozó körték karéjában.

mit keresnek itt a körték, Claudia?

következtess, kedvesem.

Komolyan beszél. Hunyorít a szemével. Távolabb lép. Most megszólal az ajtócsengő. Felhúzom a nadrágom. A barátunk az, Hans Haeckel, író. Viszolyogva nézi a képet:

mi ez? egy kukac!

nem, az én férfiasságom, mondom.

nem hiszem. Ilyen lenne?

előveszem a farkam. Természetesen nem. Ez a nő bolond.

Hans: adjunk címet a festménynek: „Crassus falus agonicusa körték között”.

Claudiának nagyon tetszett a cím. Nekem már kevésbé.”

Hilda Hilst szenvedélyes és szertelen ifjúsága és első még kevesek figyelmét felkeltő verseskötetei után, Kazantzakisz Jelentés Grecónak című művének hatására visszavonul családi birtokára, és felépíti magának a Casa do Sol-t (A Nap Háza), hogy ott teljes nyugalomban írhasson, s közben lakhelyét irodalmi szalonná alakítja, ahol nemcsak a vele egykorú írók, hanem a fiatalabb nemzedék képviselői is gyakran hosszabb időt töltenek. Mintegy negyven besorolhatatlan – az egzisztencializmus, a szürrealizmus és a latin-amerikaias barokk jegyeit magukon viselő – műfajokat egybevegyítő művével ma már a huszadik század második felének legjelentősebb írójaként tartja számon a brazil irodalmi köztudat, amit számos irodalmi díj is bizonyít, köztük az 1981-ben a Brazil Művészeti Kritikusok Szövetsége által munkásságának egészéért odaítélt Nagydíj, az 1984-es és 1993-as Jabuti-díj és a 2002-es Moinho Santista-díj.