„Klasszikusok Illik ismerni őket.”

FLAUBERT Közhely-szótár

Molière azért is különleges alkotóegyénisége a francia tizenhetedik századnak, mert – sok más kortársától, például Corneille-től, La Fontaine-től vagy Racine-tól eltérően – tősgyökeres párizsi (a Les Halles-negyedben álló szülőháza, amelyet 1800 táján bontottak le, nagyjából azonos távolságra volt a Pont Neuftől meg a Saint Eustache-templomtól, ahol az írót megkeresztelték). És különleges alkotóegyéniség Molière azért is, mert egyetlen kortársának alakját sem övezi annyi mítosz, rejtély, legenda, mint az övét. Ezek a mítoszok és legendák annyira makacsok, hogy nemegyszer még az életrajzírók, tankönyvírók, sőt, komoly irodalomtörténészek is készpénznek veszik őket.

A mítoszok és legendák java része arra a Molière-életrajzra vezethető vissza, amelyet Jean-Léonor Le Gallois de Grimarest (1659‑1713) La vie de M. de Molière címen harminckét esztendővel az író halála után 1705-ben adott közre.[1] De hiába kritizálta indulatosan az idős Boileau, hiába beszélt róla mély megvetéssel Voltaire, Grimarest Molière-életrajza három évszázadon át volt az életrajzírók legfontosabb hivatkozási alapja. Hatását mi sem bizonyítja jobban, minthogy még Bulgakov 1933-as befejezetlen Molière-regényét, sőt, Ariane Mnouchkine 1978-as Molière-filmjét is megihlette. Pedig Grimarest csak a kortársak erősen megkérdőjelezhető visszaemlékezéseit jegyezhette le, mivel a Molière-rel kapcsolatos dokumentumokból – levelekből, kéziratokból, vázlatokból, jegyzetekből – nem maradt fenn semmi.

Abban a korban különben sem tulajdonítottak nagy jelentőséget egy-egy nagy író hátrahagyott iratainak. Racine-nak szerencséje volt, két fia még idejében biztonságba helyezte a bálványozott apa vagy kétszáz levelét és jónéhány kéziratát. Ami Molière-t illeti, az írónak Armande Béjart-tól négy gyermeke született, ebből három kisgyermekkorban elhunyt, Esprit-Madeleine Poquelinnek pedig (ő mindössze hétéves apja halálakor) csak egy gondja volt, miután elhagyta a kolostort, ahol nevelkedett: hogy a színész-szülők „gyalázatos” bűneiért vezekeljen. Molière irományait végül Armande Béjart második házasságából született fia, Nicolas Guérin örökölte, de az archívumnak ez utóbbi 1708-ban bekövetkező halála után végérvényesen nyoma veszett.[2] Ez az űr különösen alkalmas volt a legenda-gyártásra, annál is inkább, mivel egyik-másik Molière-rel kapcsolatos mendemonda már az író életében közszájon forgott.

1. Mostohalányát vette feleségül

Racine 1663 novemberében barátjához, Le Vasseur abbéhoz intézett levelében[3] említi, hogy Monfleury (Molière riválisa és ellenfele) beadványt nyújtott be a királyhoz, és ebben azzal vádolja az írót, hogy saját – vagy jobb esetben – nevelt lányát vette feleségül. A levél nem egyértelmű, mindössze azt mondja, hogy „miután Molière lefeküdt az anyával, ennek lányát vette feleségül”, majd Racine hozzáteszi: „de az udvarban senki se vette komolyan Montfleury intrikáit”. Meglehet, azért sem, mert nyílt titok volt, hogy Armande valójában Madeleine Béjart lánya, jóllehet Madeleine mindig is húgának tüntette fel Armande-ot, talán mert nem akarta hírbe hozni az igazi apát, François Raymond de Modène-t.

Az utóbbival ugyanis, aki Gaston d’Orléans-nak (XIII. Lajos testvérének) volt főkamarása, Madeleine-nek a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején több évig tartó szenvedélyes szerelmi kapcsolata volt (sőt, az sem teljesen lehetetlen, hogy Madeleine titokban házasságot kötött az egyébként nős férfival). Armande, akinek születési éve ismeretlen, ennek a szerelmi kapcsolatnak a törvénytelen gyümölcse. Meglehet, az anyja ezért is „tünteti el”; a kislány vidéken cseperedik fel, és csak 1658 táján tizenhat-tizenhét évesen jön fel Párizsba, és csatlakozik a színtársulathoz.

Ha igaz, Molière is ekkor ismerkedik meg vele (vagyis az író Armande felett sohase gyakorolt szülői felügyeletet). De hogyan is gyakorolhatott volna, amikor nincs rá bizonyíték, hogy Molière meg a nála négy évvel idősebb Madeleine Béjart valaha is párt alkotott volna. Hogy volt valamilyen kapcsolatuk, az egyáltalán nem lehetetlen. De hogy a fiatal és tapasztalatlan Molière meg a kalandos életű arisztokrata karjából éppenhogy kibontakozó csodaszép Madeleine közt hosszantartó szerelem lett volna, az nagyon is megkérdőjelezhető. Inkább valamiféle – ideig-óráig a szexuális kapcsolatot sem kizáró – mély barátságra gondolhatunk. Hogy Molière és Armande házasságkötése után sem romlott meg a kapcsolatuk, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy második gyereküket Madeleine tartotta keresztvíz alá. Az elsőt pedig nem más, mint XIV. Lajos. Ha megalapozott lett volna a gyanú a vérfertőzést illetően, az uralkodó aligha vállalkozik keresztapaságra…

2. XIV. Lajos kitüntette barátságával

Abból a tényből, hogy Molière-nek szabad bejárása volt a királyi udvarba (sőt, apjától a „királyi kárpitos” megbízatást is örökölte), sokan azt a következtetést vonják le, hogy Molière – mint a király kegyence, sőt, „udvari bolondja” – igen jó, csaknem meghitt viszonyban lehetett az uralkodóval. Mintha a feltevést az is igazolná, hogy az író első gyermekének XIV. Lajos a keresztapja. Nem csoda, hogy a személyzet irigykedett rá kiváltságos helyzet miatt: az inasok és lakájok nem tudták megbocsájtani Molière-nek, hogy – hála az uralkodó barátságának – kivonja magát az udvari protokoll szigorú szabályai alól. Része az is a legendának, hogy a Napkirály egy alkalommal vacsorára is meghívta a Tartuffe szerzőjét; mintha az uralkodó ki akarta volna engesztelni Molière-t, és megleckéztetni a személyzetet, amiért az inasok és komornyikok nem voltak hajlandók egy asztalhoz ülni az ünnepelt színésszel. A mendemonda szerint, amely több festőt is megihletett,[4] az uralkodó egy csirkecombot osztott meg az íróval, akinek részét – a jelenlevő udvaroncok nem kis ámulatára – saját felséges kezével helyezte Molière tányérjára.

Csakhogy – mivel az egyház elítélte a színházat – a protokoll szigorúan megtiltotta, hogy színész is helyet foglalhasson a királyi asztalnál. Ráadásul a királyi étkezések – akárcsak a királyi udvar többi rituális eseménye – nyilvánosak voltak (az étkezéseket még III. Henrik szabályozta, és ezek az előírások XIV. Lajos idején változatlanul érvényben voltak). A Grand Couvert-nek (kb. ’Nagy asztal’) nevezett étkezésekre csak a királyi család tagjai, a vérbeli hercegek és hercegnők voltak hivatalosak, ami pedig a Petit Couvert-t (kb. ’Kis asztal’) illeti, ezt az uralkodó a hálószobájában fogyasztotta el, és ilyenkor senki más nem volt jelen a szorosan vett személyzeten kívül. Hogy XIV. Lajos támogatta Molière-t, az nem is kétséges, legfőképpen 1664 és 1669 között, vagyis a Tartuffe-fel kapcsolatos bonyodalmak idején, de a Molière iránti rokonszenv sohase fordíthatta szembe XIV. Lajost a katolikus egyházzal, amely – amellett, hogy politikai szövetségese volt a janzenisták elleni harcban – egyszerre volt igazolása és garanciája isteni jogon gyakorolt korlátlan hatalmának.

3. A színpadon halt meg

Hogy Molière évekig betegeskedett-e vagy hirtelen tüdőgyulladásnak (esetleg tüdőembóliának) esett áldozatul, azt máig nem sikerült tisztázni. Míg a már említett Grimarest-féle életrajz szerint krónikus betegségben (feltehetően tüdőbajban) szenvedett, az 1682-as életműkiadás Molière-t jól ismerő két szerkesztője, La Grange és Jean Vivot szerint jó egészségnek örvendett; ha ez igaz – mint annyi más párizsi esetében azon a különösen hideg télen – felsőlégúti fertőzés (influenza, bronchitisz vagy tüdőgyulladás) lehetett a halál oka. Azt, hogy a nagy színészt színpadon érte a halál, először Pierre Bayle állítja 1697-ben közreadott Dictionnaire historique et critique című művében.[5] Ezzel kapcsolatos az a – már 1674-ben közszájon forgó – legenda is, amely szerint Molière tetemét közös sírban földelték el (hogy arról a mendemondáról már ne is beszéljek, amely szerint Molière-t nem betegség vitte el, hanem megmérgezték – ráadásul abba az orvosságos üvegbe töltve a mérget, amelynek tartalmát a Képzelt beteg előadásán kellett kiinnia).

Molière halálának leginkább hitelt érdemlő leírása az a kérvény, amelyet az özvegy Párizs érsekéhez, François Harlay de Champvalonhoz intézett, hogy engedélyezze az elhunyt keresztényhez illő temetését.[6] Erre azért volt szükség, mert a párizsi egyházmegyében nem volt szabad megadni a bűnbocsánat szentségét olyanoknak, akik méltatlanok az Oltáriszentségre. A színészek csakis akkor részesülhettek egyházi temetésben, ha halálos ágyukon pap jelenlétében írásban vagy élő szóval bűnbánatot gyakoroltak, és megtagadták hivatásukat. Nyilván Madeleine Béjart is aláírt ilyen dokumentumot (ő egy évvel korábban, 1672-ben hunyt el), amiért is a párizsi érsek engedélyével a Saint-Paul templom temetőjében helyezték örök nyugalomra.

Erre azonban Molière-nek 1673. február 17-én nem volt ideje. Az előadás után, amit a köhögő rohamok miatt csak kínkeservesen tudott végigjátszani, Molière hazavitette magát a rue de Richelieu-n levő házába. Mivel állapota nem javult – írja az özvegy –, papot kért, hogy felvehesse az utolsó kenetet; az özvegy többször is elküldte papért az inasát a közeli Saint-Eustache templomba, de a templom három papja közül kettő nemet mondott, és mire a harmadik hosszas könyörgés után végre megérkezett, Molière már nem volt az élők sorában. Viszont egy Couton nevezetű nemesúr meg két apáca, akik egy házban laktak Molière-rel, végig ott voltak a haldokló mellett, és ők – így az özvegy – tanúsíthatják, hogy Molière jó keresztényként hunyt el. A kérvényre (feltehetően az uralkodó közbenjárására) a párizsi érsek végül megadta az engedélyt, hogy a Saint-Eustache egyházközséghez tartozó elhunytat a templomhoz közeli Saint-Joseph temetőben illő módon eltemessék (a temető a mai rue Montmartre mentén volt, az utcára nyíló kápolna mögött).[7] A forradalom alatt, 1792-ben, kihantolták a csontokat, és hamvaknak 1817-ben végül a mai Père-Lachaise temetőben találtak helyet.

*

Az ilyen legendaoszlató cikket talán nem stílustalan Molière-anekdotával befejezni.[8]

Az öregedő XIV. Lajos, már a tizennyolcadik század első éveiben, Boileau-val beszélgetve azon tűnődik, kik is voltak az immár lezárult tizenhetedik század legnagyobb alkotói. Majd Boileau-hoz fordulva:

– Ön szerint ki volt az én évszázadom legnagyobb írója?

– Molière, felség.

A király hitetlenkedő pillantást vet Boileau-ra. Aki szeretné érvekkel is alátámasztani véleményét:

– Felség…

De a király egy mozdulattal félbeszakítja.

– Ki hitte volna… – dünnyögi. – Ki hitte volna…

*

Jegyzetek:

[1] Egyik utolsó kiadása, l. La vie de Mr de Molière, par J.-L. Le Gallois, sieur de Grimarest, Réimpression de l’édition originale (Paris, 1705), Paris, Isidore Lisieux, Éditeur, 1877. Az életrajz magyarul is megjelkent, l. Grimarest, Molière élete, Új Hang Könyvkiadó Vállalat, Budapest, 1945.

[2] L. Georges Forestier, Molière, Gallimard, Paris, 2018, 4-14. o.

[3] Œuvres de Jean Racine, par Paul Mesnard, Paris Hachette, coll. „Les Grands Écrivains de la France”, 504-506. o.

[4] Ezek közül talán Jean Auguste Dominique Ingres 1857-es Molière à la table de Louis XIV (Molière XIV. Lajos asztalánál) című festménye a legismertebb (a kép a Comédie-Française tulajdona).

[5] Dictionnaire historique et critique de Pierre Bayle, tome douzième, Ph-R, Paris, Desoer Librairie, 1820, 252-264. o.

[6] A kérvény eredeti szövege nem maradt fenn, de több gyűjteményben is kiadták, l. pl. Histoire de la vie et des ouvrages de Molière par Jules Tachereau, seconde édition, Brissot-Thivars, Libraire, Paris, MDCCCXXVIII., 401-402. o.

[7] A temetőt a XVIII. század nyolcvanas éveiben fokozatosan felszámolták, a kihantolt csontokat pedig – a főváros déli részén – a Katakombáknak nevezett elhagyott kőbánya földalatti járataiban helyezték el. A XVII. században épült kápolnát 1800-ban bontották le.

[8] Az anekdotát illetően, l. Francis Huster, Dictionnaire amoureux de Molière, Plon, Paris, 2021, 200. o.