Molière Jean-Baptiste Poquelin néven látta meg a napvilágot 1622 januárjának derekán. Születési dátumaként a hónap 15. napját szokás megjelölni – jelen esetben ünnepelni –, holott csak annyi bizonyos, hogy a fenti napon keresztelték meg, a kor szokásai szerint röviddel, legfeljebb egy-két nappal világrajövetele után.

Jean Poquelin és Marie Cressé gyermeke mind anyai, mind apai ágon kárpitos felmenőkkel rendelkezett. Az önmagában is biztos megélhetést jelentő polgári foglalkozás meghatározónak bizonyult életében még akkor is, ha életrajzírói rendre a szülői mintától való elhatárolódását hangsúlyozzák.

Pedig nem elhanyagolható körülmény, hogy gyermekként színpompás környezetben, apja műhelyében járt-kelt, ahol a színek és minták kavalkádjában nap mint nap tapasztalhatta a díszítés és a látvány fontosságát, no meg a változatosság értékét és erejét. Az idősebb Poquelin jelentős karriert futott be mesterségével, hisz udvari címre is szert tett királyi kárpitosmesterként. Mint ilyen, rendszeres megbízásokat kapott, és elérte azt is, hogy legidősebb gyermeke örökölhesse tőle tisztégét. A jól jövedelmező családi üzlet tette lehetővé, hogy Jean-Baptiste kitűnő oktatásban részesülhessen. 1631 és 1639 között a jezsuiták által működtetett jóhírű Clermont gimnáziumban tanult. A színvonalas iskolázásnak köszönhetően megismerkedett a legnagyobb antik szerzők műveivel, eredetiben olvasta többek között Plautust, Terentiust, Lucretiust és számos forrás említi az ez időtájt készült, mára elveszett De rerum natura-fordítását is. Köztudott, hogy a jezsuita nevelés fontos alappilére volt a színjátszás és a hozzá kapcsolódó retorikai feladatok gyakorlása, így biztosra vehető, hogy Molière vonzalmát az irodalom és a színház iránt komoly elméleti alapokra helyezték a középiskolai évek alatt.

Életrajzírói gyakran emlegetnek egy másik, nem kevésbé meghatározó fiatalkori élményt, amelyet anyai nagyapjának köszönhetett. Louis Cressé gyakran vitte magával unokáját színházi előadásokra. Hol az Hôtel de Bourgogne színháztermébe, hol a Pont-Neuf szabadtéri színpadjai előtt bámészkodó közönség soraiba. Előbbi a tragédiák világával, a színészek deklamáló stílusával, utóbbi a vásári forgatagok virtuóz, akrobatikus elemeket sem nélkülöző bohózataival ismertette meg az ifjút. A színház tehát nem csak a tankönyvekből és az iskolai drámákon keresztül hatott rá, hanem a maga hétköznapi, erőteljes valóságában is. A színpadi játék varázsát az Itáliából érkező vándortársulatok folyamatos jelenléte csak tovább fokozta. Az anyanyelvükön játszó komédiások eszköztárában fontos szerep jutott a gesztusoknak, a mimikának, hisz csak így tudták megértetni magukat a nyelvüket nem beszélő közönséggel. A commedia dell’arte előadások állandó szereplői – típusai – hamar a nézők kedvenceivé váltak. A talpig feketébe öltözött Dottore – aki többnyire jogász, nem orvos –, a bohócruhás, körgalléros Arlecchino, a botjára támaszkodó Vecchio és társaik nyelvi nehézségektől függetlenül nagy sikerrel szórakoztatták a nevetésre mindig kapható közönséget.

Az ifjú Jean-Baptiste-ot elvarázsolta a színház világa. Olyannyira, hogy 1643-ban belevág élete kalandjába: színtársulatot alapít. Így születik meg az Illustre Théâtre, melyet az akkor már ismert Béjart család több tagjával – köztük az ünnepelt színésznővel, Madeleine-nel – hoz létre.

Színésznek állni ebben a korban egyet jelent a tisztes polgári élettel való gyökeres szakítással, annak ellenére, hogy két évvel korábban XIII. Lajos rendeletben tiltotta meg a színészek hátrányos társadalmi megkülönböztetését, és maga Richelieu is nyíltan támogatta a színjátszás ügyét. Utóbbi nem csak azért tette ezt, mert maga is drámaírói babérokra pályázott, hanem mert felismerte a színház propagandisztikus erejét, és abban bízott, hogy támogatásával a színjátszás olyan irodalmi, társadalmi és politikai presztízsre emelkedik, hogy méltón hirdetheti a monarchia hivatalos ideológiáját. Mindeközben a párizsi érsekség egyházban egyedülállóan elutasító álláspontja változatlan maradt: a színész kitagadott bűnös, aki nemhogy világi elismerést nem érdemel, de halála után sem nyugodhat megszentelt földben.

Ilyen körülmények között érthető volna Jean Poquelin – több forrás által is tényként kezelt – tiltakozása fia színészi ambíciói ellen. Az életrajzírók gyakran fukar és szűk látókörű embernek írják le, és szívesen azonosítják a Fösvény Harpagonjával. Más források szerint viszont Jean Poquelin sosem fordított hátat fiának, sőt, nyomon követte pályáját, és alkalmanként anyagilag is támogatta őt. Bizonyára nehezen békélt meg azzal a ténnyel, hogy fia nem lép örökébe az udvarnál. Ő ugyan igyekezett, ám néhány próbálkozás után kiderült, hogy Jean-Baptiste valami egészen másra vágyik.

A polgári élettel való szakítás fontos kifejezője a névváltoztatás momentuma. Az Illustre Théâtre dokumentumai között bukkan fel először művészneve, melyet attól kezdve haláláig használt. Megszületett Molière, a színház virtuóza.

A színházalapítás összetett kihívás elé állította Molière-t, akire nem csak színészi feladatok vártak, hanem bele kellett tanulnia egy társulat gazdaságos működtetésébe is. A sosem tervezhető bevétel, a folyamatosan változó körülmények gyakran sodorták veszélybe a színház fennmaradását. Tartozásaik miatt Molière többször az adósok börtönébe került. Ez idő tájt a társulat tragédiákat játszott. Párizs két színháztermében is megpróbálták megvetni a lábukat, de egyik helyszínen sem tudtak érvényesülni, hol a konkurencia fizikai közelsége, hol a helyi egyház ellenkezése miatt. Hamar fel kellett hát adniuk párizsi álmaikat, és ezzel kezdetét vette Molière tizenhárom évig tartó vándorlása.

Ez az időszak életének viszonylag jól dokumentált szakasza. Tudjuk, merre járt, hol lépett fel, milyen társulatokhoz szegődött, kik vették pártfogásukba. Legjelentősebb támogatója Conti herceg volt, aki akkoriban az ország harmadik legfontosabb emberének számított a király és annak fivére után. Languedoc kormányzójaként lehetővé tette, hogy Molière – akkor már saját társulatával – felléphessen a nagyvárosokban. A közönség elsősorban a könnyed témájú darabokat értékelte, ezért komédiákat vittek színre, a siker pedig sosem maradt el. Ám Conti támogatását nem sokáig élvezhették, ugyanis az időközben a vallás szigorúbb formáihoz csatlakozó herceg hátat fordított a színháznak, sőt a színészek deklarált ellensége lett. Conti csatlakozik a Compagnie du Saint Sacrement nevű titkos társasághoz, akikkel Molière a későbbiekben komoly összetűzésbe kerül. Conti döntése azonban ekkor már nem viselte meg a társulatot, hisz korábbi sikereiknek hála, biztos pénzügyi helyzetben, bizakodva tekinthettek a jövőbe.

A fővárostól távol töltött időszak nem csak anyagi szempontból erősítette meg Molière-t. A vándorévek alatt mindent megtanult, amit a színházról tudni lehet. Nem csak mint színész, hanem mint rendező, színigazgató és nem utolsósorban mint drámaíró. Átlátta a társulat működését, részt vett a darabok életében megírásuktól az előadás utáni bevétel átszámolásáig. Ismerte a közönség elvárásait, közvetlen közelről látta reakcióikat, és igyekezett alkalmazkodni hozzájuk. Ekkor írta bohózatait és ekkor született meg első két – versben és öt felvonásban írt –nagykomédiája is (A szeleburdi, 1655, Le Dépit amoureux, 1656). A nevettetés mestere lett, darabjait sorra vitte sikerre a társulat. 1658-ra Molière készen állt a nagy visszatérésre, azaz a párizsi közönség meghódítására.

Molière nagy napja 1658. október 24-én jött el, amikor a Louvre nagytermében előadhatták Corneille Nicomède-jét. Az áhított siker azonban elmaradt. A főúri közönség vegyes érzelmekkel fogadta a Fronde eseményeit idéző darabot. A helyzetet csak az mentette meg, hogy Molière egy könnyed bohózattal – a Szerelmes doktorral – is készült az alkalomra. Ezzel nemcsak a közönséget hódítja meg, hanem elnyeri az uralkodó rokonszenvét is. A Napkirály egyedülálló módon fogadta bizalmába a művészt. Viszonyuk szinte barátinak volt mondható, már amennyire létezhet barátság Európa nagyratörő ura és egy bohém művész között.

A Louvre-beli bemutató után Molière komoly kegyben részesült. Az uralkodó rendelkezésére bocsátotta a Petit-Bourbon színháztermét, amely régóta az itáliai komédiások – akkoriban Scaramouche, azaz Tiberio Fiorilli színészeinek – játszóhelye volt. Ettől kezdve a két társulat felváltva használta a termet. Molière-re nagy hatást gyakorolt a commedia dell’arte színészeinek közelsége. Nem ez volt az első találkozása ez az itáliai színjátszással, de ekkor nyílt először lehetősége arra, hogy betekintést nyerjen a dell’arte alkotófolyamatába, ami igen messze áll a színjátszás hagyományos kereteitől. Legyen szó szövegről, színpadi játékról vagy karakterekről, a commedia dell’arte szokatlan megoldásokkal él – Molière pedig fogékony volt ezekre a megoldásokra. Darabjaiban sorra tűnnek fel a commedia dell’arte típusai, a színészek játékában megjelennek a dell’arte technikák, így a kacagtató magánszámok – lazzik –, amelyek hamar a közönség kedvencei lesznek. Nem véletlen, hogy Molière-t több mai kritikus nevezi „francia közegbe vetődött olasz komédiásnak”.

Az olasz módra játszó és olasz módra, franciául író komédiás első kirobbanó párizsi sikerét az 1659. november 18-án bemutatott Kényeskedők című darab hozta meg. A mindössze egyetlen felvonásból álló, prózában írt bohózatot Corneille Cinna-ja mellett tűzte színpadra a társulat. A bemutató sikere végleg bebizonyította, hogy a könnyed szórakozást ígérő darabok önmagukban is megállják a helyüket, hisz senkit nem foglalkoztatott ekkor Corneille műve. A Kényeskedők fő vonzereje aktualitásában rejlett. Molière először merít saját korából, először sugall társadalomkritikát azzal, hogy a szalonok túlzóan finomkodó, modoros világát figurázza ki. Olyan sikerrel teszi ezt, hogy közönség – XIV. Lajossal az élen – ettől kezdve csak a könnyed mulattatást várja tőle. Köztudott, hogy a Napkirály a végletekig vonzódott a pompás, mindent elvakító nagyszabású ünnepekhez, melyek uralkodói és emberi nagyságát voltak hivatottak bizonyítani. Hitt a reprezentáció erejében és ebben fontos szerepet szánt a színháznak, mégpedig Molière színházának. Mivel rajongásig szerette a zenét és maga is szívesen lépett fel táncosként az udvar előtt, különösen nagyra értékelte Molière zenével, tánccal kísért darabjait. A hűséges szerző pedig tette a dolgát és sorra szállította zenés komédiáit. Udvari karrierje folyamatosan felfelé ívelt: az uralkodó jóvoltából 1662-ben társulata átköltözhetett a Palais-Royal színháztermébe. Mindeközben megszülettek nagykomédiái, amelyek halhatatlanná tették az utókor számára. Fergeteges sikereket ért el, ám ezzel kivívta irigyei haragját. A rosszindulatú áskálódások nem érintették meg, de amikor művészetét támadták, a kritikusok fegyverével vágott vissza és ars poeticának is beillő válaszdarabokat írt (A nők iskolájának kritikája, a Versailles-i rögtönzés). Az egyházi támadásokkal szemben viszont tehetetlen volt. A Tartuffe körül kialakult botrány hosszú időre beárnyékolta életét, s csak az 1669-es év hozott végre megnyugvást, amikor többszöri betiltás és számos átdolgozás után a mű végre ma ismert formájában megjelenhetett.

Molière rendkívül gazdag és mozgalmas életet élt, ám egészsége korán megromlott. Utolsó nagy alakításában a Képzelt beteg Argan-jaként üldögélt a színpadon kopottas foteljában. Életrajzírói szívesen mesélik, hogy így érte a halál és a valóság nem is áll távol ettől. Az előadás közben rátört rosszullét után otthonába szállították, ahol néhány órával később örökre lehunyta szemét. Úgy hírlik, hiába próbáltak papot hívni hozzá, megtagadták tőle az utolsó szentség felvételét – XIV. Lajos személyes közbenjárására kellett hozzá, hogy Párizs érseke hozzájárulását adja az egyházi temetéshez, amit azonban csak sötétedés után, minden gyászpompa nélkül engedélyeztek. Ám Argan fotelja a mai napig ott áll a Comédie-Française előcsarnokában. Csak évente egyszer viszik fel a színpadra. Január 15-én, Molière születésének ünnepén.